Dinamit – A híd

Lemezkritika

Egy beszélgetés során Papp Gyula meglepő kiegészítéssel járult hozzá a Dinamit Együttes történetéhez. Erdős Péter (a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat ura) rábólintott egy anyagilag is, reklám szempontból is rendkívül előnyös tervre, sőt kifejezetten szívügyének tekintette! Az elképzelések szerint megalakítottak volna egy svéd-magyar supergroupot, melynek énekese Révész Sándor lett volna, billentyűse pedig Papp Gyula. A zenekar „munkaneve” Dinamit volt, ami csak a későbbiekben módosult P. S. Band névre. A svéd-magyar vegyes páros végül elkészített 3 saját és egy Steely Dan számot, melyek nyom nélkül tűntek el a süllyesztőben. A Dinamit név azonban Papp Gyulánál maradt, aki ’79-ben létre is hozta a „szimplán” magyar zenekart.

Első lemezük nagy közönségsikert hozott. A „Tinédzser dal” és a „Dinamit a vérem” ugyanannyira ismert volt, mint az Edda „Minden sarkon álltam már”, vagy az „Elhagyom a várost” c. szerzeménye, bár a Dinamit hanglemezéből sokkal kevesebbet vásároltak. Az ismertség és szeretet mellett nagyon erősen jelen volt az ellenszenv – elsősorban a szakma részéről, másrészt a P. Mobil nagyszámú rajongójától. Ilyen, összességében vegyes fogadtatás után a Zenekarnak mindenképpen bizonyítania kellett, hogy jelenlétük kizárólag tehetségüknek köszönhető, első albumuk minőségét pedig nem csak megismételni tudják, hanem túl is szárnyalják.

Semmit nem bíztak a véletlenre, hisz elcsábították a Beatrice zenekar méltán híres és kedvelt gitárosát, Lugosi Lászlót – így minden adott volt, hogy az első lemezen megismert rendkívül tömör és ütős hangzást egy plusz gitárossal kiegészítve, ismét valami maradandót alkossanak. Ez sajnos nem sikerült.

Dinamit

„A híd” c. album – bár van rajta néhány nagyon szép pillanat – egy erőltetett kliségyűjtemény lett. Ezen nem segít a zenészek tehetsége, nem segít a két gitáros, ami valójában fel sem tűnik a hallgatónak, nem segít Németh Gábor már-már túlzásba vitt ütősjátéka. Papp Gyulát, vagy Német Alajost ráadásul szinte észre sem venni. Nem is érti az ember, minek is kell hat zenész egy ennyire semmitmondó és üres albumhoz. Valahogy az az érzésem, mint a Piramis esetében. Az első albummal elmondták, elzenélték minden mondanivalójukat, ellőtték minden „puskaporukat”. A második albumnak azonban már kényszer jellege van. Számomra egyetlen dal, a „Tépd el az időt” éri el azt a szintvonalat, amit a debütáló lemez alapján elvárható lett volna a Dinamittól.

A közönség nem fogadta jól a Dinamit második albumát, az eladott példányszám töredéke volt az első lemeznek. A szakma valóságos „irtó hadjáratot” indított az Együttes ellen. Zenészek, kritikusok sorban jelentették meg negatív hangvételű kritikáikat, tettek indokolt és néha indokolatlan „lehúzó” kijelentéseiket. A Zenekaron belül is beindult a forrongás. Papp Gyula és Németh Gábor ellentéte kiéleződött, olyannyira, hogy a Hanglemezgyártó igazgatója „elvette” Papp Gyulától az Együttest, s azt Németh Gábor gondjaira bízta. Ennek következtében komoly problémák jelentkeztek a Dinamit menedzselésében is. Alig volt lekötött koncertjük, dalaikat nem játszotta a rádió.

Nem maradt más választásuk, az állóvizet legkevésbé sem felzavarva, 1982-ben – a Pulzus c. zenei műsorban bejelentve- feloszlatták a kérész életű Dinamitot és mindenki ment tovább a maga útján…

További lemezkritikák

Megosztom:

Comments

5 comments

  • Nagy József

    A Dinamit nevű svéd-magyar supergroup már a Dinamit megszűnése után volt tervben.

  • sako

    „…nem segít a két gitáros, ami valójában fel sem tűnik a hallgatónak…”
    ??? Ezt ugye nem írtad komolyan??? Hasonlítsd már össze az első lemezzel! A híd szerintem korszak (egyik) legjobb hangzású hazai lemeze (legalábbis a hard rock mezőnyből mindenképp), hihetetlenül jól szól a két gitár együtt, ráadásul jól el is különíthető Lugó élesebb és Totya vastagabb gitársoundja. Az viszont sajnos tény, hogy a Hammond rendesen elbújik a két gitár mögött, Papp Gyula tehetségéhez és tudásához méltatlanul.

  • Long

    Köszönöm az észrevételt, és természetesen abszolút elfogadom az ellenvéleményt (ellenvéleményeket) – legalább Papp Gyula háttérbe-szorításában egyetértünk. 🙂
    Változatlanul úgy vélem, hogy a két – igen jó – gitáros adta lehetőségeket messze nem használták ki – legalábbis a hanglemezen.
    Próbáld meg egy kicsit beleképzelni magadat a nyolcvanas évek elejének magyarországi hangtechnikai készülékeit hallgató átlagember helyzetébe. Az igazat megvallva, még az is nehezen volt kihallható, hogy kétféle gitár szól az albumon. A mai rendszeremen ez már egyértelműen kijön, mint ahogy a kiaknázatlan lehetőség is.
    Írok egy másik „kiaknázatlan” példát, talán segít megérteni, mire gondolok:
    Az Omega 1979-es koncertjén a Kisstadionban (amiből dupla album is lett), a Csillagok útján c. számban (ha jól emlékszem) 5 gitáros játszott egyszerre (2 basszus, 3 szóló) – csak éppen a mai napig nem értem, hogy minek. A sound, a tónus fergeteges volt, csak éppen nem történt semmi. A gitárosok nyomták szinte ugyanazt, néha valamelyik kicsit ki-kiszólogatott, de nulla együtt-játék, nulla felvezetés, nulla témanyitás-témakibontás, stb. (ott voltam).
    Pozitív ellenpéldaként ott van Ritchie Blackmore és Ian Gillan együtt-zenélése, akik kétgitáros felállásokat megszégyenítő módon húzták egymást (és a hallgatót) hihetetlen zenei magasságokba. Gillan úgy bánt a hangjával, mint jobb szólógitárosok a hangszerükkel.

  • Nagy József

    Az Omega ’79-es Kisstadioni koncertjén 4 szólógitáros volt, mert Póka Egon is szólógitáron játszott. (Ha valaki ott volt a koncerten és cáfolja, azt elfogadom.) A saját tapasztalatom azt mutatja, hogy a koncerteket (Magyarországon) nem is keverték sztereóban, legalábbis a fennmaradt nem hivatalos koncertfelvételek ezt igazolják.
    Ha olyan felvételt szeretnénk hallgatni, ahol több gitár van és jól is van keverve, akkor ajánlom Malmsteen első szólólemezét. Igaz, hogy minden gitárt ő játszott fel, de ahogy összerakták, azt tanítani kellene.

  • Long

    Köszönöm a kiegészítést. Ott voltam, de oly régen volt, hogy akár még szólógitár is lehetett Póka Egon kezében.
    Magam is elsősorban monó hangon megszólaló koncertekre emlékszem, de pl. az EDDA egyszer megcsinálta, hogy a koncerten bizonyos részek kvadrofonban szóltak, a Dire Straits 1985-ben a budapesti koncertjén sztereóban szólt, sőt, még a nézőtér fölött középen is voltak hangsugárzók (úgy emlékszem az énekhang részére), a Keep Floyding a Planetáriumban valamilyen többcsatornás rendszert használt, mert a hangok körkörösen vették körbe a hallgatókat (bár lehet, hogy csak az épület formája okozta a hatást)…
    A zeneajánlót köszönöm, este belehallgatok.