Bergendy – Fagypont fölött miénk a világ

Lemezkritika

Az emlékezetemet segítendő, meghallgattam az albumot, majd meghallgattam újra… és persze harmadszor is. Ezután csak a B oldal 3. és 4. számára koncentráltam és rendkívül dühös lettem a Bergendy együttesre, a korszakra melyben az album készült, s magára az egész akkori zenei (párt)irányításra.

Összességében nagyon jó album – számomra az első Bergendy lemezt idézi. Minden a helyén van, energikus a megszólalás, van tűz a Zenekarban. A szövegek néhol ugyan „skorpiósan” bárgyúak, de meg tudjuk bocsájtani, mert amikor megszólalnak a „csak” hangszeres részek, beindul a láb, indul a léggitározás…

Ám nem egységes album. Az említett, 3. és 4. szám („Ez vagyok én, s ez vagy nekem”, valamint „Hej, te szép kemény legény”) tökéletesen elmondja, miért nem lett sohasem az a Bergendy-ből, amire „született”. Egy giccset (amit alig lehet elviselni, kikerget a szobából) követ egy olyan energia dús, igazi koncertnóta, ami számomra ugyanolyan értékes, mint a Black Night a „nulladik” albumról. Mindössze négy percbe beszorítva feltüzelik, felizgatják a hallgatót, s olyan örömzenélésbe kezdenek (majd gyorsan be is fejezik), hogy az ember újra és újra meghallgatja. Tulajdonképpen, ha az albumból kivonjuk a poposabb részeket, marad 20-25 percnyi rendkívül értékes „hangszeres zene”, amelynek minden pillanata, a hangszerek együtthangzása, a kifejezetten „tömör” ritmus és fúvós alapon „támaszkodó” szólók mind-mind felejthetetlenek. Igazi örömzene.

bergendy fagypont felett

Úgy gondolom, a Latzin Norbert helyére érkezett Tóth János Rudolf „koszosabbá”, dögösebbé tette a Bergendy-t, s ez jót tett nekik, felrázta őket. Tudom és elfogadom, a Bergendy-t több dologért is lehet(ett) szeretni, számomra ez a fajta zenekar volt az igazi (mint már írtam, az, amelyik akár egy Syrius is lehetett volna)

1976-ban az Együttes aláírt egy három évre és három lemezre szóló szerződést Erdős Péterrel (az MHV nagy hatalmú urával), aki egyben meghatározta a zenei irányt is. Előtérbe tolta, önállósította Demjén Ferencet, s elkészítettek vele (az Együttest kísérőzenészekké degradálva) egy szólólemezt. Ennek eredményeként, valamint a Bergendy céltalan „sokszínűségét” el nem fogadva, távozott a Zenekarból.

Számomra itt véget is ért a Bergendy sztori. 1981-ben még láttam, hallgattam őket a Hajógyári szigeten, ahol nagyon tetszettek. Úgy gondolom, zeneileg ők voltak a legjobbak, bár a közönség már nem miattuk ment ki.

További Bergendy
További lemezkritikák

Megosztom:

Comments

2 comments

  • AudiJo

    A Bergendy Jazz című albumát kihagytad, pedig szerintem fontos album – ezen engedték azt játszani Őket amihez igazán értenek és valószínű mindig is szerettek volna játszani. A 70-e évek jazz-rock-ját. Egy normális világban talán lehettek volna Ők a hazai Blood, Sweat and Tears! Sajnálom, hogy nem lehettek és így csak a tingli-tangliról maradtak ismertek!
    AudiJo

  • Long

    A „kihagyásnak” nagyon prózai oka volt – csak olyan albumokról írtam, írok, melyek a tulajdonomban voltak, vannak.