Talán a sors akarta, talán csak a véletlenek összejátszása, de 1981-től a Zenekar elindult a lejtőn. Így utólag „könnyű” leírni, de akkoriban, 16-17 évesen szembesülni azzal, hogy a központi mag, a „családi tűzhely”, az Edda, ami összetartott több száz ezer fiatalt, bizony kezd széthullani, nagyon nehéz és nyomasztó volt.
Alfonz katonai szolgálatát töltötte – nagyon vártuk, hogy vége legyen – azonban a helyzet még tovább romlott: Zsöci krónikus ínhüvelygyulladással, Buksi pedig derékproblémákkal küszködött. Mindketten szenvedtek a próbákon, szenvedtek a színpadon, bár igyekeztek tartani magukat. Sajnos, Csapó Györgynek nem volt más választása, véglegesen abba kellett hagyni a dobolást és távozott az együttesből. Úgy gondolom ez feldolgozhatatlan törést jelentett az életében – egyik nap még a siker, a zene, a rajongók, másik nap pedig már csak a barna köpeny, amiben kiszolgálta a vevőket a Centrum Áruházban. Még nagyon sokáig jártunk be hozzá beszélgetni, időnként elmentünk hozzá sztorizgatni és egy kicsit a dobját megsimogatni.
Buksi helyére Tüsi érkezett, vagyis Fortuna László, aki szintén miskolci zenész volt. Itt kell, hogy megemlítsem, Tüsi örökéletű lesz! 1985-ben kilyukadt tüdeje és az ebből következő légmell miatt kórházba került, majd egy teljes évig a háttérben lábadozott. Ekkor terjedt el tévesen róla, hogy meghalt.
1982-ben tehát új dobos, Alfonz még mindig katona és ekkor jött az újabb megpróbáltatás. Zsöcit a betegsége nem engedte, hogy tovább gitározhasson. Fél év kényszerpihenőre kényszerült. Helyére egy ős eddás, Róna György érkezett, aki ’77-78 között már játszott a Zenekarban. Ezen új (és ideiglenes felállás) legnagyobb koncertje az 1982. májusában tartott „Popmajális” c. rendezvényen volt. Ezen egész napos koncertsorozat elsősorban a feltörekvő újhullámos zenészekről szólt, ám az igazi sztárvendégek az Edda, a P. Box és a Karthago volt. Ezen koncertnapról két albumon is találunk felvételeket. Az Edda előadásában a „Micsoda komédia” és a nagyon várt, végre lemezen is meghallgatható „Vörös tigris” volt.
Volt azonban még egy koncert a régi BS-ben, ami nyomtalanul tűnt el az utókor számára. Zsöci és Alfonz visszatértével, amolyan „megmutatjuk, hogy élünk és minden rendben” típusú önálló Edda koncertet rendeztek. Aki addig nem látta volna, hogy gondok vannak, azon az estén biztosan észrevette. A Zenekar tökéletes volt, afféle „háborús” műsort tartott álcahálóval, géppisztolyos katonákkal, lövöldözéssel. Látványos, profi munka. Azonban két dolog hiányzott! Az egyik az a fajta közösségteremtő erő, ami ’78-ban markánsan jelen volt, a másik pedig a közönség. Nem tudom, történt-e máskor is ilyesmi, de a nézőtér harmadát leválasztottál egy mindent elzáró fekete függönnyel, és még így is meglehetősen üresnek hatott a nézőtér. A korábban oly lelkes és hatalmas tömeg eltűnt (vagy nem tudta kifizetni a belépőt és az utazási költséget vidékről – ezt már nem tudjuk meg).
…és ekkor nekiálltak elkészíteni a 3. Edda nagylemezt.
Az album a koncerteken már megismert megszeretett rendkívül „ütős”, igazi Edda dalokat tartalmazta. Már felsorolni is gyönyörűséges egy akkori Edda rajongónak, koncertről koncertre járónak: Engedjetek saját utamon, Vadkutya, Vörös tigris, Ivódal… No de könyörgöm, hát az én 3. Edda lemezemen nem ezek a számok vannak – kiálthatnátok most fel teljesen jogosan. Sajnos, az enyémen sem. A megtervezett és elfogadott lemezkoncepciót és a már elkészült felvételeket egyetlen mozdulattal söpörték félre (hát persze, hogy pártutasításra), és a Zenekart új számok megírására kötelezték. Egy egészen új, egészen más, a korábbitól nagyon eltérő zenei világot alkottak. Már a szaxofonos (Kegye János) játéka önmagában is ellentmondott mindennek, amit az Edda jelentett. Ez kiegészülve a rendkívül érzelmes dalokkal, azok lágy, visszafogott hangszerelésével, legalábbis megdöbbentő volt.
Ám, ha ezen túllépünk…
Második, harmadik sokadik meghallgatás után egyszer csak azt vesszük észre, hogy az album magába szívott. Nehéz tőle elszakadni és nagyon nehéz utána vidáman mosolyogni. Engem máig felkavar ez a lemez: Érzés, Rossz állapot, Nehéz dolog… Ott van mindenben az elmúlás, a „vége” érzés: Oh azok az éjszakák, Fekete élmény, A játék véget ér… Talán ez az első (és egyetlen?) magyar depressziós lemez, amit mégis jó volt hallgatni ’83-ban kölyökként és jó érzés időnként meghallgatni ma is. Talán időnként ti is társítotok színeket egy-egy zenéhez, albumhoz – ez az én meleg, bánatos szürkéskék lemezem
Az autós hátterű képen az előtérben, szakállal látható a kétszer is ideiglenes Edda tag, Róna György, akinek játékát az 1. 2. 3. Star kiadvány első lemezén hallhatjuk, a másik képen pedig a 3. albumot „jegyző” felállás (piros pólóban a „soha meg nem haló” Fortuna László).
További Edda / Slamó
További lemezkritikák
Comments