Hangszórókábel evolúció

Az alábbi hangszórókábel történet mintegy 30 év zanzásítása, amiben semmiféle követendő, vagy éppen elvetendő példa nincs. Nem kívánok egyetlen kábelt sem magasztalni, leminősíteni pedig pláne nem – mindössze saját „utamat” és saját hülyeségemet osztom meg veletek.

A hifizés (h)öskorában senki sem törődött a kábelekkel, így nem létezett dedikáltan hangszórókábel sem – mindenki bekötötte azt, ami a keze ügyébe esett és boldogan zenét hallgatott. Sajnos, miután felfedezték (felfedeztük), hogy a kábeleknek igenis létezik „sajáthangja”, már nem csak a számunkra legjobb zenéket, készülékeket, hangsugárzókat keressük, hanem a legjobb kábelezést is. Rögtön az elején meg kell jegyeznem, sajnos, nincs olyan, hogy legjobb, nincs tuti és minden rendszerben egyértelműen legjobb javaslat. A kábelezés sajnos, nem csak ízlés, hanem igencsak rendszerfüggő is…

Akkor jöjjön a saját, rögös és buktatókkal teli utam hangszórókábel ügyben.

A szokásos, 0,75 mm-es hangszórókábelként árult villanyzsinórt rögtön a tömör rézkorszak időszámításának első napján lecseréltem tömör rézkábelre és saját füleimmel konstatáltam az „út” helyességét. Ifjonti hévvel és a maitól sokkal rosszabb „hallással” néhány határozott lépéssel eljutottam a kezelhetetlenül vastag és merev 6 mm átmérőig és élveztem akkori rendszerem csinn-bumm cirkuszát, a mindent és mindenkit porba döngölő energiát (természetesen csak relatíve). Szerencsére hamar megvilágosodtam, hogy rendkívül rossz, amit hallok, mert a csinn, meg a bumm, meg a durvaság és erőszakosság nem hívható zenének. El kezdtem vékonyítani a hangszórókábelt és minden visszalépéssel egyre hallgathatóbb és zeneibb hangképhez jutottam.

A folyamatba nagyon hirtelen, már a kezdeteknél beleszólt az ezüst!

Egyszer csak kikötött nálam négyszer két méter Van den Hul IC-kábel, aminek belseje tömör ezüstvezető volt és árnyékolással rendelkezett. Bár kis jelszintre tervezték, de kifejezetten jó volt hangszórókábelként is. Ha jól emlékszem, D102 volt a neve és évekig használtam nagy-nagy megelégedéssel. A nyugi azonban csak addig tartott, míg meg nem ismerkedtem a Siltech céggel és termékeivel, de leginkább az FT-12 ribbon kábellel. Eleinte csak olvastam róla, de azonnal elöntött, a „nekem kell, de nagyon” érzés. Később már fényképen is volt szerencsém megszemlélni éppúgy, mint gyári csomagolását, a fa bőröndöt.

Gondolom, már kitaláltátok, olyannyira erős volt az „akarom” érzés, hogy hallatlanban, látatlanban rendeltem magamnak 2×3 méter FT-12 ribbon hangszórókábelt – ezzel el is árultam életem egyik legnagyobb butaságát.

A helyzet jobb megértése érdekében meg kell osztanom egy nagyon fontos adatot a pusztán sznobizmusból (mi másból) megrendelt kábellel kapcsolatban – a 6 méter ribbon teljes másfél évi (tanári) keresetemet emésztette fel. Ezen nem túl sokat gondolkodva, a kábel megérkezése után azt azonnal bekötöttem és vártam a csodát… Nem, sajnos, nem történt semmiféle csoda. Rendszerem bizonyos jellemzőiben javult, másokban – főleg hallgathatóságban – pedig romlott. Vártam a bejáratódási folyamat végét, vártam a megszokást, vártam, hogy végre örülhessek. Azaz nem jól mondom, mert örültem, a rendkívül sznob énem boldogan mesélte fűnek-fának, hogy én bizony Siltech ribbont hallgatok, mert az aztán hűha… Sznobizmusom remekül érezte magát, a rendszeremet hallgató fülem már kevésbé.

Rögtön menjünk is tovább, nehogy bárkiben is az tudatosodjon, hogy az FT-12 rossz kábel – mert bizony nagyon nem az! Azonban volt egy, az akkori erősítőm szempontjából nagyon fontos hátránya, a ribbon kivitele, aminek következtében plusz kapacitással terhelte erősítőm kimenetét, az meg zokon vette. Bevallom őszintén, a korábban említett VdH kábelt többször is visszakötöttem és nyugodtan zenét hallgattam vele, majd gyorsan visszacseréltem az előkelőbb és látványosabb FT-12-re. Később nagyobb erősítőt használva és hangsugárzót cserélve végül én is megtapasztalhattam, miért is tartották a kilencvenes évek elején a létező (egyik) legjobb hangszórókábelnek a Siltech ribbont, de addigra sznobizmusom alábbhagyott és sok-sok jó rendszert (kábelt) meghallgatva némileg tapasztaltabbá váltam. A kábelt végül elajándékoztam, bőröndjét pedig ereklyeként (mementóként) a mai napig őrzöm.

Az hangszórókábel evolúció, következő lépcsőfoka ismét egy Siltech FT-12 lett.

Na jó, némileg bonyolultabb a történet, mert egy lakáscserének köszönhetően teljes hifi- és házimozi-rendszeremet elajándékoztam, jelképes összegekért „eladtam”. Az új lakásban teljesen nulláról kezdtem az építkezést. Sajnos, rögtön két hibát is elkövettem – az egyik az Oracle Delphi lemezjátszó megvásárlása volt, a másik pedig az, hogy ismételten Siltech ribbont választottam hangszórókábelnek. A lemezjátszós tévutamról a korábbiakban már beszámoltam, a ribbonról – ami már az új, jobb alapanyagú és sokkal vékonyabb változat volt – pedig annyit, hogy a hangminősége mellett jelentős szerepet játszott, hogy igenis FT-12-t akartam… Bevallom őszintén, ugyanabba a csapdába léptem, mint néhány évvel korábban, vagyis meghallgatás nélkül döntöttem – amit szerencsére ti úgysem tennétek.

Ezzel be is fejeződtek ballépéseim és alaposan végigfontolt és meghallgatásokkal kiegészített, egyenes út vezetett először felfelé, majd szépen lassan lefelé – ebből nem tudom, hogyan fogok kikeveredni, de majd a végén úgyis megértitek.

Meghallgattam a Siltech LS120 és LS180 kábeleket, amik egy egészen új hangszórókábel világot nyitottak ki számomra. Tulajdonképpen mindaz megvolt bennük, amiket korábbi kábeleimben pozitívnak értékeltem, de azok negatívumai nélkül. Hazahoztam az LS180-at és sok-sok évig hallgattam többféle hangsugárzóval. Adott a rendszernek (a hangsugárzóknak) egy olyan magabiztosságot, stabilitást, ami megnyugtatott engem, mint zenehallgatót.

Az évek alatt a Siltech kábelei nagyon komoly fejlődésen mentek keresztül. A legfelsőbb kategóriában kikötöttek a tömör, kapton borítású vezetőérnél (ami ráadásul húzás helyett öntési technológiával készül), a minőségi szinteket pedig a vezetőerek vastagsága és száma jelentette. Többféle Signature sorozatú kábelt meghallgatva, azt kellett mondjam, hangban jelentős előrelépést jelentettek a korábbiakhoz képest. Kihasználva az ismeretséget, a gyári szerelőszalagról hozzájutottam különféle vastagságú Signature vezetőerekhez, melyek még nem kapták meg a jellegzetes Siltech-kék borítást és csatlakozókat. Az LS180 vastagságából kiindulva, bekötöttem a legvastagabb Signature vezetőeret és boldogan hátradőltem… Utólag visszagondolva, valószínűleg Isteni sugallat lehetett, de el kezdtem gondolkodni, felidéztem korábbi tapasztalataimat, olvasmányélményeimet a témában és rászántam egy napot arra, hogy összehasonlítsam a különböző vastagságú, de egyébként teljesen egyforma Sidnature vezetőereket, mint hangszórókábelt.

Bár vártam valami hasonlót, mégis megdöbbentett az eredmény!

Ahogy egyre vékonyabb és vékonyabb kábelt kötöttem be, lett egyre dallamosabb a zene, lett egyre valóságosabb a hangszín – és persze lett egyre kisebb a dinamika és a basszusenergia. Ám elérve a 0,6 mm átmérőt helyreállt a rend! Előkerült a a nagyon szép, rendkívül színes basszus és bár a beütések kisebb energiájúak voltak, mint a legvastagabb kábelnél, de a leghalkabb és leghangosabb részek között sokkal több lépés / szint jelent meg, a térhatás pedig összehasonlíthatatlanul jobbá vált. Nem mertem tovább vékonyítani, így kb. 8-9 évre ki is kötöttem a 0,6 mm átmérőjű ezüst hangszórókábelnél. Mivel a teljes rendszerem a villanyórától a hangszóró-csatlakozókig full ezüst kábelezésű volt, úgy gondoltam, egy életre letudtam a gondot kábelezés ügyben.

Mosolyogva olvastam a különböző fórumok kábeles topikjait és minden este örültem a zenének, amit hallgathatok.

Ismét ki kell, hogy emeljek egy adatot, kb. 18 éve volt már ugyanaz a teljes tápellátásom (ezüst „ösvény” + ezüst tápkábelek), amikor valaki eljött hozzám, és erősítőmet, CD-játszómat az általa hozott kábelekkel bekötötte egy teszkógazdaságos elosztón keresztül a lakás saját tápellátására. Egy világ omlott össze bennem. A hozott (vörösréz) kábelek mindenféle szempontból lemosták a véglegesnek és tökéletesnek gondolt ösvényemet – de ez egy másik történet. A lényeg az, ekkor szembesültem kábelek ügyében egy másik lehetséges úttal, aminek folyamodványa az lett, hogy ezüst hangszórókábelemet kicseréltem azonos átmérőjű, litze szerkezetű vörösrézre, aminek legfontosabb tulajdonsága a kora volt (kb. 40 év).

Az említett hangszórókábel készítőjével többször beszélgetve és a már említett és a Signature sorozattal tovább bővült tapasztalataimat felidézve, odáig jutottam (jutottunk), hogy a hangszórókábeleket jelentősen tovább kellene vékonyítani. A fogyasztásnál nem alkalmaztunk lépéseket, hanem azonnali és drasztikus lett a vékonyítás – és ezzel el is jutottunk oda, miért is íródott meg ez a poszt és miként vezetett az „utam” először felfelé (egyre vastagabb és vastagabb), majd lefelé (egyre vékonyabb és vékonyabb)…

Van a rendszeremben tehát egy hangszórókábelnek csúfolt hajszál, aminek következtében olyan zenei élményben van folyamatosan részem, mint még soha korábban (ezt felelőségem teljes tudatában jelentem ki). Ismét egy adat, amit meg kell osztanom, de gyorsan felejtsétek is el, mert ha azt mondjátok én írtam, letagadom: A korábban említett LS180 kábel 180 db ezüst vezetőből lett összesodorva, ezek összessége adta a teljes vezető keresztmetszetet. Innen jutottam odáig (uszkve 20 év alatt), hogy jelenlegi hangszórókábelem kompletten vékonyabb, mint az LS 180 egyetlen szála, mégis a legjobb hangszórókábel (számomra!), ami valaha bármelyik rendszeremben járt – ez ám az evolúció!

Megosztom: