Hungária – Koncert a Marson

lemezkritika

A magyar könnyűzenei életben 1962 óta jelenlévő Fenyő Miklós neve több millió eladott hanghordozón szerepel, megszámlálhatatlan dalt írt különféle stílusokban, felfedezett és menedzselt együtteseket, énekeseket.  Pályafutása során mindent megtett a sikerért, az ismertségért, s bár rendkívül tehetségesnek tartom, becsülöm (tisztelem) kitartását, de számomra a Hungária együttes sikereivel együtt is pusztán “másodvonalbeli” maradt.

Munkásságát, a megírt művek darabszáma alapján akár Presser Gábor, vagy Dés László (eddigi) életművével is azonos szinten emlegethetnénk, de nem teszem, s úgy gondolom, ez másnak sem jutna eszébe. A mennyiség és a minőség szavak nem szinonimái egymásnak.

Nehogy bárki félreértse, Fenyő Miklós úgy tökéletes, ahogy van, nélküle sokkal színtelenebb, üresebb lenne az elmúlt ötven év! Feltétlenül szükség volt és van rá, hisz kiszolgálta az adott korszakok közízlésének kisebb-nagyobb szegmensét, “neve” még ma is eladható.

Fenyőnek hihetetlenül szerencsés gyermekkora volt. Évekig élt az akkor átkos, ám hihetetlenül varázslatos, szabad és csábító Egyesült Államokban. Magába szívhatta a légkört, megtanult angolul, s a szocialista táborban nem ismert zenei műfajokat, zenészeket hallgathatott. Hazatérése után egyértelmű volt, hogy vezéregyéniség és zenész lesz. Első együttese a Sztár nyomtalanul tünt el a múltban, azonban második zenekara a Syconor már többeknek ismerős lehet. Alapítótagja volt a korszak egyik legjobb gitárosa, Barta Tamás, s számtalan formációban, számtalan feloszlással, újjáalakulással tulajdonképpen a mai napig “élő” zenekar.

1967-ben Fenyő Miklós önállósodott és megalapította, “létrehozta” saját magát Hungária néven. Némi segítséggel, az akkoriban már közismert és államilag is elfogadott S. Nagy Istvánnal, mint szövegíróval a háttérben gyorsan befutott a Zenekar. Az igazi közismertséget 1968 hozta meg számukra, amikor a “Ki mit tud?” (korabeli x-faktor) fellépőiként az egész ország kiállt értük és a zsűrivel egyet nem értve, beszavazták az Együttest a döntőbe – amit meg is nyertek. Ennek és a ’69-es Táncdalfesztivál közönségdíjának köszönhetően kiadták első kislemezüket, amit szó szerint pillanatok alatt szétkapkodtak a rajongók.

hungaria

A folytatás nem lehetett más, mint 1970-ben a Koncert a Marson c. nagylemez. Ehez azonban kellett először is egy jó gitáros (Barta Tamás) és egy megfelelő basszusgitáros (Sipos Péter – akinek egyik szerzeményét később még Celine Dion is lemezre énekelte). A lemez egy igazán jó beat album lett, sőt Barta gitározásának köszönhetően némi vagányságot is felfedezhetünk rajta. Akár a zenekar csúcspontjának is tekinthetnénk, hisz innen csak lefelé vezetett az út, egészen odáig, hogy Fenyő kénytelen volt újra gondolni az egész beat-korszakot, egész addigi munkásságát. 1980-ban a padlóról felkelve, a Hungária nevet megtartva robbantotta fel (szó szerint!) a kialakult könnyűzenei posványt az újra felfedezett Rock and Roll-lal.

Azonban térjünk vissza Hungáriára, mint a beat zenekarra. Első albumuk nagyon jól fogyott, a Zenekart egy szinten emlegették az Omegával és az Illéssel, meg volt a saját rajongó táboruk, volt saját klubjuk, folyamatos fellépési lehetőségük. A Koncert a Marson több kiadást is megélt. Az első, még monó változatot követte a sztereó kiadás, majd egy, a Szovjetunióban megjelenő változat – ez utóbbi természetes velejárója volt az akkoriban fontosnak számító szovjet koncertturné.

A lemez mai “füllel” is szórakoztató. Nem akar semmit a hallgatóra kényszeríteni, viszont, ha elmélyedünk benne, egy-egy szóló, vagy hangszeres “párbeszéd” meglepően sok örömet okoz – ne feledjük, 1970-ben vették fel. A sztereó-keverés pedig kifejezetten jó lett.

További lemezkritikák

Megosztom:

Comments

Leave a Reply

EnglishFrançaisDeutschMagyar
Scroll Up