James Boyk beolvas helyettem (is)

A különböző hifis-fórumok sajnos nem mindig a fejlődésről, nem a valódi tapasztalatok megosztásáról szólnak – őszinte és mély tiszteletem a kivételnek. A hozzászólásokat, a kinyilatkoztatásokat olvasva időnként a hifis-kőkorszakban érzem magam. Gondoljunk bele a XXI. században még mindig ott járunk, hogy alapvetések létjogosultságát kérdőjelezik meg őskövületként gondolkodó és / vagy semmiféle „halláskultúrával” nem rendelkező lények, akik rendkívül „hangosan” és erőszakosan akadályozzák meg az információáramlást.

Időnként nagyon nehéz a pusztán provokációs célú „beszélgetésekben” józanul, a hasznos információkat és hasznos javaslatokat megvédve reagálni, és nagyon nehéz saját elfogadott normáim (normáink) keretein belül megmaradni.

Szerencsére megtaláltam a Hi-fi News & Record Review 1984 decemberi számának bevezetőcikkét, amit nem John Atkinson a főszerkesztő írt, hanem a „tollat” átadta James Boyk kezébe, aki nagyon szépen, érthetően és angolos eleganciával küldte el melegebb éghajlatra a már akkor is létező bután(!) szkeptikusokat. Azóta eltelt ugyan 34 év, de a helyzet a magyar hifista közösségekben jelentősen romlott. Remélem, azért annyira mégsem reménytelen a magyar „hifihelyzet”, hogy legalább néhányan az említettek, de meg nem nevezettek közül ne gondolkodnának el Boyk szavain.

Mielőtt még „kommentháború” törne ki, hogy ki a fene az a James Boyk, mitől értékesebbek az ő szavai, mint „az említettek és meg nem nevezetteké”, jöjjön néhány életrajzi adat:

James Boyk zongorista, zongoratanár, zenepedagógus, aki alapos zenei ismeretei, zenei hallása mellett évtizedekig hangreprodukciós kurzust vezetett a Californiai Műszaki Egyetemen, van egy villamosmérnöki diplomája és Performance Recording hanglemezcégének a legjobbak közé tartozó analóg felvételeket köszönhetjük.
Szerintem egyetérthetünk, többet tud a zenei hangok reprodukálásáról, a zenei hallásról, mint legtöbbünk – talán még azoktól a fórumokon rendkívül „hangos” tagoktól is, akik 30-40 évnyi tapasztalatot szereztek kizárólag reprodukált zenék átlagos, vagy az alatti minőségben való otthoni megszólaltatásával és / vagy „élő” rock-koncertek hallgatásával…

Akkor jöjjön a már jézusi koron is túljutott szerkesztői bevezető:

„Szeretném megkönnyíteni a dolgom egy anekdotával, amely olyan közérthető dolgokról szól, mint az étel és az ital. Ismertem egy embert, akinek egyszer csak feltűnt valami az általa évek óta rendszeresen fogyasztott kávékeverék ízében. A boltos tagadta, hogy megváltoztatták volna a keveréket, de amikor a kávészállító cég tulajdonosát is megkérdezték, kiderült, hogy a kávékeveréken belül az egyik fajtát újabban egy olyan ültetvényről vásárolják, amely ugyanazon a hegyen, de 200 méterrel magasabban terül el.

Ismertem viszont egy másik, az előzőtől teljes mértékben különböző embert, aki képtelen volt különbséget érezni a különféle vendéglők főztje között, eltekintve attól, persze, hogy az egyikért esetleg több dollárt kell fizetni. Nem arról van szó, hogy ő tagadta volna az ízek és a tálalás jelentőségét, nem! Sokkal rosszabb annál: neki sejtelme sem volt még csak e fogalmak létezéséről sem! Számára ezek értelmezhetetlen, holt kifejezések voltak.

A valóságban azonban igenis léteznek különbségek, és én úgy vélem, hogy a fentebb említett két ember közül az egyik alkalmasnak bizonyul arra, hogy kávét válasszon. Számodra, a második viszont aligha lehetne a szerzője azoknak az étlapoknak, amelyeket Te a kedvenc vendéglődben olvasgatsz. Nem hiszem, hogy ez a két ember szimmetrikusan, egyenlő messzeségre távolodott volna a valóságtól. Az első van közelebb az igazsághoz!

Az audio nyelvére fordítva: ha a szeánszon „A” és „B” vesz részt, és „A” hall különbséget, „B” pedig nem, akkor két dolgot biztosra vehetünk: először, hogy igenis van különbség, másodszor, hogy kettejük közül „A” az érzékenyebb fülű. Természetesen „B” is bárki másnál jobban ismeri a saját tapasztalatát de – „A” jobban megközelíti a valóságot. Tudományos módszerrel élve, számos óvást emelhetünk az egész eljárás ellen, valamint a szeánsz körülményeit illetően, de a lényegen ez mit sem változtat. S bár én semmi kivetni valót nem találok a tudományos megközelítési módban (furcsa is volna, ha találnék, hiszen mi is ilyen módszerrel rendeztük digitális meghallgatási próbáinkat a Californiai Műszaki Intézetben), valami nem tetszik nekem abban, hogy a teszt-procedúra résztvevőit az objektivitás nevében előzőleg elzárják a szakemberek véleményétől.

Vajon számon kérjük-e a borszakértőtől, hogy A-B vaktesztben ízlelte-e meg a borokat? Nem, elfogadjuk az ítéletét, legalább provizórikusan, mert tudjuk, hogy az illető minden valószínűség szerint megérdemli a szakértő nevet…

Ami a meghallgatásokat illeti, mindenki félreérti a szeánszok tanulságát, valahányszor az jön ki, hogy senki se hall különbséget. Ez az eredmény egyáltalán nem azt jelenti, hogy nincs különbség! Azt jelenti, hogy vagy nincs különbség, vagy a berendezésünk felbontóképessége nem elégséges, vagy minden résztvevő „B” (vagyis nem képes apró különbségeket érzékelni). Feltéve, hogy a teszten elég sokan vesznek részt, kizártnak tekinthetjük, hogy minden résztvevő „B” volna, és ezért az igazán tudományos gondolkodás oda vezet bennünket, hogy: javítanunk kell a berendezésünk minőségén.

Itt van a kutya eltemetve. A mi szeánszainkon egyszerű, de nagyszerű mikrofonozást használtunk, és tanúsítom, hogy a Sheffield-rendszernek, amelyet Doug Sax használ etalonnak, oly mértékű a felbontóképessége, hogy ilyesmiről a legtöbb audiofil még csak nem is álmodhat. Ezt a felbontóképesség kifejezést egyesek blöffnek érzik talán, de ez gondolatszegénységre vall, amely mindazonáltal érthető: ugyan hol is hallhatták volna ők az erőnek, a finomságnak és a szépségnek ezt a kombinációját? No persze, az élő zenében. És pont ez az, amelyet mi hangforrásnak használunk.

…Mindennemű próbának csakis a megfelelőképpen kiválasztott műfajú, élő zene lehet a forrása, nem pedig a hanglemezen vagy magnószalagon tárolt, már eleve degradált minőségű hanganyag (és nem a hangosított koncert és nem saját hifi-berendezésünk – long). Amikor Doug Sax felbontóképességről beszél, akkor ezt úgy értsük, hogy ő szélesvásznú mozit néz, nem pedig televíziós képernyőt, mint az ellenlábasai…

• Fő mondanivalója tehát az én fárasztó levelemnek először is az, hogy ha senki sem hall különbséget, akkor feltehetőleg a berendezéssel van baj.
• Másodszor pedig: ha valaki hallja a különbséget, akkor neki feltétlenül igaza van. (Hogy aztán a többiek egyetértenek-e vele, az már más lapra tartozik.)
• Ezek az érzékeny emberek: valóságos ajándék nekünk, többieknek. Ha képességüket arra fordítják, hogy főzzenek nekünk, mesterszakácsnak hívjuk őket, ha viszont érzékenységüket az ételek kiválogatásában élik ki, ínyencnek neveztetnek. Ha képeket alkotnak, festőművész a nevük, ha csupán méltányolni tudják a műveket, műélvezőknek tartjuk őket.

Beszéljünk hifiről, és máris elérkeztünk az aranyfülűekhez, meg azokhoz, akik mindent folyton felspéciznek (összefüggéseket találnak, filléres tuningokat, megoldásokat javasolnak – long). (A szerkesztőségekhez írt levelekben az ő intellektuális szavahihetőségüket szokás kétségbe vonni.) El tudjuk-e képzelni, hogy Brillat-Savarin, a híres szakács – modern gasztronómia atyja – voltaképpen nem tett mást, csupán felspécizte az ételeket?”