Feleségem tegnap este némi sejtelmes mosollyal közölte, hogy márpedig indulunk a Margitszigetre. Ismerem már annyira, hogy tudjam, nyomós oka volt rá, de amikor kikötöttünk a vizes vb szurkolói területén, kezdtem ferde szemmel nézni rá – természetesen, hajrá magyarok, de a vb-re ellopott (bocsánat, „elköltött”) 130-160 milliárdot nem vagyok hajlandó elfogadni, így a sportolókkal szembeni minden tiszteletem és lelki támogatásom ellenére, maximálisan távol tartom magamat ettől a sporteseménytől. Mosolygott, majd egy laza mozdulattal a színpadra mutatott, ahol megjelent Tzortzoglu Georgios (alias Jorgosz) és a Balkan Fanatik zenészei! Majd megszólaltak az első hangok, beindultak a lábak, kezek, felgyorsult a pulzus, megugrott a vérnyomás és szokás szerint elragadott a zene… A koncert alatt megfogalmazódott bennem néhány gondolat, előjött néhány emlék a régmúltból, amiket most megosztok veletek.
Tíz évvel ezelőtt Jorgosz egy beszélgetés során az alábbi kijelentést tette: „A magyarság kezdi elveszíteni öntudatát, és már nem szereti a saját kultúráját”. Erős mondat ez, nagyon erős, főleg egy görög származású honfitársunktól, ám sajnos nagyon igaz, s egyre igazabb napjainkban, egy évtized elteltével.
„Nagyban” látjuk ezt az egyre piszkosabb politikában, „kicsiben”, pedig mindentől pregnánsabban láttam (láthattuk) tegnap este a nézőtéren. Miközben a Balkan Fanatik egymás után szólalta meg a Kárpát medence dalait, zenéit, melyeket hangszereléssel, a kompozíciók „megbolondításával” átültettek a XXI. századi fül számára is befogadhatóvá, a nézőtéren több ezer „emberi lény, vagy mi” a telefonjába bújva élte közösségi „életét”. Ezekre ne is vesztegessünk több szót!
Ellenben voltunk néhány százan – gyerekek, fiatalok, idősebbek -, akik szíve megdobbant a hallottaktól, akik egy kicsit összetartoztunk. Sokkal jobban, és talán sokkal igazabban, mint az a több ezer ember, aki a koncert utáni magyar-orosz vízilabdameccs minden magyar gólja után egyszerre üvöltött fel…
Jorgosz zenéjével kiskamaszként találkoztam először a ’77-ben megjelent 4 számos lemezük anyagát hallgatva szalagról. Egészen más volt, mint minden zene, amiket addig hallottam – kicsit hasonlított az énekórák uncsinak tartott népzenéire, de hasonlított rock-koncerti élményeimre is, ami feltétlenül kíváncsivá tett. Alig vártam, hogy láthassam őket élőben is, majd annak hatására, amikor csak tudtam elmentem Jorgosz aktuális csapatát meghallgatni (Gépfolklór, Barbaro, Balkan Fanatik).
Örökre feledhetetlen élmény, amikor ’83-ban egy kicsike kultúrházban a Gépfolklór egymás után játszotta „Ilju haramia”, Tedd a kezed”, „Hejj páva” és a többi echte magyar zenéket (némi balkáni dallamokkal fűszerezve), majd egy arab srác felállt és először csak a nézőtér szélén, majd a színpad előtt táncolta saját népének, saját kultúrájának táncait. Gyönyörű jelenet, felemelő érzés volt, ahogy a görög Jorgosz, dobolja és énekli „Hegedű, bor, pálinka”, miközben egy miskolci kultúrházban egy magyarul nem beszélő, de a zenén keresztül „hozzánk kapcsolódó” másik földrész szülötte magáévá teszi a kárpáti zenét…
A Barbaro követte a Gépfolklór által kitaposott utat – tulajdonképpen nem is értettem, mire fel kellett nevet váltani, de igazából nem is érdekelt. Egyik „nap” még Gépfolklor koncerten táncoltunk, a „másik” napon meg már Barbaro-n.
Igazi váltást a Balkan Fanatik hozott, melyben immár egyértelműen Jorgosz lett a zenekar motorja (és persze a hangzást alapvetően meghatározó Lepés Gábor). Olyan zenei keveréket, olyan izgalmas ritmusokat, harmóniákat, hangszerelést hoztak létre, ami egyértelműen hozzájárul a magyar népzene továbbéléséhez.
A 2010. júniusi Balkan Fanatik koncertet (MÜPA) feltétlenül ki kell, hogy emeljem.
Feleségem japán barátnője nálunk vendégeskedett. Makiko nagy zenebarát, fanatikus Bartók- és Kodály-rajongó. Bejárta a világ számtalan pontját, járt az összes koncertteremben, amiről mi csak álmodozunk. Annyit kért tőlünk, hogy vigyük el valahová, ahol autentikusan bővítheti bartóki, kodályi ismereteit. Tökéletes volt az időzítés, így elvittük a MÜPA-ba a Balkan Fanatik koncertjére.
Makiko – szigorúan megtartva ugyan a belénevelt, ősi viselkedési formákat – tulajdonképpen a koncert vége felé már extázisba került. 30-as lábacskáit finoman mozgatta a zene ütemére, a refréneket pedig igencsak rossz kiejtéssel, de halkan suttogta. A műsor végén (bár Jorgosz és a többi zenész nem láthatta) melle előtt összetett kézzel többször is meghajolt a színpadon lévő zenészek előtt. Nagyon nagy élmény volt számára mindaz, amit hallott. A koncertnek köszönhetően még közelebb került zenegyűjtő nagy elődeinkhez, még jobban kezdte „érteni” és befogadni a kárpáti népzenét.
Az ő gondolatait is tolmácsolva, köszönöm Jorgosz, hogy immár 40 éve hallgathatlak (és persze hallgathatom a körülötted lévő zenésztársaidat).
A „zárófestmények” Jorgosz, a képzőművész alkotásai.
További lemezkritikák
További koncertek
Comments