Long a grafikus 14 – Hülye járások minisztériuma

English language can be selected in upper left corner (British flag). Néha megesik, hogy van „némi gond” a megrendelt anyaggal, vagy annak megrendelőjével. A munkafolyamat közben, és főleg a leadás után a grafikus nem tudja, hogy sírjon, vagy kedvenc alkoholtartalmú italát kortyolgatva mosolyogjon, netalán egy hangos sóhajjal megkönnyebbüljön – de szerencsére, ez már szabadon választható.

Kisdobos- / úttörőbecsület szavamra esküszöm, hogy az alábbi esetek, melyeket most megosztok veletek, a leírt módokon megtörténtek.

1.

Egyik nagyvállalatunknál úgy döntöttek, hogy arculatváltást hajtanak végre. A cég marketingigazgatója a szerződéskötés után személyesen látogatott meg minket, és közösen felvázoltuk az elképzeléseket, javaslatokat. Örültünk, mert konkrét tervei voltak, így nem kellett a nulláról vaktában „lövöldöznünk”.

Mindent részletesen megbeszéltünk, egyeztettük az ütemtervet, leadási és fizetési határidőket – tehát minden úgy indult, mint egy álommeló.

Ez még az internet magyarországi elterjedése előtt történt, amikor a fax elengedhetetlen, mindennapi irodaeszköznek számított, amikor fax nélkül a grafikusok, grafikai stúdiók komoly bajban lettek volna. A történetben az egyik főszereplő tehát egy faxgép.

A megbeszéltek szerint nekiláttunk a munkának, és a kidolgozott terveket a nap végén elküldtük a cég marketingigazgatójának. Ő ezt még este, vagy éppen reggel megnézte és a tervekre ráírva, rárajzolva, vagy egy üres papírra felvázolva visszafaxolta javaslatait, kéréseit. (Ez volt, azaz lett volna a normális, megszokott ügymenet.)

Az este elküldött első „forduló” visszajelzéseit reggel kivettük a faxgépből, és bizony elcsodálkoztunk. A marketingvezető elképzelései jelentősen megváltoztak ahhoz képest, amit személyesen megbeszéltünk. Sőt, valójában sokkal primitívebbre sikeredett mindaz, amit írt, amit rajzolt, ahhoz képest, ahogy őt megismertük – de nem nagyon foglalkoztunk vele, mert a megrendelő szent és sérthetetlen.

„Megfutottuk” a második kört – faxon a terv oda, faxon a változtatási kérések vissza. Reggel ismét csak rácsodálkozni tudtunk a faxgépben minket váró, meglehetősen furcsa arculati kérésekre, de „jómunkásemberként” mentünk tovább.

Már a sokadik „tervek faxon oda, változtatások faxon vissza” kört futottuk, amikor felhívott minket a marketingigazgató, hogy mi a fene van már velünk, hiszen nem ebben állapodtunk meg. Nem értettük, hogy mire gondol, ő pedig nem értette, hogy miről hablatyolunk, milyen faxokat, milyen fordulókat emlegetünk.

Elővettük az érkezett faxokat a rajtuk szereplő kérésekkel, változtatásokkal, és elkezdtük neki felolvasni, ami először belefojtotta a szót, majd nekiállt hangosan röhögni, amivel viszont minket némított el.

Egy darabig tartott a patthelyzet, senki nem értett semmit, majd partnerünknek az jutott eszébe, nézzük már meg a faxok fejlécén, hogy azok kitől érkeztek. A fejlécen az ő irodai faxszáma szerepelt, tehát nem jöhetett mástól, más irodából.

Ez már őt is megdöbbentette, és szinte hallani lehetett, ahogy zakatolnak fejében a fogaskerekek, ahogy igyekszik megfejteni a rejtélyt, mert állítása szerint, ő nem kapott tőlünk semmit és nem küldött semmiféle változtatást.

Kósza és utolsó ötletként ekkor felvetette, hogy nézzük már meg az időpontokat, hány óra hány perckor küldték irodájából a „válaszfaxokat”. A faxokon szereplő idők – óra, perc –, alapján immár egyértelművé vált, hogy bár az ő irodájában történtek, amik történtek, de az igencsak hajnali időpontok bizonyították, hogy nem ő volt az elkövető.

Innentől felgyorsultak az események, azonnal magához hívatta „Mancikát”, a takarítónőt, aki szinte kérdés nélkül és elismerést várva vallotta be, hogy a portörlés és viráglocsolás között kiélte művészi hajlamait és bizony ő dolgoztatott minket egy héten keresztül…

„Mancika” kapott egy szóbeli irgumburgumot, mi gazdagabbak lettünk egy „unokámnak fogom mesélni” történettel, a cég pedig megkapta a mindenkinek tetsző arculatát – happy end.

2.

Kaptunk egy hatalmas, és nagyon sok részletre kiterjedő feladatot. Egy (másik) nagyvállalatunk komplett látványcserét hajtott végre, amivel minket bízott meg. Ez nagyon sok tervezési, mutálási és nyomtatási feladatot jelentett. Mivel a nyomdai munkálatokat is mi intéztük, azon is volt „egy kis” hasznunk, ezért nagyon örültünk a megbízásnak.

Tulajdonképpen meglepően zökkenőmentesen ment minden. A tervekből elsőre tudtak választani, a kidolgozott arculatot változtatás nélkül elfogadták, az összes névjegykártyát, megállítótáblát, plakátot, dossziét, reklámajándék-látványtervet, stb. leokézták.

Miután mindent elfogadtak – amiről kaptunk aláírt, pecsétes papírt –, ment minden a nyomdákba, és kinyomtattak több ezerféle névjegyet több százezer példányban, végtelen mennyiségű levélpapírt, borítékot, információs táblát stb.

…és amikor mindennek „pontot tettünk a végére”, jött az a bizonyos villámcsapás – sztornózták a teljes anyagot. Minden kinyomtatott, kasírozott, fóliázott, stb. anyag ment egyenesen a szemetesbe.

Úgy vélem, hogy a „legmindentlátottabb” kollégák sem találnák ki az okot, de próba-cseresznye, hátha. Tehát, a kérdés, miért lett megsemmisítve egy minden döntéshozó által elfogadott arculat alapján készült, hatalmas példányszámban kinyomtatott „végeredmény”?

Hagyok néhány üres sort a gondolkodásra.

 

 

 

Az egyik nagyfőnök összejött a titkárnőjével, akinek nem tetszett a névjegykártyáján a Cég által választott arculati szín – gondolom, nem passzolt a körömlakkjához –, ezért női bájait, alakját és egyéb praktikákat bevetve, elérte, hogy a Cég megváltoztassa az arculatot meghatározó alapszínt.

Az új szín belekerült az arculati kézikönyvbe, minden egyes névjegykártyán, levélpapíron, táblán, dosszién, stb. cseréltük, és azokat újra kinyomattuk. A Cég gáláns módon újra kifizette az óradíjakat és újra kifizette a mi hasznunkkal megemelt nyomdaköltséget, amiért,  tulajdonképpen örök hálánk a szeretővé előlépett titkárnőnek.

3.

Azzal hívott fel egy hölgy, hogy szeretnének kiadni egy havi rendszerességgel megjelenő, magazin jellegű újságot, és ha mutatok neki egy ütős laptervet, akkor megkapom a munkát.

A telefonhívásból hosszas beszélgetés lett, amely során megtudtam, hogy milyen témakörben, milyen jellegű cikkeket fognak megjelentetni, milyen hirdetőkkel tárgyalnak, mely nyomdáktól kértek árajánlatokat, stb.

A két legfontosabb információt azonban, nem sikerült kiszednem a hölgyből. Nem tudtam meg a méretet, és nem tudtam meg, hogy van-e bármilyen elképzelése a laptervvel kapcsolatban – elvégre, mint kiderült, a leendő főszerkesztővel beszéltem.

Kicsit nehéznek tűnt a feladat, de nem lehetetlennek, ezért a témakör alapján, szimpla A/4 méretben neki láttam a tervezésnek.

Első kör: Nem erre gondoltam – jött a reakció. Semmi baj, volt még a tarsolyomban „mutatni való”.

Második kör: Nem erre gondoltam.

Ekkor meginterjúvoltam a leendő főszerkesztőt, hogy szűkítsük a kört, mégis, mire gondolt? Nem erre – jött a válasz. Ok, de kellene egy ici-pici segítség, hogy merre indulja. Maga a grafikus, találja ki – jött a „bővebb” válasz.

Harmadik kör: Nem erre gondoltam.

Ekkor úgy döntöttem, hogy csak azért is kiszedem a hölgyből, hogy milyen elképzelései vannak, ezért nekiláttam keresztkérdésekkel bombázni. Sajnos, mindössze egyetlen értelmesnek tűnő választ sikerült kapnom – maga a grafikus, találja ki.

Tudom, fel kellett volna hagynom a reménytelen küzdelmet, de volt a gépemen egy másik, hasonló témakörű kiadvány nem kiválasztott lapterve, ezért azt még átküldtem mindenféle változtatás nélkül.

A válasz a szokásos: Nem erre gondoltam.

Úgy vélem, ezzel immár egyértelmű bizonyítékát kaptam annak, hogy „lelki terroristával” állok szemben, ezért kicsit felemelve a hangomat tettem számára nyilvánvalóvá, hogy vagy elárulja, mit akar, vagy elválnak útjaink.

A hölgy megértette a problémámat, ezért végre elárulta, hogy: van egy kész lapterve kinyomtatva, és azt akarja mindenféle változtatás nélkül visszakapni.

Jaj, de jó, akkor már csak át kellene küldenie, és máris indulhat az első szám – mondtam a hír hallatán fellélegezve és hihetetlen naivsággal.

Nem küldöm át, nem mutatom meg, elvégre maga a grafikus, találja ki – mire ezt így gyorsan elhadarta, már meg is szakítottam bimbózó, ám sehova nem vezető kapcsolatunkat…

4.

Már az első ilyen jellegű megkeresés után elhatároztam, hogy inkább kiállok az utcasarokra koldulni, minthogy bárkinek is esküvői meghívót készítsek. Majd újra elhatároztam a második esküvői meghívós „végtelen történet” után, és ezt be is tartottam.

Betartottam mindaddig, amíg meg nem keresett Ő, akit anno még újszülöttként a karomban tartottam, ám az évek alatt házasodni készülő nőszemély lett. Felhívott közös ismerősünk, kategorikusan kijelentettem neki, hogy nem, felhívott a tesója, mondtam, nem, majd felhívott Ő, és csak mondta, csak mondta, csak mondta, és persze mondta azt is, hogy bármire megesküszik, a leendő férjjel teljes egyetértésben mindent kitaláltak, letisztáztak, mindössze nyomtatható formába kellene önteni.

Már akkor tudtam, sőt nagyon sok éve tudtam, hogy nem kellene (nem kellett volna) belemennem, de amikor a grafikus lelkére hatnak, nem tud józan döntéseket hozni.

Megkaptam a meglepően profin kidolgozott, láthatóan alaposan végig gondolt és nagyon ötletes, tetszetős terveket, amihez hozzáadtam minden tudásomat, és elkészült a „mű”.

A végleges tervek alapján készült mű szuperszonikus sebességgel került a kukába, és jött a második ötlet, második forduló, harmadik ötlet, harmadik forduló, negyedik ötlet, negyedik forduló… ötvenhatodik ötlet, ötvenhatodik forduló…, kilencvenkilencedik ötlet, kilencvenkilencedik forduló…

Ekkor pontot tettem a történet végére (és úgy tűnik, hogy egyben kapcsolatunk végére is). Jeleztem nekik, hogy az addig rájuk áldozott 100+ munkaóra munkadíját tekintsék esküvői ajándéknak, valamint kijelentettem, hogy egyetlen grafikus ismerősömhöz sem fogom őket az esküvői meghívójukkal beajánlani.

Az urbánus legenda szerint az egy év múlva megrendezett esküvő óramű pontossággal és nagyon látványos keretek között zajlott le, de addigra „elfogyasztottak”, szakmájuktól való elmenekülésre késztettek több grafikust, esküvőszervezőt, varrónőt, kéteringest…

Megosztom: