Ez a beszámoló csak igazán erős idegzetű, nyitott – és nem feltétlenül ezoterikus – gondolkodású felebarátaimnak szól. Ha elolvasod, akár elmém állapotában, akár a világ ismert törvényszerűségeiben, de valamelyikben garantáltan kételkedni fogsz.
A történet végével kezdem. Van két teljesen egyforma Miles Davis CD-m. Ugyanaz a kiadó, ugyanaz a nyomássorozat, néhány nap eltéréssel ugyanott lett megvéve. A két CD ikertestvére egymásnak, közöttük semmiféle hangkülönbség nem lehet(ne). Időnként egy-egy „jobb fülű” barátomnak megmutatom őket, akik határozottan különbséget hallanak a 2 lemez között. Összekeverés, váltás és újrahallgatás után, ugyanúgy jellemzik a két lemez hangképét. Aztán elmondom, mi is a különbség a két CD között! Erre vagy úgy reagálnak, hogy megkérik, játsszam le azokat újra, mert tulajdonképpen nem voltak biztosak abban, amit hallanak – többet nem is hallják(!) a különbséget -, vagy hosszasan beszélgetünk arról, mennyire keveset is tudunk a világunkról…
Ha már most túlságosan ezoterikus, abbahagyhatod, nem kell továbbolvasnod!
A történet úgy kezdődött, hogy volt egy nagyon kedves buddhista barátom, aki több évet élt Indiában, Nepálban. Sokat beszélgettünk, leginkább ő mesélt, én meg hallgattam. Időnként kérdeztem, amire vagy válaszolt, vagy annyit mondott, a válaszra még nem vagyok elég nyitott. Többször mesélt nekem energiákról, energiaáramlásokról, valamint Tarról, amely hely buddhista közösségi központ, s ők olyan „energia kapunak” tekintik, mint mások Dobogókőt. Mesélt régen élt és mai tanítókról, s mesélt olyan ereklyékről, melyek szintén „energia kapunak” tekinthetőek. 2011-ben ezen ereklyék egy részét elhozták Tarra, ahol ebből következően néhány napra hatalmas energiaközpont alakult ki.
Izgatott a dolog, egyrészt pont annyira értetlenül hallgattam, mint, ahogy ti most olvastok, másrészt pedig vagyok annyira nyitott, hogy ezt látnom, éreznem kellett. Mivel korábban olvastam néhány érdekes beszámolót csöves erősítőket készítő, japán buddhista mesterekről, így „hifista énemet” is különösen érdekelte a dolog.
Alaposan felkészülve, magammal vittem az egyik Miles Davis CD-t az „ikrek” közül, valamint iPod-omat. Abban az időben leggyakrabban (napi 7-8 órát) azon hallgattam zenét, így alaposan ismertem a hangját.
Elmentünk, megnéztem mindent, gyűjtöttem az élményeket, majd a szertartások idejére inkább kijöttem a templomból, s kiültem a fűbe zenét hallgatni. Azt hiszem legalább 7-8 percig bámulhattam ki a fejemből bambán ám fültől fülig vigyorogva! Az alaposan ismert, legalább 1000+ órát hallgatott iPod-om másképpen szólt, mint megszoktam! Ezt leírom még egyszer – tehát egy elektronikai eszköz megváltoztatja működését egy olyan helyen, amit az emberek egy része energiaközpontnak tekint.
Természetesen el kezdtem gondolkodni, s elfogadhatóbbnak tartottam azt a magyarázatot, hogy az én lelkiállapotom változott meg, engem értek hatások, tehát az érzékszerveim tévesztenek meg. Ez tényleg elfogadható magyarázat volt, így tovább ismerkedtem a környékkel és a gyömbér sörrel, amit ott ittam életemben először.
Hazatérve kíváncsian tettem fel a CD-játszóra a Taron velem járt CD-t, majd az otthon maradtat, majd megint az egyiket, majd másikat… Majd kicsit (nagyon) izgatottan folytattam az iPod-omon a zenehallgatást ott, ahol Taron abbahagytam.
Semmiféle vallási hóbortban nem szenvedek, úgy gondolom, az elmém is épp, azonban azon a napon rá kellett jönnöm, mennyire keveset tudok (tudunk) a világról. A két CD eltérő hangon szól(t), az iPod-om pedig másképpen szól(t), mint az évek alatt megszoktam.
A buddhista központ és az ott lévő ereklyék nem csak az élőkre voltak hatással, hanem a „holt tárgyakra” is.
Nem tudom, mi is lehetne a zárószó egy ilyen történet végére, talán nem is lehet lezárni, mert kinyílt számomra egy olyan ismeretlen világ, amit nem értek.
…de azért izgat, így kétszer is elvittem iPod-mat Stonehenge köveihez – de erről majd később (ha még maradt valaki, aki elolvasná).
Megosztom:
Comments