English language can be selected in upper left corner (British flag). Néhány napja (hallgató) részese lehettem egy hangszerpróbának, amely során régi, értékes, évek óta vitrinben álló hegedűket próbáltak ki és adtak rövid jellemzést a hangjukról. A hangszerek hangja és a zenészek a konkrét hangszerekről való beszélgetése, azok jellemzése meglepően sok hasonlóságot mutatott mindazzal, ami egy-egy hangsugárzó hangjával, használatával, „lelkével” kapcsolatban rendszeresen elhangzik.
Az első meglepetés akkor ért, amikor a hangszerek tőlem 1-2 méterre a nem túl nagy teremben megszólaltak! Volt ugyan már a régmúltban rendszeresen ilyen élményem (35+ éve hegedűs barátnő), de valahogy mára elfelejtődött. A hangszerek olyan dinamikával, az egész testet letaglózó energiával (is) képesek megszólalni, amit koncertteremben nem igazán érzékelünk, hangsugárzóinkon pedig pláne nem (az enyémeken legalábbis biztosan nem).
A második meglepetés az volt, amikor az öt hegedű hangja között magam is felfedeztem az elsőre kicsi, majd egy idő után „ráérezve” már óriásinak tartott különbséget, sőt dönteni is tudtam, melyik tetszik a legjobban. (Igen, az, amelyik legjobban hasonlított ahhoz a hegedűhanghoz, amit itthon, a saját rendszeremen megszoktam.) Mindenki elmondta a saját véleményét, melyik és miért tetszik – abszolút nem volt egyetértés! Olyan jellemzés is elhangzott, hogy az egyik hangszer a szívhez szól, a másik pedig az észhez, valamelyik pedig pusztán csak megszólal…
A harmadik meglepetés akkor ért, amikor egyszer csak el kezdtem hallani mekkora különbség van ugyanazon hegedű hangjában pusztán attól, hogy más zenész játszik rajta. Más lesz a tónus, mások a kicsengések, zengések, isten bizony, ha nem látom, szentül meg lettem volna győződve, hogy két egészen különböző hegedűn játszanak.
Nincs még vége, ezután jött csak a java! Feltették, majd levették a nyakpárnát, ami pusztán egy kényelmi eszköz a zenész számára, de az egyik hangszer hangját szó szerint megölte, a másikét pedig meleggé és végre hallgathatóvá tette.
Az egyik hegedűs hölgy, aki a leghosszabban játszott a hangszereken azok jellemzésekor időnként egészen másként írta le a megszólaló hangot, mint ahogy a többiek hallották (hallottam). Volt némi kis összetűzésecske, de csak nagyon finoman (nem hifisfórumosan), majd jött az immár sokadik meglepetés! Aki játszik a hangszeren, annak a hangszer felőli füle egészen közel kerül a hangszer testéhez és annak rezonanciáit más arányban hallja, mint mi, akik néhány méterre álltunk, vagy pláne azok, akik pl. a Zeneakadémián a 10+ sorban hallgatják!
…és most jön csak az igazán érdekes rész. A zenészek miután kitapasztalták a hangszerek hangját, egyöntetűen arra a véleményre jutottak, hogy sajnos a hangszereket olyan régen nem használták, hogy „elveszítették” a hangjukat. Egyöntetűen azt javasolták, hogy feltétlenül ki kell adni mindegyiket „bejátszásra”, ami általánosan elfogadott szokás a muzeális hegedűknél. A „csend”, sajnos megöli a hangszert.
A hangszerek próbájának, a beszélgetésnek „KO-ja” pedig ekkor hangzott el – nem mindegy, hogy a hangszeren ki játszik, mert a „bejátszó” zenész meghatározza a hangszer hangját. Ezt le kell írnom még egyszer – a hangszer jelenkori hangja függ attól, hogy ki játszott rajta hosszasan a nem távoli múltban.
A leírtak hangszerekről és zenészek gondolatairól szóltak, amikben talán még a leglelkesebben kötekedő hififórumos sem keres(ne) fogást – azonban kérem legalább egy kicsit „átültetni” a hangsugárzók világába és tessék egy kicsit gondolkodni…
Megosztom:
Comments