Úgy gondolom, ezzel a Piramis lemezzel kapcsolatban nem csak nekem vannak ambivalens érzéseim. Sohasem tudtam a Piramis „életműben” elhelyezni és sohasem tudtam eldönteni, hogy kukában a helye, vagy igenis vannak rajta értékek.
Először is, ami nagyon zavar, az a borító. Láthatunk rajta egy lendületes, érzelmes, már-már erotikus párt, melynek férfitagja le van fejezve – akárhányszor ránézek, nem tudok ezen érzéstől elvonatkoztatni. Ezután, ha pillantásunkat a lemez címére, a zenekar nevére visszük, akkor csak azt érezzük, hogy az nagyon-nagyon rossz helyen van – pont úgy, mint a felső sarokba begyömöszölt kiadási szám. Olyan alapvető hibák ezek, melyek értéktelenséget, összecsapottságot sugároznak.
Amennyiben ezen apróságon túllépünk és meghallgatjuk (meghallgattuk) a lemezt – ahogy tettem a többi Piramis rajongóval együtt 1981-ben -, csak bambán bámulunk, hogy, mi van, mi ez? Máig emlékszem néhány megrögzött Piramis rajongó barátomra (fiúra, lányra egyaránt), akik hosszasan küldték nagyon távoli vidékre az Együttest Révésszel és az Erotika lemezzel együtt. Ettől jobban, csak a hetedik album, a Plusz verte ki náluk a biztosítékot. Ugyanakkor voltak, vannak, akik nagyon szeretik eme albumot – legkedvesebb szerelmes verseikként mantrázzák Horváth Attila szövegeit róla immár évtizedek óta.
Nem egy sikeres lemez. Igazi, ortodox Piramis rajongó már nem vette meg – az elfogadóbbak is legfeljebb, csak megszokásból -, új rajongókat pedig ez az album nem hozott.
Azonban, kezdjük el legalább gondolatban lecsupaszítani a zenét! A számok közötti összekötésnek, drámának, hangulatoknak szánt párbeszédeket, ajtócsapódást, zuhanyt, városi zajt, nyugodtan dobjuk a „kukába”. Üresek, semmitmondóak, már-már fájdalmasak. A Pink Floydtól lopott vekkercsörgést, a Jean Michael Jarre-tól koppintott effekteket szintén küldjük a többi szeméttel együtt a nekik megfelelő helyre. Ezek után irtsuk ki a hangszerelésből az összes újhullámosnak gondolt, ám nagyon gyatrára sikerült szinti hangzást. Szóljunk Révésznek, hogy ne visítson, vegyen vissza a „Mr 1000” nőfaló kivagyiságából – esetleg dobjuk is ki a lemezről, hiszen egyébként is csak egy részén énekel. Na jó, maradjon, csak mutassa már meg végre, hogy ő tényleg egy tökös férfi és nem eunuch.
Miután sikerült a lemez „körítését”, a felesleges sallangokat legalább gondolatban eltávolítani (de sajnos, csak azután), máris igazi csodákra lelhetünk az albumon. Végre oda tudunk figyelni Horváth Attila mindenféle díszítéstől, cirádától, sallangtól mentes, lélekbe hatoló szövegeire – verseskötetbe valók! Végre hallhatjuk, hogy a Zenekar tagjai az évek alatt rengeteget fejlődtek hangszertudásban, hangszerelésben. Az első album őserejével szemben ezen az albumon megjelenik a jó értelemben vett zenei profizmus. Köves Miklós ütősjátéka szenzációs. A korábban is meglévő pontos ritmus, a lüktetés, kiegészül díszítésekkel, színekkel, finomságokkal, már-már dallamokkal, amilyeneket csak jobb jazz-ütősöktől hallani. Som, elsősorban a gyatra hangmérnöki munkának köszönhetően kicsit a háttérbe „vonul”. Ami viszont hallható basszusjátékából az kiforrott, alázatos és elsőrangú – időnként igazi jazzrock. Závodi a maga nyugodt, csendes stílusában úgy tökéletes, ahogy van. Minden hang, riff a helyén. Keveset „mond” de mégis minden benne van. Gallai – aki ezen az albumon is a kedvencem a Jarre-ros hangzásai ellenére -, a (csak) háttérben rendszeresen megjelenő zongorán ismét egy komplett szólóalbumra elegendő ötletet, zenei játékot mutat be. Éneklése, énekének fájdalma pedig sokkal jobban illik az albumhoz, mint Révész hisztérikus megnyilvánulásai.
Az album már önmagában egy zenekar záróakkordja volt, ezt mindenki érezte, tudta.
Már nem rockzene, de nem is érkezett meg sehová – a célba vett újhullám műfajához pedig pláne nem. Így igazából senki sem csodálkozott, amikor Révész 1981 július 14-én egy NDK turnén, koncert közben bejelentette kilépését a Piramisból.
További Piramis
További lemezkritikák
Comments