Slamovits István – Slamó

Kéretik nagyon óvatosan megnézni az első képet! Talán vannak néhányan, akiknek esetleg rémlik, mintha ismernék azt a bal oldali figurát – Slamó -, de valahogy az a basszusgitár nagyon nem illik hozzá – ezt a basszeres is tudja, hisz jól láthatóan koncentráltan figyeli, hova is kellene rakosgatnia az ujjait.

A hatvanas évek közepén Slamovits Tibor alakított egy iskolazenekart – nemes egyszerűséggel, „Sulizenekarnak” hívták. 1967-ben a zenekar basszusgitárosát behívták katonának, amire a jó testvér, Slamovits István úgy reagált, hogy néhány nap alatt megtanult(?) basszusgitározni és beállt bátyja mellé az addigra már LUW nevet felvett együttesbe – Slamó zenei karrierje ezennel (14 éves korában) elkezdődött.

Tibor 1971-ben bevonult katonának, s ekkor a LUW zenekart és a szólógitárt testvérére hagyományozta, s ezen nemes gesztusnak köszönhetően Slamóból a basszusgitárosból, Slamó a szólógitáros lett – aminek az utókor feltétlenül csak örülhet.

Később Slamovits neve felbukkan még néhány budapesti és miskolci együttesben (pl. Kőtörő, Wanderers), de az igazi áttörést, az igazi ismertséget az Edda Művek hozta meg számára, melyben 1977-1983 között gitározott, énekelt, zenéket és szövegeket írt.

Az Edda 1983-as feloszlása után Slamovits visszavonult egy évre. Teljesen eltűnt, nem találkoztunk vele, nem hallottunk róla. Talán elmélkedett, a lelkét tette rendbe, „sebeit” gyógyította…

1985-ben egyszer csak a semmiből, mindenféle csinnadratta és „felvezetés” nélkül megjelent egy album, melyen csak annyi szerepelt, Slamó – nem is kell több szó rá. Úgy gondolom, még azt sem kell(ene) tudni, hogy valójában ez a lemez a Slamó Band albuma, hisz nem számít. Nem számít, hogy szerepel rajta egy Dorozsmai, egy Nagy Feró, egy Lugosi, egy Trunkos… Ez mind nem számít, mert ez a lemez Slamó lemeze, Slamóról szól, Slamó önti ki rajta fájdalmát, dühét, elveszettségét.

Ez a Slamó album maga a zenében megtestesült és szívbemarkoló fájdalom, a kottában, szavakban megjelenő depresszió. A Cure albumai ehhez képest kislányos nyafogások.

Nehéz lemez, nagyon nehéz, nem egyszerű meghallgatni és nagyon veszélyes vele azonosulni. A hallgatóban előbb-utóbb felszínre kerülnek a saját fájdalmai, megoldatlan problémái. Egyben katartikus album, mert „nyitott fülek” esetén bizony folyamatosan futkározik a hideg az ember hátán. Sajnos, félelmetes album is, autóban hallgatva óhatatlanul egyre mélyebbre és mélyebbre nyomódik a gázpedál, elönti a hallgatót a minden le van sz@rva érzés. 240-nél már nehéz „józannak” maradni Slamót hallgatva – tudom…

Talán az őszintesége, talán mert Slamovits nem az eddás „úton” ment tovább, az album teljes értetlenségbe és elhallgatásba fulladt. Még a leglelkesebb korai Edda és Slamovits rajongók közül is kevesen ismerik és még kevesebbeknek van meg akár LP-n, akár kazettán. Mára igazi kuriózummá vált, ám meghallgatni így harminc évvel később is ugyanolyan veszélyes, mint volt 1985-ben.

További Edda / Slamó
További lemezkritikák