Vinyl – „aki nem azt hallgat, nem is igazi zenehallgató” :(

Az egyik hifis közösségben ismételten leíródott, hogy „az igazi zenehallgató csak vinylt hallgat”, az indoklás pedig az volt, hogy „az igazi zenehallgató csak a legjobb minőségben hallgat zenét, az pedig a vinyl”.

Tudom, mosolyogva túl kellene lépnem rajta.

Tudom, őszinte tisztelettel kellene csodálnom azt a valódi és gerilla-marketinget, amivel elhitették hobbitársainkkal, hogy pl. a Balkanton, a Dum-Dum, és hasonló lemezkiadók kiadványai bármiféle hangi értéket képviselnének.

Tudom, őszinte tisztelettel kellene csodálnom azt a valódi és gerilla-marketinget, amivel elhitették hobbitársainkkal, hogy a bluetouch-szal, AD-konverterrel egybeépített és szó szerint lemezt rongáló lemezjátszók bármiféle hangi értéket képviselnének

Tudom, mosolyognom kellene hobbitársainkon, akik közvetlenül CD-ről, vagy éppen MP3 állományból készült vinyl-eket (LP-ket) vásároltak akár horribilis áron, majd kiposztolják, hogy a legjobb hangminőség, mert vinyl.

Tudom, mindössze csak mosolyognom kellene azokon a hobbitársakon, akik lenézik mindazokat, akik bármilyen adathordozón digitális állományban tárolt zenéket hallgatnak – miközben eme „lenézők”, az „igazi zenehallgatók” lemezgyűjteményének akár 90 százaléka is kicsomagolatlan, mert úgy értékesebb.

Tudom, mindössze csak felül kellene emelkednem mindazokon, akik talán még életükben nem jártak operaelőadáson, komolyzenei hangversenyen, sohasem hallottak élőben jazz-t, de lenézik, „komolytalan zenehallgatónak” tekintik mindazokat, akik havi rendszerességgel hallgatnak élő zenét, netalán önmaguk is elismert zenészek, stb. – mert nem LP-t, hanem pl. streamelt zenét hallgatnak otthonukban.

Tudom, nem kellene ezt a blogbejegyzést megírnom, de most már mindegy.

Egy kicsit (ismételten) tegyük helyre a dolgokat – vagyis, a vinyl-t.

– A lemezjátszók egy része, a hozzájuk technikailag illeszkedő hangkarral, MC-hangszedővel, hangszedőhöz illeszkedő MC-trafóval és a trafóhoz illeszkedő phono-val, a hanglemezek egy részével, vita nélkül a hangminőség legmagasabb szintjét jelentik.
Persze csak addig, amíg ugyanazt az albumot meg nem hallgatjuk a mesterszalagról minél korábbi lépésben készült magnószalagról.
A legjobb az első másolat lenne, de napjainkban akár a nyolcadik másolatot is „mesterszalagról készültként” reklámozzák, aminek felülmúlhatatlan hangminősége pont akkora bullshit, minthogy csak a vinyl biztosítja a minőségi zenehallgatás lehetőségét. (Volt módomban a valóban első, és elsőként hirdetett, ám valójában, ki tudja hányadik másolat közötti hangminőség-különbséget hallani.)

– Sajnos az igazán kiemelkedő hangminőségű LP ritka, egyre ritkább, és rendkívül drága. Sőt, szinte napról-napra drágább. Ugyanígy, az átlagtól jobb minőségű LP-k sem teremnek minden bokorban, ráadásul senki sem tudja, hogy azokat a megjelenésük óta milyen hangszedőkkel gyalulták végig.

– Az új kiadású LP-k körül hatalmas a hájp. Nagyon gyakran 180-240 grammosak, 45-ös fordulatszámúak, limitált kiadásúak, drágák, szép a borítójuk – tehát minden együtt van az érdeklődés felkeltéséhez. Még akár az is lehet, hogy kiemelkedően jól szólnak – feltéve, ha az „igazi zenehallgató” kicsomagolja, és meghallgatja, (azaz hallgatná, ha kicsomagolná, mert eredeti csomagolásban értékesebb…)

– A magas LP ár azonban nem garancia sem a hangminőségre, sem a zenei minőségre. Időnként elborzadva látom, hogy milyen zenészek lovagolják meg sikeresen az LP-bizniszt és adnak ki LP-t, amit pillanatok alatt elkapkodják – többek között – olyan „igazi zenehallgatók”, akik ugyan semmit sem tudnak az adott előadóról, netalán ismerik, de utálják még a személyét is nem csak a zenéjét, de hát, „limitált, 45-ös 180 grammos LP”.

– Az újra-kiadás, a magas ár, a 180 gramm tehát semmire sem biztosíték, amit egyik volt barátom esete illusztrál legpregnánsabban. Meglátta az adott kiadó katalógusát, meglátta a varázsszámokat (180, 45, rendkívül magas ár) és azonnal megrendelte a teljes kiadást. Nagyon (nagyon-nagyon) sok pénzt elköltött, nagyon várta az albumokat, nagyon örült, amikor megérkezett a teljes sorozat, nagyon boldogan rakta fel az LP-ket a lemezpolcokra, nagyon boldogan és nagy-nagy izgalommal tette fel az elsőt – nem akármilyen – lemezjátszójára, majd nagyon elszomorodott, majd izgatottan tette fel a másodikat, majd meghallva ismét elszomorodott, a harmadik LP-be belehallgatva pedig nagyon hangosan és hosszasan káromkodott.
Azonnal meghirdette és nagyon gyorsan eladta a teljes sorozatot.

Sorolhatnám a negatív élményeket, tapasztalatokat, és persze sorolhatnám a pozitívokat is, hiszen első LP-met 1971-ben kaptam. Azonban kifejezetten zavar és kifejezetten felháborítónak tartom, hogy a csak LP-t hallgatók ízlésben, zeneszeretetben, hangminőségben, kultúrában lenézzenek bárkit – pláne olyanokat, akik akár egyetlen évben több koncertre mennek el, több „konzervzenét” hallgatnak, mint a magát felsőbbrendűnek gondoló LP-hallgató egész életében.
Ráadásul a „lenézett” a megköpködött digitális formátumot olyan minőségben hallgatja, amiről az önmagát piedesztára emelő még csak nem is álmodik. Nem álmodik, mert fogalma sincs, hogy ma már milyen hangminőséget, milyen zenei reprodukciót lehet elérni – mert beszopva a reklámokat, beszopva a gerilla-marketinget hallgatja Taya lemezjátszóján a Dum-Dum, vagy éppen a költségvetését rendkívül megterhelő 45-ös, 180 grammos új kiadású LP-jét.

Az érzelmi kitörés után mély levegő és a tényeknél maradva, néhány konkrétum – azaz, tény:

– LP-n meglehetősen korlátozott a zenei kínálat. CD-n sokkal több, a streaming-szolgáltatóknál pedig szinte végtelen mennyiségű zene érhető el.
Némileg sarkítva, ugyanakkor tényszerűen, a magát „igazi zenehallgatónak” valló LP-gyűjtő az adott kedvencétől LP-n megtalál X db albumot, a „nem igazi zenehallgató” pedig CD-n 2X albumot, streamelve pedig meghallgathatja kedvence összes lemezét, összes ki nem adott felvételét, meghallgathatja szinte az összes valaha rögzített koncertjét – sőt, akár meg is nézheti.
Nos, inkább ne tekintsen hobbitársaink egy csoportja „igazi zenehallgatónak”, minthogy pl. ne legyen meg Jaco Pastorius LP-n soha ki nem adott mintegy 30 albuma CD-n, ne hallhassam, ne láthassam koncertfelvételeit. Inkább ne tekintsen hobbitársaink egy csoportja „igazi zenehallgatónak”, minthogy ne hallhassam, ne láthassam Maria Callas LP-n soha meg nem jelent operaelőadásait, szólókoncertjeit. (…és a végtelenségig sorolhatnám tovább, miért is vagyok inkább „nem igazi zenehallgatő”.)

– 1981-től a hangfelvételeket digitálisan rögzítik, digitálisan keverik, digitálisan tárolják, tehát a mára már egyre ritkább kivételektől eltekintve a vinyl-t hallgató hobbitárs ugyanúgy digitális zenét hallgat, mint azok a hobbitársak, akik CD-t, vagy streamelt zenét hallgatnak. A különbség mindössze annyi, hogy az LP zenei anyagát a hanglemezgyárban eresztették át egy DA-konverteren, a „nem igazi zenehallgató” pedig ezt a konverziót otthonában végzi el.

– Ma már bárki beszerezhet – abszolút megfizethető áron – olyan DAC-ot, ami jobb, mint azok, melyeket a lemezgyártás során használnak (tisztelet a kivételnek). Innentől kezdve már csak az a kérdés, hogy a streaming szolgáltató az eredeti digitális állományt, vagy valamilyen „lebutítottat” tesz elérhetővé. Valamint, az a kérdés, hogy ha „lebutított”, tömörített, az milyen algoritmussal, mekkora adatvesztéssel lett megoldva.
Gondolom, még az „igazi zenehallgató” számára is érthető / elfogadható, hogy ha a kiadó által tárolt digitális állományt pl. ugyanolyan konverterrel alakítjuk analóggá otthonunkban, mint amit a kiadó a lemezgyártás során használ, akkor a lakásunkban kapott analóg jel (zene) semmivel sem rosszabb, mint amiről a vinyl készül. Ugyanakkor, kimarad a lemezkészítési folyamat összes hibája, adatvesztése, paramétercsökkenése (dinamika, csatorna-elválasztás, jel / zaj viszony), kimarad a rendszerből a lemezjátszó a maga összes problémájával, adatvesztésével, paramétercsökkentésével.
…és gondolom, még az „igazi zenehallgató”  számára is érthető, hogy ha a „nem igazi zenehallgató” az otthonában jobb (sokkal jobb) DA-konvertert használ, mint a kiadó a lemezgyártás során, akkor a „nem igazi zenehallgató” olyan hangminőségben hallgat(hat) otthonában zenét, amiről az „igazi zenehallgatónak” fogalma sem lehet.
Hacsak nem horribilis árú analóg rendszeren hallgat ötvenes, hatvanas (hetvenes) években készült analóg felvételeket akkori kiadású, jó nyomású LP-ről, mely LP barázdáit az évtizedek alatt nem gyalulták le 5-8 gramm súlyt igénylő kristályhangszedő zafirtűjével.

Kieresztve a gőzt – úgy vélem, nincs „igazi” és „nem igazi” zenehallgató. Van a zene, és vagyunk mi, akik szeretjük a zenét annak formátumától, adathordozójától függetlenül. Minden formátumnak megvannak az előnyei hátrányai, minden formátum tud jól és rosszul szólni, minden formátum sokkal több információt (jobb hangminőséget) tartalmaz, mint amit jelenlegi ismereteinkkel, tudásunkkal, anyagi lehetőségeinkkel „elővarázsolunk” belőle.

Abszolút egyetértek, nagyon jó dolog a hanglemezt kézbe fogni, jó érzés elmerengeni egy-egy különleges lemezborítón, szertartás az LP tasakból való kivétele, lemosása, letörlése, izgalmas a lemezjátszóra való feltétele, a kar ráhelyezése. Jó érzés, lemezbörzéken turkálni a lemezek között, adrenalinlöketként hat egy-egy különlegességre való rábukkanás.
Mindezt tudom, mert vagy 40 évig magam is így éltem, így hallgattam zenét, de erősen kétlem, hogy abban az időszakban „igazibb zenehallgató” lettem volna, mint napjainkban…