Múltidéző – 1991 Hifi Show Bécs

bemutató, vintage

Az 1989-es politikai rendszerváltás alaposan átalakította a hifisták életét is. Az Orion, Videoton, BEAG, TESLA és Unitra készülékek mellett néhány éven belül hatalmas verbális készülékkínálat alakult ki az országban. Szinte mindent lehetett rendelni, a gyorsan szaporodó bemutatótermekben sok-sok álomkészüléket meg lehetett tapogatni, ki lehetett próbálni. A szocialista ipar készülékein “hifi-szocializált” zenehallgatónak megteremtődött a Kánaán, amihez már csak pénzt kellett szerezni. 1991-ben az erősítőm már Musical Fidelity B1 volt, amit Videoton Preludium B31-gyel és az orosz S30-cal hallgattam, lemezjátszóm pedig Dual 505/3. A ’91-es év szeptember-december közötti időszakában felgyorsultak körülöttem a hifis események, melynek első jelentős lépése életem első hifi kiállítása volt a bécsi ’91-es hifi show. Az év végére pedig túl voltam három saját szervezésű hifi-kiállításon, megkaptam a Musical Fidelity arany A100 erősítőjét és egy Oracle Alexandria lemezjátszót, ami ugyanezen év tavaszán, még mint tanár, csak legtitkosabb “úgyse lesz” álmaimban sem szerepelt.

’91-ben tehát elutazhattam Bécsbe, megnézni, meghallgatni mindazt (vagy legalább egy apró szeletét) amiről képzelődtem, amiről olvastam és amiről fogalmam sem volt, hogy valójába milyen. Az ott tapasztaltakat, élményeimet megírtam egy rég elfelejtett magazinban, s mivel aktualitását így lassan 30 év alatt sem vesztette el, hiszen az ott igazán jónak hallott készülékek a mai napig etalonnak számítanak, így megosztom veletek.

“A szocialista országokból bejövő hifi, vagy csak hifinek nevezett készülékek mellett végre szép lassan hazánkba is bejutottak (begyűrűztek) a nyugati audio-ipar megfizethető és kevésbé megfizethető produktumai, valamint azok a szinte már státuszszimbólumba menő lemezjátszók, hangsugárzók, erősítők stb., amelyeket tőlünk nyugatabbra is csak kevesen engedhetnek meg maguknak.

Engem is, mint sok más zenebarátot (hifibarátot) régóta foglalkoztatott, milyen lehet az a hang, amiért dollár tízezreket, vagy a határokon belül maradva, netán forint milliókat kellene fizetni, s egyáltalán ennek a pénznek mekkora hányada jut a hangminőségre, s mekkora hányada pl. egy Mark Levinson névre.

Életem első hifi-kiállításán, a ’91-es Bécsi Hifi Show-n próbáltam erre választ találni egy olyan ember “tapasztalatlanságával”, aki inkább zenét hallgat 500 forintos hangszórókon (az orosz S30), mint szépen csengő magasakat, transzparenciát, dinamikát, gyorsaságot stb. sokszor tízezer forintos hangszórócsodákon.

Belépve a kiállítás épületébe, rendkívül kellemes élő zongoramuzsika fogadott, mintegy útmutatóként (vagy kihívásként?!), hogy ez az a valóság, amit el kellene érni, vagy legalábbis meg kellene közelíteni a kiállított készülékekkel.

Évek óta megy a huzavona, hogy a digitális, vagy az analóg hang a jobb. Mindkét “párt” a maga elveit dicséri és a másikét szidja. Ezen a kiállításon a CD győzött kiütéssel, már ami a mennyiséget illeti. Alig volt két-három kiállító, amelyik nem digitális hanggal demonstrálta készülékeit. Azonban ezek a CD-s bemutatók általában siralmasak voltak, s nem igazán lehetett néhány percnél tovább elviselni. Egy Technics CD-re épülő rendszer pedig egyenesen megnyerhette volna a drága készülék/legsiralmasabb hang díjat.

A teljesség kedvéért azonban le kell hogy írjam, analóg hangra épülő rendszer is tudott nagyon gyászosan szerepelni, mint például az ausztriai LOG cég csöves erősítői, hangdobozai, Kuzma Stabi futóművel. Jegyzeteim közé be is írtam: Ez lenne az a csodálatos csöves hang, amitől az ember nem bírja abbahagyni a zenehallgatást – vagy több százezer schillingért naiv dolog kellemes zenét várni?

Ha már a negatívumokkal kezdtem, akkor először elmondom (leírom) mindazt, ami szerintem a kiállítás árnyékos oldalát jelentette. (Itt feltétlenül meg kell, hogy említsem, hogy a most és a későbbiekben leírtak a saját, szubjektív véleményemet, impresszióimat tartalmazzák, amivel nem kívánok megsérteni sem gyártót, sem zenehallgató készüléktulajdonost.)

A Yamaha bemutatóján négy hangdoboz parány szemlélte a látogatók feje búbját legalább két méter magas állványokról, s próbálták a DSP-E 300 térhatásprocesszor által diktált teret létrehozni. A térérzet talán még meg is lett volna, de hogy mi honnan szólt ebből a térből, az meghatározhatatlan volt, a megszólaló hang pedig sziszegett, csörgött és abszolút mély hiányban szenvedett.

yamaha_dsp-e300

Néhány szobával odébb a Wienna Acoustics kínálta jópofa és rendkívül hangos hangdobozait. Gyönyörűen megmunkált gömbök, jól eltalált színek jellemzik a cég hangdobozait, melyekben egyetlen koaxiális hangszóró üldögél, s csinál óriási hangzavart, gyenge hangminőséggel, valamint semleges térhatással.

hifi

Egyébként az egész kiállításra (néhány kivétellel) jellemző volt a nagyon gyenge térhatás. A zene majdnem mindig a hangszórókból jött, vagy ha ki is lépett onnan, nem lehetett meghatározni, honnan is szól az énekes, vagy milyen elhelyezkedésben játszanak a jazztrió tagjai.

A legrosszabb teret egy olyan rendszer szolgáltatta, amely híres rendkívüli sztereójáról. Olvasmányaim szerint széles és nagyon mély teret kellett volna éreznem a Carver Silver Seven csöves erősítőktől, és az Apogee-kre nagyon hasonlító Carver Silver Edition hangsugárzóktól. (Ez egy hibrid hangrendszer, a felső tartományban szalagsugárzóval, az alsó tartományban három darab malomkerék nagyságú, dinamikus hangszóróval.) Ez a rendszer nagyon erős mélyeket, pontos ritmust és hihetetlenül tiszta magasakat adott, de térhatást, és legfőképpen finoman áramló zenét nem kínált a hallgatóknak.

A készülékek által nyújtott hangminőségen kívül még két dolog található a kiállítás negatív oldalán.

Az egyik az eladók egy részének jól látható (és hallható) hozzá nem értése, a másik pedig a zenei választék. Mintha a kiállítók megegyeztek volna, majdnem minden standon Sting és Tracy Chapman szórakoztatta a közönséget, s csak elvétve szűrődött ki a bemutató-helyiségekből komolyzene, vagy tradicionális jazz.

Most pedig azt hiszem, úgy kellene folytatnom, hogy jártam Bécsben egy másik kiállításon is, amely ugyanazokon az emeleteken volt megrendezve, mint az előzőekben leírt bemutató, csak ez utóbbin maradéktalanul tetszett minden, és végre igazi zenét is lehetett hallgatni.

Az 1991-es Bécsi Hifi Show pozitívumait egy fejhallgatóval kell kezdenem, amely csak a hozzá gyártott csöves végfokkal volt képes megszólalni. Amikor azonban végre egyszer működésbe jött, olyan közvetlenséget, zeneiséget, nyugalmat árasztott, hogy megszűnt a zsivaj, az emberek tülekedése, és maradt Bach, valamint egy hatalmas katedrális, és az azt betöltő orgonahang. A tartós zenehallgatásnak egyedül Sennheiser Orpheus (ez a név szerepelt a fejhallgató pedigréjén) ára szab gátat, ugyanis 19 500 márkába kerül. Így utólag visszaemlékezve a kiállításra, a Sennheiser fejhallgatónál vettem észre először, hogy a zenét egy vastag plexivel fedett, egyébként puritán kinézetű CD-játszó szolgáltatja, mindazoktól a hátrányoktól mentesen, amelyek mások és a saját tapasztalataim szerint a digitális hangot hosszú távon elviselhetetlenné teszik.

Több helyen is ennek a CD-játszónak a segítségével demonstráltak hangfalat, erősítőt, s ezeken a bemutatókon mindig kellemesebb volt a hang (nem biztos, hogy jobb), mint máshol. Ez a CD-játszó a Micromega Solo volt, illetve a teljesen ugyanolyan kinézetű bátyja, a külön DAC-kal rendelkező Micromega Duo.

micromega duo

A kiállítás egyetlen igazi újdonságát, a felvételre is alkalmas CD-k egy valódi, élő, működő példányát is a Micromega cégtől láthattuk (illetve a szerencsésebbek hallgathatták is). A képen Daniel Schar a Micromega tervező tulajdonosa látható, akit személyesen is láthattam, hallgathattam a kiállításon. Kezében ugyan nem a Solo-R-t tartja, de az apró Microdac sem volt ’91-ben túlságosan szokványos készülék.

hifi

A hangsugárzók “versenyében” számomra a méretek két véglete nyert.

Belépve az egyik szobába, megláttam (meghallottam) Őt, s ahogy szokás, szerelem az első látásra (hallásra). Ez az “Ő” a Martin Logan Sequel volt, amire (akire?) visszagondolva még most is elgyengülök. Erről a körülbelül két méter magas hangsugárzóról eddig csak olvastam, de a cikkekben leírtak meg sem közelítik a valóságot, úgyhogy aki teheti, feltétlenül nézze meg, s főleg hallgassa meg a Martin Logant. (E bemutatón hallottak alapján számomra a legjobb hangot adó hangsugárzó, még a kiállításon bemutatott Apogee-kel szemben is.) Azóta ugyan Magneplanar párti lettem, de ez semmit sem von le a Martin Logan kvalitásaiból.

A Logan mellett a szó igazi értelmében eltörpül a Monitor Audio aranyozott magassugárzójú Monitor 1-es bébidoboza, mégis feltornázta magát a kiállítás legjobb hangot adó hangsugárzói közé.

Ez egy 2,18 kilós baszreflex törpe, bármilyen nagy vagy még nagyobb hangdobozt meghazudtoló dinamikával, s már-már a fizika törvényeit semmibe vevő mélyekkel. Ez a dobozka akár bestbuy is lehetne, hiszen 5000 schilling alatti árával sok tízezer schillinges hangminőséget szolgáltat.

A kiállítás harmadik emeletén egy majdhogynem üres szobát találtam, s mivel működött a légkondicionáló, leültem egy kicsit hűsölni. Hosszú percek múlva tudatosult csak bennem, hogy nem egy tágas pinceklubban vagyok, ahol egy jazzkvartett játszik, hanem egy szűk, szállodai helyiségben. Ott voltak körülöttem a falak méterekre, de tíz méterekre éreztem azokat, abban a közegben ültem, ahol a zenészek játszottak,de nem láttam őket… Ez maga volt a valóság analóg lemezről, csöves erősítőtől és valamilyen közepes méretű, számomra teljesen ismeretlen hangdoboztól. Az erősítő az Audio Note On-Gaku volt, amelyről most már elhiszem, hogy a világ (egyik) legjobb erősítője.

A hangokról talán ennyi elég is, a továbbiakban néhány érdekességről.

A hangszórókábelek tervezőin mintha gigantománia vett volna erőt. Vastagabbnál vastagabb kábelek tekeregtek (vagy csak mereven hevertek) mindenfelé, a legméretesebbnek átmérője csaknem a csuklóméval egyezett meg. Ez a kábel Mark Levinson erősítőt és lnfinity hangsugárzót kötött össze.

A monumentalitás az erősítőknél is jelentkezett: a győzelmi pálmát a komód nagyságú The Sovereign mono végfok vitte el.

A bemutatott készülékek szinte kivétel nélkül valamilyen állványon álltak. Ezek szépek voltak, s valószínűleg jók is. Talán a teljes egészében fából készült Mars Steph-állványokat kellene kiemelnem, mint számomra újdonságot, valamint a Project ötrészes falikonzolát, amely több kiállító szerint is a legjobb többrészes fali konzol. Az egyik cég állványai pedig már nemcsak konzervatív feketében, hanem lilában, zöldben és kékben is mutogatták magukat.

A kiállításon volt egy rendkívül érdekes találkozó, ami így utólag már-már vicces. A Roksan cég képviselője a kiállításon gratulált az akkor még aprónak és feltörekvőnek számító Pro-Ject cég tulajdonosának a Pro-Ject 1 és 2 lemezjátszók sikereihez. Azóta Lichtenegger úr és cége némileg kinőtte magát – a Roksan-t bármikor szőröstül-bőröstül felvásárolhatná…

Beszámolóm végén valamilyen végső következtetést kellene levonnom a látottakról, és nem utolsó sorban a hallottakról, de nem tudom, hogy lehet-e.

Hogy milyen az a hang, amiért dollár tízezreket kell fizetni? A kiállítás alapján úgy érzem, lehet hihetetlenül zenei és valósághű, de nagy anyagi ráfordítással kaphatunk elviselhetetlen, torz, döngő, abszolút zeneietlen hangot. Sajnos ezen a “show”-n ez utóbbi volt a gyakoribb, amit fel lehetne róni a szobák hibájaként is, de hát a Martin Logant és az On-Gakut is ugyanolyan szobákban mutatták be…”

Megosztom:

Hozzászólások

Hozzászólás

Scroll Up