Tubular Bells

egyéb, lemezkritika

1972 egy kora őszi délutánján egy igencsak félszeg fiatalember odaóvakodott egy frissen alapított cég frissen elkészült hangstúdiójában a friss cégtulajdonoshoz és megkérdezte, nem-e lehetne-e esetleg netalántán a stúdió lukas óráiban valami zenefélét felvennie.

Na jó, rendben, de mindent magad csinálsz – jött a válasz.

Ezzel nem is volt gond, mert főhősünk több mint 20 hangszeren játszott, így a felvételekre saját és kölcsönkért hangszereket vitt, a felvételeket pedig maga keverte, vágta. Azonban az ötletelést, az ötletek felvételét majd vágását némileg túlzásba vitte, mert végül 274, önmaga eljátszotta részletből hozott össze mindössze egyetlen számocskát. Igaz, az legalább 25 és fél perces volt. A felvételek készítése során egyetlen kéréssel állt elő. Kért egy olyan hangszert, amiről a környezetében, a stúdióban még senki sem hallott, azt senki sem ismerte, de ő ragaszkodott hozzá – tubular bells (csőharangok).

A frissen alakult kiadó tulajdonosának mindeközben az összes pénze elfogyott, így stúdióját is ellepték a végrehajtók. Mindenére jelzálog került, így főhősünk fél évig gondolkodhatott a folytatáson.

1973 tavaszára a kiadó tulajdonosa némi kis (anyagi) levegőhöz jutott, így stúdiójába újra beengedhette a szimpatikus zenészpalántát. Az újabb több száz részlet felvétele, majd végtelen variációban megtörtént vágása után elkészült a második szám is, ami már csak 23 perces lett, de az sem rossz eredmény a korszakra elsődlegesen jellemző “háromperces” tinglitanglikhoz képest.

Adva volt két felvétel, melyek megtöltöttek volna egy-egy lemezoldalt, adva volt egy új kiadó, amelyiknek lett is volna kedve kiadni, de nem volt rá pénze. A nagy lemezkiadók, EMI, CBS csak röhögtek az ötleten – dehogy társulnak be egy eleve bukásra ítélt kétszámos album kiadásába, amin ráadásul nincs ének… Szerencsére ekkor jött egy kivételesen kedves bank, amelyik megelőlegezte a kiadáshoz szükséges összeget, valamint egy olyan lemezkiadó, amelyik, ha a kiadásba nem is, de a lemeznyomásba besegített – persze megfelelő anyagi biztosíték mellett.

A hanglemezpiacra újként, abszolút kezdőként betörni készülő lemezkiadó – aminek addigra már volt egy lemezbolt-hálózata, de az egy másik történet – tehát megjelentethette első albumát, melynek borítójára a sokak számára teljesen ismeretlen és korábban említett hangszer nevét nagyban, az ismeretlen fiatalember nevét pedig kicsiben írták ki. Volt nagy felhajtás, reklámkampány, amibe még a BBC is beszállt egy, a műsorrendbe előre betervezett stúdiókoncert közvetítéssel, ami a Tubular Bells második élő előadása lett volna.

A BBC felvétel előtt, azonban a közönségnek élőben, egy igazi, nagy koncerten kellett bemutatni (promózni) az elkészült albumot, mely előadásra 1973. június 25-én került sor, a Queen Elizabeth Albert Hall színpadán. Az átütő siker, vagy teljes bukás múlott a meghirdetett előadáson. Azonban labilis idegállapotban lévő főhősünk berosált a nyilvános fellépés gondolatától, mely félelmén nem segített a pia, nem segített a kokó, így a koncertkezdés előtt néhány órával világgá szaladt.

A kiadó tulajdonosa viszont ettől rosált be csak igazán, hiszen nem csak saját egzisztenciája, hanem családtagjai és barátai közül mintegy 30 ember teljes vagyona, valamint munkatársai jövője múlott az esti előadáson.

Tudta, merre keresse főhősünket, így utána ment egyetlen jelzálogmentes vagyontárgyával, egy ősöreg Bentley személyautóval. A megtalálást hosszas rábeszélés, lelki ráhatás, itatás, sírás-rívás, fenyegetés követte, de főhősünk rettegése és félelme a színpadi fellépéstől továbbra sem csökkent. Ekkor a tulajdonos bevetette az utolsó lehetőségét, az adu ászt, a csodafegyvert és átadta a Bentley indítókulcsát – “tiéd az autó, ha este fellépsz a koncerten”…

Mivel az aznap esti előadást követte a BBC stúdiókoncert – ami szerencsére megőrződött az utókor számára -, így biztosra vehetjük, hogy az Bentley, mint megvesztegetési eszköz abszolút bevált, az első koncert előtt.

 

A TV-koncerttel is megreklámozott zenei anyag hatalmas sikert aratott Az albumot az egész világon vették, mint a cukrot (és veszik a mai napig) – nem győzték az utánnyomást.

Az már csak hab volt azon a bizonyos “marketingtortán”, hogy az album zenei anyagának egy része az egyik leghíresebb horrorfilm filmzenéjének meghatározó eleme lett, s amely filmet a műfaja ellenére 10 Oscar-díjra jelöltek – Az ördögűző.

Az album megjelenése, és az azt követő koncert, valamint TV-adás hősünk életében két, egymással gyökeresen ellentétes változást hozott. A rosszabbik az, hogy fiatalemberünk a hirtelen sikertől, hírnévtől megrémülve elvonult a világ végére, Wales egy ici-pici falujába. A másik eredmény némileg pozitívabb, pillanatokon belül az akkori Anglia legfelsőbb tízének tagja lett – belekerült a tíz leggazdagabb ember alkotta szűkkörű klubba.

Nem utolsó sorban a világtól való elvonulásnak köszönhetően készült egy újabb sikeralbum is, ami a zenész lakóhelyéül választott falucska szomszédságában lévő dombról és néhány kődarabról (bocsánat, “megalitikus emlékhelyről”) íródott és még címét is a területtől kölcsönözte.

Mindezt azonban csak a következők miatt írtam le.

Az 1973-ban megjelent kétszámos album első kiadásának borítóján van egy igencsak fontos mondat, azaz inkább javaslat, amit ha betartanak (betartatnak), napjaink lemezgyűjtői sokkal több ép állapotban lévő 30-50 éves, eredeti kiadású hanglemezzel rendelkeznének:

„Ez a sztereó felvétel nem játszható le öreg bádogdobozokon, bárhogyan vannak is bekötve. Ha Ön ilyen berendezést birtokol, kérjük, azt adja le a legközelebbi rendőrőrsön.”

A történet szereplői:
Richard Branson – a Virgin lemezbolt-hálózat, stúdióhálózat, lemezkiadó alapítója (meg még vagy 400 (négyszáz) cégé, mely cégek ma nincsenek, ha nem engedi meg főhősünknek az ingyenes stúdióhasználatot).
Mike Oldfield – a zenész.
Csőharangok – a furcsa hangszer és a világsikert hozó album címe (Tubular Bells). Érdekes módon, a “tubular bells” szerepéről, beszerzéséről, a zeneműbe való beillesztéséről Mike Oldfield az évtizedek alatt többször is másként nyilatkozott, ellenben a “szponzor”, vagyis Branson mindig ugyanazt a történetet mesélte el.
Hergest Ridge – a domb és a kövek a walesi falucska szomszédságában, Anglia és Wales határán.
Island – a lemeznyomásba besegítő lemezkiadó.

Megosztom:

Hozzászólások

5 Hozzászólások

Hozzászólás

  • Istvan Toth

    Oldfield nem lett azonnal gazdag. A Tubular bells után még jó néhány évig alig profitált a zenéjéből, köszönhetően a számára rendkívül előnytelen Virginnel ill. Bransonnal kötött szerződésnek.

  • Long

    Igen, ez mindössze a történet zanzásítása. 🙂
    Nincs benne, hogy évekig Mike Oldfield tartotta el a Virgin kiadót, nincs benne, hogy az “előnytelen szerződés” ellenére Branson volt Mike Oldfield esküvői tanúja, valamint az sincs benne, hogy a zenész és a cég között a későbbiekben olyan megállapodás született, amiben Oldfield magasabb százalékot kapott a lemezeladásokból, mint addig bármely másik zenész, vagy zeneszerző.
    Ezzel együtt (vagy éppen ezek ellenére) úgy vélem, ha nincs Branson, akkor ma nem ismerhetnénk Mike Oldfield zenéjét, és ha nincs Oldfield, akkor ma nincs Virgin.

  • AudiJo

    Köszi a klip-et! Jó volt látni/nézni! Azért az érdekelt volna, hogy kik voltak a BBC-felvételen a “tettestársak”?
    A csőharang azért nem egy ismeretlen hangszer – minden szimfonikus nagy zenekar használja, amikor harangütést kell “játszania”, például Berlioz Fantasztikus szimfóniája zárótételében (Boszorkányszombat).
    AudiJo

  • Long

    Jon Field – flute / Fred Frith – bass, guitar / John Greaves – keyboards / Steve Hillage – guitar / Tim Hodgkinson – keyboards / Karl Jenkins – oboe / Geoff Leigh – flute / Pierre Moerlen – percussion / Tom Newman – voice (nasal choir) and mixing / Mike Oldfield – bass, guitar / Terry Oldfield – flute / Mike Ratledge – keyboards / Ted Speight – guitar, bass / Mick Taylor – guitar

    A háttérben futó filmet William Pye készítette.

  • AudiJo

    Köszönöm a zenészek listáját!
    AudiJo

Scroll Up