Az a három pont a „jó tett helyében” folytatásaként sokat sejtető, de ez most pozitív végkifejletű történet…
Úgy vélem – és eszerint élek -, hogy mindig, mindennek meg van az oka, mindig, mindennek van valamilyenfajta folyatása, még úgyis, hogy magát a folytatást talán észre sem vesszük. Mindig minden a korábbi jó, vagy rossz tettünkből, pozitív, vagy negatív hozzáállásunkból következik. Abszolút igaznak tartom, hogy a sorsunkat magunk irányítjuk, de nem feltétlenül akkor, amikor az adott pozitív, vagy negatív fordulat bekövetkezik életünkben.
Erre rendszeresen felhívom grafikus és fotós tanítványaim figyelmét is, és időnként elmesélek nekik egy-két „tanmesét” arról, hogy a pozitív hozzáállás, a segítőkész attitűd bizony ilyen-olyan módon kifizetődő – legalábbis időnként.
….
Éppen egy nálam szervezett házibuli „bemelegítő” szakaszában voltam, amikor csörgött a telefon. X hívott, aki egy reklámügynökségnél intézte azon cég anyagait, melynél akkoriban dolgoztam – tehát, munkakapcsolatban voltunk.
– Zsolt, nagy bajban vagyok – ő ugyan az „sz-betűs” szóval mondta, de most mégiscsak társaságban vagyunk -, segíts. Hajnalban megy nyomdába egy hetilap és annak különszáma, én meg lekötöttem bennük egy-egy hirdetési oldalt, hirdetést meg nem csináltunk.
– Naaa, ne mááá, éppen buli van, ne tedd ezt velem. Hívd már fel a grafikusotokat.
– Felhívtam, de nem jön be. Segíts, ha ez nem kerül leadásra, akkor felbontják az éves szerződéseket, és nekem annyi.
Az úttörő, ahol tud, segít, ezért autóba ültem, átmentem a város másik végébe, ahol az ügynökségen X várt egy könny áztatta százas Nárcisz zsepihalom tetején. Szipogásokkal, fel-feltörő zokogási rohamokkal kísérve elmondta, mit és hol találok, mi a feladat, meg valami olyasmit is rebegett, hogy most megmentem őt.
Tulajdonképpen, maga a munka semmiféle nehézséget nem okozott, ellenben X folyamatos pesztonkálása, már-már… Mit hozhatok; mivel etethetlek; mit adhatok inni; megmasszírozhatom a nyakad; rendelek pizzát; jajj, nem rendeltem innivalót; juj, gyorsan hozok csokit a sarki éjjel-nappaliból…
A hirdetések elkészültek, a ps-állományt (igen, jól láttátok, ps) egy futár elvitte a szerkesztőségbe, mi meg nyugiban leültünk megenni a pizza maradékát, majd egy kicsit még beszélgettünk. Leeresztettünk, X rohant haza a családjához, én meg rohantam a házibuliba.
Több héttel később, ami talán egy teljes hónap is lehetett, azzal hívott egy hölgy – aki egy nagyvállalat igazgatójának titkárnőjként mutatkozott be -, hogy főnöke és a vállalat vezetősége találkozni szeretne velem. Indokként pedig annyit mondott, hogy lenne néhány grafikai munkájuk és hallottak rólam.
Nem vagyok semmi jónak elrontója, ezért időpontot egyeztettünk, és megjelentem a vidéki gyárban. Volt bemutatkozás, kávés, ásványvizes „körbe-udvarlás”, üzemi-étkezdés etetés, majd rátértünk a látogatásom valódi okára – szeretnék elkészíteni első prospektusukat, és még néhány apróságot. Azt is megmondták, hogy mennyi a keretük rá, amely összeget meghallva igent mondtam – de csak azután, hogy magamhoz tértem a szám nagysága okozta sokkomból.
A munka abszolút zökkenőmentesen elkészült. Minden tervemet elfogadták – de csak egy legalább ötvenfős hallgatóság előtt tartott prezentáció után -, a grafikai munkákat átvették, a munkadíjat kp-ban ideadták.
Tehát minden álomszerűen ment, azonban arra a kérdésemre, hogy hol, és kitől hallottak rólam, nem kaptam választ. A vállalattól ezt sohasem tudtam meg.
Már régen elfelejtődött minden, amikor a történet elején említett reklámügynökségnél egy igencsak érdekes okból – egyszer talán, ezt is elmesélem – az ügynökség tulajdonosaival beszélgettünk. Szóba került sok-sok minden – persze elsősorban a tervünk -, amikor elhangzott egy félmondat, hogy az, amiről beszélgetünk, esetleg a történet elején említett X férjét is érdekelné. Majd néhány további „mozaikdarabot” a helyére téve, egyszer csak összeállt a kép.
Annak a vidéki vállalatnak az igazgatója (pontosabban vezérigazgatója), amelyik megrendelte tőlem az említett munkákat, X férje volt…
Megosztom:
Comments