15-16 évesen megláttam ezt a lemezborítót és azt mondtam (magamban), bármit is az a Syrius, bármilyen zenét is játszik, nekem ez az album kell! Gyönyörű, érzelmeket tükröző fotók, remény, elmúlás, de ugyanakkor várakozás, szerelem, utazás, kaland… mindent beleláttam, ami csak izgatott kamaszként. Megvettem, meghallgattam, s magával ragadott. Időnként megmutattam barátaimnak, felnőtt ismerőseimnek, akik egyrészt nem értették, másrészt, fogalmuk nem volt, mi is valójában az a Syrius, vagy mi…
Aztán később eljutottam egy zeneileg műveltebb barátomhoz, aki annyit mondott, na most megmutatom neked az eredetit – s ezzel feltett a magnójára egy kazettát, melyről a Széttört álmok szólt egy koncertfelvételről. Akkor ott tudatosult bennem először, hogy Magyarországon a zenészek sajnos nem mindig azt jelentetik meg a lemezeken, amit szeretnének… Nem egyszerűen ezért, vagy azért, hanem összességében sokkal-sokkal több volt a Zenekar által már 1970-ben elképzelt eredeti műben, mint ami végül hivatalosan megjelent.
Majd összetalálkoztam valakivel, aki a „Széttört álmok” iránti lelkendezésemen elmosolyodott, a polcáról levett egy lemezt és meghallgattatta velem (nem kellett nagyon kényszerítenie). Aznap este találkoztam először „Az ördög álarcosbálja” c. albummal, tehát nálam a Zenekarral való ismerkedés fordítva, zenei világukban felfele lépkedve történt.
A Syrius zenekart sohasem az állandóság, az állandó, stabil tagság jellemezte. Jöttek-mentek az emberek, hozták, vitték a maguk stílusát, elképzelését. „Az ördög álarcosbálja” a csillagok és a zenészek tökéletes együttállásakor született, innen csak lefelé, vagy másfajta zenei világba vihetett az út.
Az 1976-ban megjelent „Széttört álmok” egy egészen másfajta, érezhetően visszafogottabb, talán útkereső zenekar produktuma. Hiába volt az alapító Baronits Zsolt jelenléte, hiába gitározott a zseniális Tátrai Tibor, el kell fogadnunk, zeneileg komoly visszalépés történt. Sőt, ugyanazt kell írnom, mint a Generál esetében, hogy ez stílusában, összhangban, már egy másik zenekar. Nem feltétlenül rosszabb, egyszerűen más. Ráadásul nem Ausztráliában, zeneileg (is) szabadon szárnyalva készíthették albumukat, hanem játékidőben, zenei mondanivalóban kiherélten a Hungarotonnál.
Ezzel együtt kedvelhető, időnként kifejezetten izgalmas az album, ám „Az Ördög álarcosbáljához” képest egyetlen pozitívuma van, maga a borító – ezt még mindig az egyik leghangulatosabbnak tartom, azok közül, amiket valaha láttam.
Comments