Térjünk kicsit vissza az időben. Gidófalvy Attila az elfogadottabb, „jobban fizető” és perspektívát mutató Karthago együttesért a Beatricét hagyta ott, melynek rajongói ezt nehezen viselték. Kezdetektől fogva megjelentek a Karthago koncertjein, ahol hangos „áruló” bekiabálásokkal kísérték Gidófalvy szólójellegű show-műsorait. Ezen bekiabálások még az 1983-ban rendezett koncerteken is többször elhangzottak – ez különleges „színfoltja” volt a koncertek azon részének is, amikor Takáts Tamás éppen azt énekelte, „Áruló nem leszek, ilyet soha nem teszek, amíg élek…”.
Az első album sikerei után az Együttes dübörgött tovább, rengeteg koncertet adott itthon és külföldön egyaránt. Mivel west coast stílusuk nem csak Magyarországon, hanem Európában is újszerűnek számított így rendszeresen hívták az Együttest külföldi koncertturnékra.
Sajnálatos módon, egyik koncertjük alatt egy fiú meghalt, ami mindenféle találgatásra, legendák terjesztésére adott okot. A srác, bármennyire is titkolták, a szocialista rendszerben igenis jelenlévő kábítószerezés áldozata lett. A valódi drogok nehézkes beszerzése miatt sokan a különféle gyógyszerek, valamint gyógyszerek és alkohol együttes „használatát” választották, mint az a srác is, aki az egyik koncert alatt meghalt. Emlékére íródott a Requiem c. dal, ami az érzelmes dalok „kategóriájában” unikumnak számít. Gyönyörű, afféle valódi „rock-requiem”. Ezt a dalt természetesen szerette volna az Együttes nagylemezén is megjelentetni, azonban (a már sokat emlegetett) Erdős Péter megtiltotta, hogy „pszichedelikus élményeket reklámozzanak” ezért az, csak egy fehér borítójú kislemez formájában jelenhetett meg Magyarországon.
’82-ben megjelent a Karthago 2. albuma „Ezredforduló” címmel.
Kicsit szomorú voltam akkor is és vagyok ma is. Az első lemez lehengerlő erejét, folyamatos meghallgatásra, felfedezésre kényszerítő anyagát nem sikerült megismételni. Ez az anyag sokkal kevesebb – kevesebb ötlet, kevesebb hangszeres játék, kevesebb részlet. Olyan, érzés, mintha az első lemezt finom, vékony ecsettel „festették volna meg” apró részletekkel, sok-sok színnel, az „Ezredfordulót”, pedig valami széles pemzlivel, hogy mihamarabb végezzenek vele. Sok-sok klisé, egyszerűség, alig néhány hangból álló, semmitmondó szólók. Csalódás volt meghallgatni a megjelenéskor és azóta is csak meglehetősen ritkán került a lemezjátszóra. Csupán néhány pillanatra sikerült csak valami hasonlót adni, amit az első albummal – „Recsegő világ”, „Senki lánya”, „Az utolsó szó” -, azt megismételni, igazából folytatni viszont nem sikerült.
Ebből következően a „nagy korszak” harmadik lemezét a „Senkiföldjét” már nem vettem meg. Koncertjeikre változatlanul eljártam – amelyek közül az 1982-es Popmajális c. Budapest Sportcsarnok rendezvényre és az arról megjelent hanglemezre még visszatérek – azonban az 1990-es újjáalakulásuk után már nem.
A első korszak befejezése, a Zenekar feloszlása meglehetősen érdekesre sikeredett. 1985 április 27-én megnyitották a létező legbarátságtalanabb belső terű közösségi épületet a Petőfi Csarnokot (alias PECSA). A nyitókoncertet a Karthago tartotta a megszokott, magas színvonalú, lendületes műsorukkal, a tagok tökéletes összjátékával, tűzzel, féktelen hangulattal.
…majd május elsejével feloszlottak, aminek semmiféle előzetes jele nem látszódott. Ezen feloszlás okairól a tagok nem igazán nyilatkoztak, tulajdonképpen egyöntetűen otthagyták Szigeti Ferencet.
Mivel volt még egy leszerződött turnéja a Karthagonak, ráadásul a Szovjetunióban, amit már csak politikai okokból sem lehetett lemondani, Szigetinek jött egy remek ötlete. Varga Miklóst és együttesét a VM Band-et maga mögé állítva, átkeresztelve őket Karthagora, elutaztak és végigzenélték az ötven koncertből álló turnét. Természetesen nem maradhatott titokban – „Dalos” fedőnevű, egyébként szeretett énekesünk jelentette a turpisságot, amely információt azonban a pártvezetés nem merte továbbadni hatalmas és félelmetes keleti szomszédunknak.
Comments