Sztevanovity Zorán – Tizenegy dal

1983 egy kora tavaszi délutánján 80-100 ember gyűlt össze egy miskolci hanglemezbolt előtt Zorán megérkezését várva, aki az esti koncert előtt a boltban lemezeit dedikálta. Főleg hölgyek különböző korosztályokból és néhány disztingvált úriember. A szocialista rendszer által elvárt erkölcsöknek, külsőségeknek tökéletesen megfelelő állampolgárok várakoztak csendben, nyugalomban. Némi felfordulást, értetlenséget és hosszas bámulásban kifejezésre juttatott megdöbbenést okozva álltam be kezemben Zorán lemezekkel ebbe a sorba hosszú, fekete bőrkabátomban, csöves farmeremben, szimatszatyorral az oldalamon, babos kendővel a nyakamban, Beatrice, Edda, Deep Purple jelvényekkel kidekorálva és felháborítóan hosszú hajjal.

Érdekes zenei korszakomat éltem abban az időben. Egyrészt ott dübörgött a lelkemben az „őszinte kőkemény rockzene”, de már megfogott a Bizottság, Európa Kiadó, Kontroll Csoport fémjelezte alternatív világ, és mindebbe „belekavart” lelkes ismerkedésem a klasszikus zenével, a lengyel jazz előadóival, no meg Zorán. Bennem jól elfért mindez, de külső szemlélő számára az ide-oda „tartozás” időnként okozott némi félreértést és főleg értetlenséget. Itt és ekkor vehettem meg végre a fehér borítós albumot, aminek megjelenésére a ’79-ben megjelent harmadik lemez után nagyon sokat kellett várni, ráadásul akkoriban hónapokig tartott a 90 forintos árát összegyűjtenem.

No, de milyen is ez az album és egyáltalán miről szól?

Az első kérdésre egyszerű a válasz, mert nagyon jó lemez. Gyönyörű szövegek, gyönyörű dallamok, elsőrendű hangszerelések, virtuóz hangszeres kíséretek, betétek és egy nagyszerű énekes, akinek hangja, énekstílusa, egyénisége az első három lemezhez képest nemesebbé vált – megérett, mint egy jó whisky a tölgyfahordóban. A korábbi albumokhoz képest ugyan csökkent a szerzők és zenészek száma, de a minőség szempontjából ez csak jót tett. Nincsenek felesleges és értelmetlen stílusbeli „kicsapongások”, nincsenek gyengébben sikerült töltelékek, nincsenek üresjáratok. Nagyon szeretem (szeretjük) az első három lemezt, de Zorán és a szerzők megtették azt – amit így utólag is szinte lehetetlennek gondolok -, hogy szintet ugrottak. Nem tudom megítélni, hogy ez a lépés volt-e akkora, mint amikor Presser Gábor a Metro szirupjából életre keltette Zoránt, de mindenesetre mi, hallgatók, sokat nyertünk vele.  Úgy gondolom, a szövegíró Dusán is „megért”, vagy csak öregebb és tapasztaltabb lett, de a „Tizenegy dal” szövegei önállóan is élnek, verseskötetbe valók.

…és most jön a nehezebbik rész, miről is szól ez a Zorán album?

Békétlenség, vallomás, árulás, kiégés, remény, kedves, ágyba bújás, összetartozás és elhagyás – szinte minden benne van az albumban, ami a szerelem része, amit a szerelmes ember érez és gondol. Egy gyönyörű szerelemlemez, ami már az első meghallgatás során egyértelművé teszi, hogy nem a bimbózó és mindent széppé tevő, kezdődő szerelemről, hanem a meghitt összetartozás vágyáról és a szomorú elszakadásról szól. A „Ne várd a májust”, vagy a „Miért lett másképp” állandó dalai lettek a kívánságműsorok „szív küldi szívnek blokkjainak”, és elhagyott szeretők zokogták vizesre párnáikat a „fehér albumot” hallgatva.

Próbáljunk meg azonban egy kicsit másként is meghallgatni az albumot, s tegyük ezt úgy, hogy helyezzük el megjelenésének évébe, az adott év (évek) politikai, gazdasági környezetébe!

A nyolcvanas évek elejére a szocialista rendszer gazdaságilag, politikailag erősen oszlásnak indult. Az 1980-ban kitört lengyel sztrájkhullám hatására a „Szolidaritás” nevű szakszervezet országos „tömegmozgalommá” szerveződött, igencsak erős példát mutatva a rendszer lehetséges leváltására. Magyarország 1982-ben a totális államcsőd közelébe került, amin semmiféle ideológia, semmiféle pártpropaganda nem segíthetett – csak az IMF és az IBRD. Nőt az infláció, csökkent az ipar, a mezőgazdaság teljesítőképessége. Az emberek kezdtek kiábrándulni a rendszerből, amit a felszín alatti pusmogásokon kívül az első ellenzéki csoportok megjelenése is nyilvánvalóvá tett.

Ebben a történelmi és forrongó helyzetben, a rendszerből való teljes kiábrándulásban Bródy János és Dusán dalszövegei egészen más értelmezést is(?) kaphatnak.

Már a borító maga is egyfajta utalás. 1971-ben jelent meg az Illés együttes fehér borítós „Human Rights” c. albuma, ami kőkemény politikai állásfoglalás a szocialista rendszerben háttérbe szoruló emberi jogok mellett, még akkor is, ha hivatalosan azt Angela Davis-nek ajánlották. Zorán „fehér albumán”, a békétlenségről, reményről, kiégésről, árulásról szóló gondolatok szintén értelmezhetőek egy elnyomott, emberi jogait elvesztett társadalom segélykiáltásaként. Az értőbb, nyitottabb hallgatóság talán cinkosan össze is kacsintott az albumot hallgatva – mi tudjuk, mit akarsz mondai, tudjuk, mire utalsz, veled vagyunk, támogatunk. Valószínűleg a pártállam kulturális vezetői is megértették, miről is szól valójában a „Tizenegy dal”. Zorán rendkívül gyors indulása (négy album), ’82 után megtorpant és a rendszerváltásig tartó időszakban már csak egyetlen saját lemeze jelenhetett meg (1987 – Szép holnap).

Elgondolkodtató zárásként pedig álljanak itt Bródy János kicenzúrázott sorai a „Ne várd a májust” c. dalból, ami olyannyira nem a szerelemről szól, hogy tulajdonképpen a ’68-as „Prágai tavasz” tiszteletére íródott:

„Ijesztő szelek fújnak, kedvesem
Nem hoznak több tavaszt el fényesen
Fejünkre hullanak a csillagok
Rémülten ébrednek az álmodók”

További Zorán
További lemezkritikák