A nagy kékség

Egyik kedvenc rendezőm Luc Besson, megtette azt a „szívességet” hogy 1988-ban elkészítette (egyik) kulfilmjét „Le grand bleu” címmel és megtette főszereplőnek – és egyben fel is fedezte – Jean Reno-t. Nagyon jó film, feltétlenül érdemes megnézni, de a poszt a film esztétikai elemzése helyett leragad a kék szónál (vagyis színnél). Valahogy el kellett kezdenem mondandómat, de még mindig nem vagyok benne biztos, hogy a következő sorokat, vagyis inkább az elmúlt lassan egy évben tapasztalt jelenséget le kellene-e írnom. Nehéz belekezdeni egy olyan témába, amihez képest minden szokatlan jelenség, amiről eddig meséltem, szinte magától értetődővé válik – no persze a „mit, miért nem, és különben is önpszichózis” jellegű szájkarate helyett ki kellene próbálni azokat (is), ahogy (főleg a magánlevelekben írt) visszajelzések alapján tették nagyon sokan.

Ha nagyon rövid szeretnék lenni, akkor csak annyit írnék, hogy a jelszó: kék. Ugyan, nem a kedvenc színem, de tud valami olyasmit, amiről Luc Besson akár egy „Ötödik elem” jellegű fantasztikus filmet is készíthetne.

Barátaim, ismerőseim az utóbbi hónapokban egyre több kék gyöngyöt fedezhettek fel a szobámban, melyekre ha rákérdeztek, mindössze annyit mondtam, varázslat. Vérmérsékletütőktől függően, legyintettek, sóhajtottak, mosolyogtak, illetve rákérdeztek, hogy hívjanak-e mentőt. Természetesen megnyugtattam őket, hogy jól vagyok, sőt pszichológusra sincs szükségem, de hogy végkép eloszlassam félelmüket, zenehallgatás közben elvettem a helyéről 4 apró fakockát (rajtuk 2-2 kék gyöngy), majd visszatettem. Miután mindenkit megnyugtattam, hogy nincs kandikamera, nincs rejtett kapcsoló, távirányító nálam, el kezdtünk beszélgetni a jelenségről. A beszélgetéseknek volt egy közös pontja, abszolút egyetértettek azzal, hogy a blogon nem kellene beszámolni róla – no nem azért, mert a jelenség ne lenne határozott, bárki által azonnal érzékelhető (hallható), hanem mert a hifista társadalom egy igen jelentős része képtelen be- és elfogadni a szokatlan, napjaink fizikai ismereteivel (talán) megmagyarázhatatlan hatásokat, eszközöket.

Tulajdonképpen (majdnem) magamra maradtam mindazzal, amit a kék színről és annak hatásáról egy sokat tapasztalt, világlátott barátomtól hallottam, a neten olvastam, és amire önmagam jöttem rá. Mindössze egy szűk körben beszélgettünk róla, próbáltunk magyarázatot találni, próbáltuk a legjobb kék színt és a leghatékonyabb helyeket megtalálni. A kísérletekről és a hatalmas tévútról (mert olyan is történt) egy későbbi posztban beszámolok – feltéve, ha ez a poszt túléli a szokásos, szűk látókörű és befogadásra, megtapasztalásra képtelen, vagyis inkább nem hajlandó „hozzászólókat” a különböző megosztásokban.

Eljutottam (eljutottunk) a próbákkal valameddig, és onnantól tulajdonképpen egy helyben toporogtam, amiből azt szűrtem le, hogy a jelenségben „ennyi van”, elértem a maximumot. Örültem és használtam a filléres „eszközöket”, melyek legfontosabb eleme a már említett 2-2 db kék színű gyöngy, vagy éppen 13, attól függően, hova tesszük azokat.

Ekkor jött Sükösd Gábor – akiről már meséltem nektek a virtuális földeknél, és akinek már hónapokkal ezelőtt elárultam a jelszót (kék) -, majd zenehallgatás közben és után el kezdtünk beszélgetni a „nagy kékségről”. Hümmögött, megnézte a szerintem jónak tartott helyeket, majd egy zacskó kék gyönggyel távozott tőlem. Este felhívott, hogy nagyon működik a dolog és  továbbfejlesztette a „tárgyat”, vagyis a kékített bigyót, aminek fényképét el is küldte.

Ez volt az a „löket”, ami ismét megmozgatta az én agyamat is és elkészítettem néhány „bigyót” én is, rajtuk sok-sok kékkel és elhelyeztem a stratégiailag fontos helyeken. Az eredményt meghallgatva döntöttem úgy, hogy vállalva (a már megszokott) sárdobálást, beszámolok erről a végkép értelmezhetetlen és szokatlan jelenségről. Teszem ezt azért, mert a hatása (hatására a hangképbeli változás) olyannyira jelentős, ami akár készülékcserével ér fel – a felhasznált alapanyagok ára pedig mintegy 100 Ft, ami a többek által soknak(?) tartott lávaköves tuningnál is kevesebb befektetést és kockázatot jelent. Teszem ezt azért is, mert a kék szín segítségével nagyon sok ismerősöm, barátom, hifis felebarátom juthat(na) sokkal több zenehallgatási örömhöz.

Tehát a jelszó még egyszer – kék. A gondot azonban az jelenti, hogy nem mindegy, hogy milyen és nem mindegy, hova és miként tesszük.
Elárulhatnám a tutit, vagy legalábbis azt, meddig jutottunk, de önző módon nem teszem. Szeretném, ha kísérleteznétek, kutakodnátok ti is, elvégre közös munkával sokkal előrébb juthatunk (juthatnánk). Előre szólok, sajnos vannak kék árnyalatok, melyek katasztrofálisan tönkreteszik a hangot – nagyon szívesen elviszek a „hitetlen Jánosokhoz” egy adag „rossz” színű árnyalatot, leteszem azokat a „rossz” helyekre, de fejvesztés terhe mellett kell azokkal együtt hallgatniuk életük végéig a rendszerüket. Nagyon hamar le fognak szokni a zenehallgatásról – mi három másodpercig bírtuk elviselni.

Aki tapasztalni szeretne, eljön hozzám és az orra előtt leveszek a helyéről néhány meglepő formájú tárgyat, majd visszateszem. A hangkép változását, annak pénzbeli értékét pedig mindenki eldönti maga…

Lesz folytatás, nem hagylak titeket örökre félhomályban.