Egy tönkretett koncert – Boney M

Egyéb

40+ éve járok rendszeresen különféle hangosított és akusztikai koncertekre a legkülönfélébb műfajokban. Soha, semmiféle lelki válságot nem okozott, ha pl. egész nap Boney M-et, ABBA-t, Dean Reed-et hallgattam, este pedig Lopunk koncerten pogóztam, vagy éppen Exploited koncertről sétáltam át az épület másik felébe ír és skót népzenekarok élő műsorára illedelmesen táncolni. Láttam (hallottam) szinte az összes opera klasszikust az Operaházban, vagy az Erkelben, és ott voltam ’79-ben a kisstadioni Omega koncerten (meg persze ’82-ben az összes Jancsó Miklós rendezte koncerten is). Hallottam élőben ’85-ben a Dire Straits-et, ami azért is fontos esemény számomra (is), mert azon a koncerten volt a valaha általam hallott, magasan legjobb koncerthangosítás. Itt feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy a Dire Straits az első amerikai koncertturnéján az énekhangot Magneplanar hangsugárzókkal szólaltatta meg.

A Dire Straits rendkívül jó hangosítása mellett sajnos túlnyomó többségben iszonyatosan rossz koncerthang-élményben volt részem. Ez egyrészt alapvetően nem érdekelt, másrészt pedig betudtam (betudtuk) a kor adta technikai lehetőségek korlátainak.

Természetesen a technikai fejlődést, a szocializmus nyitását előbb utóbb a koncerthangokon is észrevehettem, ráadásul nem csak a sorból pozitív irányba kilógó Omega koncerteken. Az 1980-tól a Diósgyőri várban megrendezett Kaláka folkfesztivál az első pillanattól megfogott az általam megszokott minőségből magasan kiemelkedő hangminőségével (is), ami az évtizedek alatt (2011-ig) csak egyre jobbá vált.

Az örömteli technikai és személyzeti fejlődés azonban egyszer csak megtorpant, sőt sok esetben visszasüllyedt a hangilag legszörnyűbb 35-40 évvel ezelőtti punkkoncertek szintjére. No nem mindegyik, hiszen a klasszikus- és rockzenét ötvöző John Lord fellépése a MÜPA nagytermében, Jiri Stivin bármelyik jazzkoncertje, vagy éppen a Keep Floyding zenekar MÜPA és Planetárium-béli koncertjei feltétlenül mintapéldái annak, hogy mit tud(na) ma a koncerttechnika, a koncerthangosítás, ha azt hozzáértők kezelik – függetlenül attól, hogy a stáb magyar, vagy nemzetközi.

Úgy vélem, a koncerthangosítás, a koncertek fénytechnikája rendkívül fontos részei az adott koncertnek. Képesek ugyanazon zenekar ugyanazon fellépését rendkívül jóvá, felejthetetlenné tenni, akár zenei, zenészi hibákat is álcázni, valamint képes azt olyannyira elrontani, hogy az a nézőt (nézőket) akár menekülésre készteti.

Nem vagyok egy menekülős fajta, tulajdonképpen a tegnapi napig mindössze háromszor menekültem el koncertről a kritikán alulinak sem nevezhető hangosítás miatt. Az egyik egy lengyel jazzegyüttes koncertje volt (nevükre már nem emlékszem), a másik egy P. Mobil koncert Nyíregyházán, a harmadik pedig a nagyon régóta várt Yann Tiersen koncert volt a Gödörben (ez volt a legiszonyatosabb). Azaz volt még egy negyedik menekülési kényszerem is – Erkel Színház Billy Elliot musical -, de a családi béke miatt maradtam, az igen negatív élményről pedig külön posztban számolok majd be.

Ennyi bevezető talán elég is ahhoz, hogy nem hirtelen felindulásból, nem dühből, hanem megfontoltan, alaposan megrágva a dolgot és az élményt küldjem el a jó bús… és javasoljak valami egészen más elfoglaltságot a tegnapi Boney M koncert hangosításáért felelős stábnak.

A történet úgy kezdődött, hogy valamikori nagy Boney M rajongóként – mint említettem, remekül megfért bennem a Deep Purple, Led Zeppelin, Hendrix, Sex Pistols, stb. mellett -, anyagi okokból nem tudtam elmenni az 1978 július 1-én a Kisstadionban megrendezett Boney M koncertre. Feleségem – persze még cserfes kislányként – ott volt, de hiányomban nem találkozhattunk, így megismerkedésünk idejét kénytelenek voltunk eltolni 1994-ig. Tegnap este feleségem felvetette a lehetőséget, hogy a 41 évvel ezelőtti „nem találkozásunkat” meg kellene ünnepelni egy Boney M koncerttel a XVIII. kerületi Bókay-kertben. Ezen először jót röhögtem – valamikori nagy kedvencem a szomszéd kerületben, ráadásul egy sörfesztiválon… Biztosan valami magyar revival band, meg playback, meg úgyis átverés és kamu az egész – gondoltam én. Feleségem erre csak annyit mondott, legfeljebb sétálunk egyet és közben elmeséli a kisstadioni koncertet, ahol nem találkoztunk.

A Bókay-kertben egy méretes színpad és egy hangoló, beálló zenekar várt minket (a tömegen kívül). Pozitívan csalódva konstatáltuk, hogy itt biztosan lesz valami, még akár Boney M is.

A hangszerek, énekhangok beállítását hallva azonnal feltűnt, hogy egész jó kis hangrendszert pakoltak össze. A fúvósok egyszerre érdesek, csillogóak és simák voltak, a dob „ütött”, de nem puffogott, csilingelt, nem csörgött, stb. az énekhang pedig kifejezetten emberi volt. Mivel ugyanaz a zenész volt a próbahang, még azt is lehetett hallani, hogy az 5 énekmikrofon nem ugyanolyan típus volt – vagy valamilyen egyéb ok miatt, 3-2 arányban nem egyformán szóltak.

Maga a „beállás” kifejezetten szórakoztató volt, a zenészek nem csak pöntyögtek, hanem brillíroztak 20-30 másodperces szólóikkal, az afroamerikai billentyűs pedig – akinek bármelyik x-faktort csípőből megnyerő énekhangja és előadói tehetsége volt – igazi show-t csinált az énekmikrofonok és a billentyűs hangszer beállításakor. Abszolút adott volt minden a remek szórakozáshoz, az élvezetes koncerthez.

Ezután a helyi polgármester előadta a legjobb kortesbeszédet, amit valaha politikustól hallottam: „Kedves XVIII. kerületi lakosok, azért volt ennyire hosszú a beállás, hogy mindenki meggyőződhessen, a Boney M élőben zenél, nem playback koncertet ad. Jó szórakozást kívánok.”

Megszólalt a zene, felgyulladt a koncertvilágítás és bevonult a színpadra Sheyla Bonnick (a zenekar 1975-ös alapító tagja), két énekesnővel, egy énekessel és egy táncosfiúval. Kicsit nehezen rázódtak ugyan bele, de néhány perc elteltével meglett a Boney M filing, el kezdett áramolni a zene, a ritmus és a nosztalgia…

boney m_1

Azaz nem jól mondom, mert csak el kezdett volna áramolni, ugyanis a keverőpultnál ülő lények úgy döntöttek, hogy a technikát a zenekar és a hallgatók közé teszik, mint egy áthághatatlan határfalat. Nyomtak vagy 8-10 plusz dB-t és jelentősen kiemelték kb. 3-8 kHz közötti frekvenciasávot a beálláskor kifejezetten jó hangúnak hallatszó rendszeren. Majd mivel még maradt némi foszlány a zenéből a bődületesen torzan és csörögve megszólaló hangban, el kezdték tovább adagolni a hangnyomást, aminek eredményeként nem csak a rendszer mondott csődöt, de a hallgatók füle is.

Az eredmény iszonyatos csörgés, csattogás, érthetetlen szöveg, megkülönböztethetetlen hangszerek, totális káosz, valamint sok-sok fülre szorított kéz.

Egy darabig még harcolt bennünk a nosztalgia a hallottakkal (vagyis inkább nem hallottakkal), majd a negyedik szám után feladtuk és elmenekültünk. Ezt azért megpróbálom kihangsúlyozni, a keverőpult mögött ülő agyatlan lények agyatlan potmétertologatása, abszolút süket fülei ismételten tönkre vágtak egy zenekari fellépést, és elérték, hogy a koncertről, amire 41 évet vártunk kénytelenek voltunk távozni.

…és most nem fogom magamat vissza, mert a tagnapi nap feldühített annyira, hogy a tegnapi potmétertologatók mellett küldjem el a jó búsba azokat a magukat „hangmérnöknek”, „stúdiószakembernek”, „stúdiósnak”, „hangtechnikusnak” stb. kiadó okj-s tanfolyamot végzett lényeket, akik a „hallásukra”, a stúdiók berendezésére, stb. hivatkozva „köpködnek tele” folyamatosan hangminőségről szóló fórumos beszélgetéseket, és / vagy készítenek katasztrofálisan szar hangfelvételeket. A kedvükért kénytelen vagyok megemlíteni – mert tele vannak a hifis fórumok magukat hangmérnökként aposztrofáló és magas lóról leereszkedő lényekkel -, hogy a régi szép időkben az igazi hangmérnöki képzés Varsóban volt, a jelentkezéshez kötelező volt a zenei képzettség (előélet), a hallás és a végzettséghez nem csak egy évig és nem csak szombaton kellett odajárni.  

Természetesen, akinek nem inge…

Megosztom:

Comments

1 comments

  • bta

    Ők azok, akik „kompresszálásról” beszélnek, miközben (nem viccelek!) a profi duguláselhárító is ismeri helyes változatot: komprimál. Normális világban gúny és nevetség tárgyai lennének az efféle szakbarbárok, akik sajnos nem kis részben felelősek a magyar „könnyű”zene elsorvadásáért.