Edda Művek – 1

Lemezkritika

Mielőtt belemerülnénk a történetbe (és a zenébe), kategorikusan kell, hogy kijelentsem, az Edda Művek frontemberével, a mai Pataky Attilával semmiféle szellemi közösséget nem vállalok. Ő nem az az ember, akit a ’70-es évek végén megismertünk és rajongásig szerettünk. Talán tényleg elrabolták az UFO-k, vagy volt az a pénz, amiért ennyire megváltozott – tulajdonképpen mindegy is.

1978 novemberében több száz (ezer?) hosszú hajú fiatal gyülekezett a Miskolci Jégpálya avatóünnepsége előtt. Csőnadrág, szimatszatyot, könnyű kabátféleségek, fekete kendők, kockás ingek… Egyik kölyök sem úgy nézett ki, mintha valaha is lett volna korcsolyája, de várakoztak, majd sokan bementek az avatóünnepségre és rengetegen kint maradtak a kerítés mellett. Egyszerűbb többes szám első személyben, s mivel ott voltam, így inkább így folytatom.

Tehát bementünk a Jégpályára, leültünk a lelátókon és végighallgattuk a bevezető pártpropagandát az összefogásról, a téglajegyekről, a szocialista munka dicsőségéről. (Jut eszembe, emlékszik még valaki a téglajegyekre?) Lement a duma, majd megváltozott a világ részemre és Magyarország sok százezer fiatalja számára. Megkezdte műsorát az Edda Művek egy kis Uriah Heep zenével, egy kis Deep Purple próbálkozással és végre saját dalokkal.

A koncert végére az összeverődött fiatalokból egy család lett, ami nagyon rövid időn belül országos szintű összetartozást jelentett. Létrejött egy közösség, melybe éppúgy beletartoztak a gyermekotthonban nevelkedő árvák, mint a “családokban” élő magányosak… Innentől kezdve (én ezt tekintem születési dátumnak) az Edda az ország bármely részén lépett fel, beszippantotta a csellengőket, a barátok nélkül tengődőket, de egy újfajta összetartozás érzést adott a szerető, valódi családban élők számára is. Természetesen minden zenekar körül volt és van rajongótábor, azonban ez valami más volt. Olyan, több százezres “közösség” jött létre nagyon rövid idő alatt, ami sokaknak tényleg a családot, az összetartozást jelentette. Bárhol jártam az országban, az “eddásoknál” mindig volt étel, időnként szállás a számomra, s ugyanez részemről is működött visszafelé.

A Zenekar ’79 második felére meghódította a fővárost is, így a vidéki zenekarok közül elsőként országos ismertségre tett szert, koncertjeinek látogatottsága, stabil rajongótábora a legnagyobbakkal vetekedett. A Hanglemezgyártó Vállalat érezte, valamit tennie kell, nem lehet csak úgy semmibe venni az Edda jelenséget.  Az Edda és közönsége távol tartotta magát mindenféle politizálástól, kirívó megnyilvánulásoktól – tehát a hatalomnak nem kellett félnie tőle. Másrészt a nagyon rövid idő alatt megmozgatott, egy táborba tömörült több száz ezer fiatal (critical mass), azért mégiscsak újdonság volt, kellett vele valamit kezdeni, államilag “kiszolgálni”. Próbaként megjelent a Zenekar első kislemeze (Minden sarkon álltam már, Álom), ami néhány óra alatt eltűnt a boltokból. A felvételek az 1979 szeptemberben a Budai Ifjúsági Parkban tartott koncertjükön készültek.

Innen két út vezetett tovább, vagy kipukkad az Edda jelenség, vagy kell egy nagylemez. Pataky Attila e második megoldás mellett döntött, s hatalmas vehemenciával, szervezőkészséggel, “benyalással”, fenyegetéssel elérte Erdős Péternél, hogy az Edda hanglemezt készíthessen. A stúdióba vonult tagoknak ehhez mindössze 10 napra volt szükségük, s az eredmény 1980. április 29-én megjelent.

Ez a nap, rendkívül nehezen telt a gimiben. Tudtuk, hogy megjelenik az album, s alig vártuk, hogy kiszabadulhassunk, s rohanhassunk a lemezboltba. Miskolc belvárosa örömmámorban úszott, “a” hanglemezbolt kirakatát már napokkal előbb “eddásították”, várták a megjelenést. A nap végén együtt rohantunk, hogy azonnal megvehessük az albumot, ám azzal kellett szembesülnünk, hogy az elfogyott!

Edda Művek

Csak, hogy mindenki érezze, ennek jelentőségét: a szocialista rendszerben mindenki tanult, vagy dolgozott. Nappal csak a betegek, vagy szabadságon lévők járkáltak az utcán, s ilyen körülmények között is az iskolanap végére (ha jól emlékszem) 8000 db. hanglemezt adtak el a városban. A sajátomat végül este sikerült átvennem egy barátomtól, aki biztos, ami biztos alapon, aznap nem ment suliba és még délelőtt vásárolt több darabot. Tehát áprilisban megjelent az Edda Művek első lemeze, ami nagyon rövid idő alatt elérte a ma teljesen hihetetlennek tűnő, s bizony akkoriban sem szokványos 250 000 darabos eladást. Az idők folyamán a kazetta és CD kiadással együtt közel egymillió példányt ért el az első album, s ezzel Magyarország egyik legnagyobb példányban eladott hanganyaga lett – pl. Karády Katalin lemezét nem hagyta le.

Az Edda Művek tagjai: Barta Alfonz (billentyű), Csapó György – Buksi (dob), Pataky Attila (ének), Slamovits István – Slamó (szólógitár), Zselencz László – Zsöci (basszusgitár).

Mire idáig jutott a zenekar, számunkra tulajdonképpen már mindegy is volt, milyen maga a nagylemez – hallgattuk egész nap. Az elmúlt 36 évben rendszeresen elővettem, meghallgattam időnként nosztalgiából, időnként pedig azért, mert kifejezetten élveztem. Már maga a borító is vérpezsdítő, lázadó – egészen más, mint amit addig megszoktunk. Ütős, soha nem felejthető, egyfajta életérzést, miskolci hangulatot sugárzó – külön köszönet érte Pálfi Györgynek és Hegedűs Györgynek. A lemez hangzása teljesen egyéni, sikerült az Együttesnek egy azonnal felismerhető hangképet kialakítani. Bár egyik tag sem mestere hangszerének (talán, egyedül Slamó tekinthető valójában tehetséges zenésznek), ám volt mondanivalójuk, volt bennük tűz, lelkesedés és amit “vállaltak” hibátlanul lejátszották. És a legfontosabb, szívből, lélekből zenéltek. Minden dal egy számunkra ismerős életérzésről, hangulatról szól(t), számunkra mindegyik egy-egy önálló ballada (volt).

További Edda / Slamó
További lemezkritikák

Megosztom:

Comments

Leave a Reply

EnglishFrançaisDeutschMagyar