Hangsugárzó, aminek soha, semmi sem elég

– avagy a telhetetlen hangsugárzó!

A különböző fórumos beszélgetések állandó témája, mekkora teljesítményű erősítőt válasszunk az otthoni zenehallgatáshoz, egyáltalán van-e értelme, szüksége 10-20 W fölé menni? Abszolút logikus kérdés, amire még teljesen logikus, mindenki számára érthető „tankönyvi” válasz is létezik. Akkor, mi a gond, miért csapnak össze érvek, ellenérvek, ráadásul időnként meglehetősen indulatosan?

Vegyük először is a „tananyagot”. 

A hangsugárzók egyik fontos paramétere az érzékenység, ami azt határozza meg, hogy az adott hangsugárzó 1 W elektromos teljesítmény hatására 1 kHz-en hány dB hangerőt kelt 1 m távolságból mérve. Léteznek érzéketlen, átlagos érzékenységű és kifejezetten érzékeny hangsugárzók. A konkrét kategóriaértékek az idők folyamán változtak, valamint egyes újságok, szakértők, de maga a közmegítélés is időnként más és más értékeket, határokat említ. Általánosságban leírható, hogy 87 dB alatt érzéketlen 89-92 dB között átlagos, 96 dB felett pedig kifejezetten érzékeny hangsugárzókról beszélhetünk. Sajnos, maguk a gyártók az adatlapokon rendszeresen „szépítik” ezt az értéket, nem ritkán akár 3-4 dB-vel is, vagy nem a szabványos 1 kHz-en adják meg.

A vintage hangsugárzók adatlapjai rendszeresen olyan félreértésekre és az ezekből adódó vitákra adhatnak okot, amelyek során mindenkinek igaza van, csak más-más kiindulási alapról nézve. A régmúltban az érzékenység megadására több módszer is létezett: 1 W teljesítmény hatása 0,5 m távolságban; 1 W „rózsazaj” 1 m távolságban; 90 dB hangnyomáshoz szükséges elektromos teljesítmény; 96 dB hangnyomáshoz szükséges elektromos teljesítmény…

Azonban bárhogy is mérünk, bármely adat alapján számolunk, mindenképpen eljutunk az érzékeny, vagy érzéketlen jelzőkig.

Igen ám, de hogy lesz ebből konkrét erősítőteljesítmény, amiről úgy gondolnánk, hogy elegendő lesz hangsugárzónk meghajtásához – legalábbis a „tankönyv” szerint.
Van egy egyszerű összefüggés, amit már többen ismerhettek – minden 3 dB hangerő-növekedéshez az elektromos teljesítmény megduplázására van szükség. Tehát, ha van egy hangsugárzónk, ami 90 dB érzékenységű, akkor a 93 dB hangerőhöz 2 Wattra, a 96 dB-hez pedig 4 Wattra van szüksége – ismételten mondom, a „tankönyv” szerint. Amennyiben hangsugárzónk az érzéketlenebb kategóriába tartozik, legyen mondjuk 87 dB / 1 W / 1 m, akkor a 96 dB megszólaltatásához 8 W elektromos teljesítményre lesz szüksége.

A 96 dB már egy elég jó szoba-hangerőnek tekinthető, ami élvezetes zenehallgatást tesz lehetővé. Amennyiben ehhez hozzávesszük, hogy szeretnénk a lábdob, vagy éppen valamelyik Wagner opera dinamikai csúcsait is többé-kevésbé behozni a szobába (természetesen erős és némileg szomszédbarát kompromisszumokkal), akkor tekerjük feljebb a potmétert és szólaltassunk meg hangsugárzónkon 102 dB-s dinamikai csúcsokat. Természetesen vannak hangsugárzók, melyek erre nem képesek, de ezektől, most tekintsünk el. A csúcsokhoz a példaként említett érzékenyebb hangsugárzónak 16 Wattra, az érzéketlenebbnek pedig 32 Watt elektromos teljesítményre lesz szüksége.

Amennyiben ezen adatok ismeretében – és persze, ha van kedvünk -, nekiállunk számolgatni, akkor mindenki meghatározhatja, hogy saját hangsugárzójának mekkora elektromos teljesítményre (erősítőre) van szüksége a már elfogadhatóan hangos, de még emberbarát 102 dB-hez. Két egészen szélsőséges példa: 82 dB érzékenység esetén, 106 W; 102 dB érzékenység esetén pedig mindössze 1 W.

Ezen adatok és számítási módszer segítségével mindenki meghatározhatja, hogy az adott erősítőjéhez milyen hangsugárzót, vagy fordítva, az adott hangsugárzójához milyen erősítőt érdemes választani. Pl. 82 dB érzékenységű hangsugárzóhoz ne is próbálkozzunk 3-4 Wattos triódással, légyen az akár aranyárban.

Eddig volt a „tankönyv”, ami nagy általánosságban igaz – feltéve, hogy a gyártók igazat írtak, vagy csak keveset lódítottak az adott hangsugárzó adatlapján.

Mélyedjünk el egy kicsit a hangsugárzók lelkivilágában, az erősítők-hangsugárzók kapcsolatában.

Alapvetően hibás az a sajnálatosan berögzült elképzelés, hogy az erősítő-hangsugárzó párosban (ami csak ritkán köttetett az „égben”, leginkább, mi magunk kényszerítjük rájuk), a főnökszerep mindenképpen az erősítőé. Alapvetően hibás az az alapelv, hogy a hangsugárzó (csak) azt csinálja, amit az erősítő mond neki.

A hangsugárzót úgy képzeljétek el, mint egy betöretlen és rendkívül akaratos csikót. A legkevésbé sem akarja azt, amit lovasa megpróbál rákényszeríteni (mint hangsugárzóra az erősítő). Ellenáll, megtorpan, hirtelen megindul, visszarúg, megpróbálja lovasát ledobni, megpróbál a legkülönbözőbb irányokba kitörni. Egy gyenge lovas (gyengécske erősítő) nem bírja kordában tartani, előbb-utóbb a lovas is, ló is megsérül. Számtalanszor leírtam, de nem győzöm hangsúlyozni, a hangsugárzók többsége a gyengécske, kicsi tápegységű erősítőktől „hal meg” – pont úgy, mint egy akaratos, állandóan kitörni készülő kanca egy gyengekezű lovas irányítása következtében. Egy erős kezű (izmos), tapasztalt és valódi irányításra képes lovas keze alatt azonban a legakaratosabb, leghisztisebb ló (hangsugárzó) is azt teszi, amit lovasa (erősítő) megparancsol neki.

No de, miért is hoztam a hangsugárzókra a „betöretlen ló” hasonlatot?

Mert pont úgy viselkednek! A membrán lusta, nincs kedve ugrálni, rá kell kényszeríteni. Ha már egyszer rákényszerítette az erősítő, leginkább a saját feje után menne, ráadásul a membránszél rögzítése is állandóan visszarángatná, meg persze a zárt dobozban lévő levegő. A hangszóróknak van tekercse, ami körül mágneses tér alakul ki a benne folyó elektromos hangjel hatására – ezért fog elmozdulni -, de ha egy tekercs elmozdul egy mágneses térben akkor benne meg feszültség indukálódik. Ez ellent mond az eredeti jelnek, visszadumál az erősítőnek. Folyamatosan visszadumál és persze ellenkezik a keresztváltó is, sőt, ha olyan kedve van, a hangszóróval együtt hirtelen, mint egy szivattyú meg is szívja az erősítőt – energiát követel. 

Ragozhatnánk a végtelenségig, de elég annyit leszűrni belőle, hogy a hangsugárzó-erősítő páros állandó harcban áll egymással. Az erősítőnek folyamatosan készenlétben, ereje teljében kell lennie, mert a hangsugárzó a legváratlanabb pillanatokban a legváratlanabb „szemétségeket” követi el, s teszi ezt úgy, hogy közben pedig állandóan követeli az energiát a legváratlanabb helyzetben (fázisszögben) és a legváratlanabb mennyiségben.

Erősítő legyen a talpán, amelyik ezt folyamatosan bírja és főleg úgy, hogy az irányítás mindig nála maradjon.

Természetesen vannak jobb-indulatú, könnyebben hajtható (irányítható) hangsugárzók és vannak valódi erősítőgyilkosok. Ez nem az érzékenységtől függ (bár tekinthető jelnek), nem attól, hogy 4, 6, vagy 8 ohmos az adott hangsugárzó (hisz ezen értékeknek a valódi impedanciához semmi köze), hanem függ a hangsugárzó működési elvétől és a keresztváltó felépítésétől.

Ezen poszt aktualitását pedig az adja, hogy utoljára épp a napokban hallottam kb. 88-90 dB hangerőn szó szerint összeomlani, partra vetett hallként tátogni egy olyan erősítő-hangsugárzó párost, amelyiknek a „tankönyv” szerint 98 dB hangerőig hibátlanul, gond nélkül kellett volna működni. A mennyiben az erősítő tulajdonosa a „tankönyvből” tanultak alapján megvette volna az adott hangsugárzót, akkor mára az elektronika is, hangsugárzó is garantáltan az „örök vadászmezőkön” pihenne…

További hangsugárzók
További erősítők