Sztevanovity Zorán (Зоран Стевановић) – Zorán

lemezkritika

1942-ben Belgrádban megszületett egy szerb kisfiú – Zorán -, majd ’45-ben világra jött az “öcsike” (Dusán), akik 1948-ban – szüleikkel együtt – politikai “migránsként” megérkeztek Magyarországra. Akkoriban az országot nem borították be “hangulatkeltő plakátok”, nem voltak tele a szemetesvödrök, kukák konzultációs kérdőívekkel, így a “magyar emberek” nem rémültek halálra a szerb családtól. Ezt persze később néhány apa, férj és egyéb férfitartozék alaposan meg is bánta, mert a kamasszá, majd férfivé cseperedett Sztevanovity fivérek bizony igencsak jóképűek lettek, akik minden gond nélkül csavarták el lányok, asszonyok fejét – vagyis rontották meg a magyar honleányokat. A “migránsprobléma” akkor kezdett el igazán kicsúcsosodni, amikor a beatmozgalom hajnalán előbb Zorán, majd ’64-től Dusán is gitárt ragadott, színpadra állt és sármos zenészekként a női szívek – és Romana regények – hősszerelmeseivé váltak.

1971-ben Dusán szakított az aktív zenéléssel és távozott testvére mellől a Metro zenekarból – mi azonban maradjunk még egy kicsit nála. A magyar nyelv fennmaradásának, szépsége megőrzésének biztosítékát a regények, novellák, versek és azok írói biztosítják. Napjaink mindenkihez eljutó “verseit”, a dal- és musical szövegek jelentik, melyek közül néhány méltó követőjének számít Petőfi, Arany, Ady, József Attila munkásságának. Adamis Anna, Bródy János, Horváth Attila “verseit” – de nagy-nagy lelkesedéssel ide sorolom Sziámi minden egyes sorát is – évszázadok múlva is ugyanúgy ismerni fogják, mint a korábbi “klasszikus” nagyokét. A sort feltétlenül ki kell egészítenünk Dusán nevével is, aki ugyan csak hatévesen tanult meg magyarul, s aki nem magyarként, nem Magyarországon született, de verseivel, dalszövegeivel örökre beírta nevét a magyar nyelv “nagykönyvébe”.

…de térjünk is vissza Zoránra, aki Dusán távozása után ott maradt a vegetáló és “átjáró házként” működő Metro együttes élén, aminek összetartása reménytelen és értelmetlen vállalkozás volt. 1972 őszén egy lengyel és NSZK turné után a Zenekar feloszlott.

Zoránnak volt mégy egy zenekari próbálkozása, ráadásul egy olyan, ami sem habitusával, sem zenei stílusával nem volt összeegyeztethető (szerintem) – átmenetileg basszusgitározott és énekelt a Taurus együttesben.

Ezek után meglehetősen nehéz időszak következett Zorán számára – el kellett döntenie, hogyan tovább. Marad a jólfésült és nyálas “Fehér sziklás” zsáner, vagy tényleg lesz mondanivalója és tényleg igazi énekessé, valódi előadóművésszé növi ki magát. 1973-tól aztán volt minden, ami belefér. Haknizott Ausztriában, NSZK-ban, fesztiválozott Magyarországon, Lengyelországban és a Szovjetunióban, koncertezett a Geminivel, Express-szel, Cserháti Zsuzsával…

1976 nyarán végül találkozott Presser Gáborral!

Akiben Presser tehetséget lát, akit “kézbe vesz”, az nem menekül attól, hogy olyan értékeket hozzon ki magából, amelyekről önmaga sem tudott. Presser ’76-ban tehát kézbe vette a “Fehér sziklás” Aradszky Lászlót (bocsánat mindenkitől) és afféle magyar Higgins professzorként életre keltette belőle Sztevanovity Zoránt a Zenészt, az Előadóművészt. Kettejük találkozásának az eredménye ráadásul egy trió lett, hisz Presser nem csak Zoránra, hanem egyben Dusánra a szövegíróra is rátalált.

Első közös munkájuk az “Apám hitte” c. opusz volt, ami egyértelműen jelezte, Zorán megtalálta (kitalálta?) saját magát és megtalálta szerzőtársait, aminek folyamodványaként 1977-ben végre elkészíthette első szólóalbumát a MAFILM Stúdiójában. ’77-ben történt azonban valami más is Zorán életében, ami akkori kamaszként “komoly” sebet ütött a lelkemben. Feleségül vette ifjúságom nőideálját, a Kenguru “stopposlányát”, Darinkát az “Egy erkölcsös éjszakából” – Tarján Györgyit.

Az első Zorán szólólemez

Zorán

Az első Zorán album komoly meglepetést okozott. Megmaradt ugyan Zorán kicsit nazális ám meleg, kedves hangja, de eltűnt belőle minden póz, eltűnt belőle a jólfésült kisfiú, eltűnt belőle a szirup – ugyanaz volt, de mégis egészen más. Ugyanaz volt az énekes az éneklési stílus is, mint korábban, csak egy egészen új minőségi szinten. Ez már nem Metro, nem “Fehér sziklák”, nem nagymamákat (is) könnyeztető öltönyös, nyakkendős fiúcska volt, hanem megszületett a magyar Leonard Cohen, a magyar Bob Dylan. Presser és Zorán megteremtett, kitalált egy új műfajt, amit úgy hívnak Sztevanovity Zorán.

Az első lemez az énekes átváltozásán és persze a zenén kívül tartogatott még egy pozitív meglepetést a hallgatóknak, a rajta szereplő zenészeket. Természetesen zenél rajta a teljes LGT, de hallhatjuk rajta a jazz-műfaj legnagyobbjai közül is többek briliáns játékát, a vokalisták névsora pedig egyenesen olyan, mint egy sztárparádé.

Zorán

Jó lemez. Újra meghallgatva, nagyon jó – és egyre jobb és jobb, ahogy a hallgató felfedezi az apró részleteket, az apró kis kiszólásokat, zenészi összjátékokat. A hangszerek, a hangok összessége olyan, mint egy bölcső, amibe tökéletesen beleillik Zorán orgánuma. Nem lóg ki semmi, nincs egyetlen disszonáns hang, nincs semmi zavaró momentum, mégsem altat el, mégsem untat, felkelti a figyelmet, éberen tart, de nem fáraszt.

Galla Miklós ’77-es kritikájában a maga megszokott (ám akkoriban még kiforratlan) stílusában az albumot és az “új” Zoránt egyrészt David Bowie-hoz, Elton John-hoz hasonlítja, másrészt sablonosnak, közhelyesnek, egyhangúnak, unalmasnak tartja. Már csak ezért is érdemes meghallgatni!

További Zorán
További lemezkritikák

Megosztom:

Comments

Leave a Reply

EnglishFrançaisDeutschMagyar
Scroll Up