Hazel O’Connor – Breaking Glass (Üvegtörők)

lemezkritika

Az örök szerelem – Hazel O’Connor

Sem az énekesnőről, sem az albumról (és annak alapjául szolgáló filmről) nem tudok elfogódottság nélkül írni. A hanglemezt több százszor meghallgattam, az “Üvegtörők” c. filmet pedig a nyolcvanas évek elején / közepén az összes számomra elérhető mozi összes vetítésén megnéztem. A fő ok természetesen Hazel O’Connor személye volt, de megfogott a filmben bemutatott világ az összes szennyével együtt, és megfogott a zene, ami egészen más volt, mint az addig nagy kedvencem, az “őszinte, kőkemény rock”.

Hazel O'Connor

A hetvenes évek végére a nagy rock bandák és zenészek kiadták magukból a “lényeget”, újabb és újabb albumaik már nem érték el a korábbi színvonalat, feloszlottak, átalakultak, vagy éppen a drog és alkohol folyamodványaként meghaltak. Maga a rockzene kezdett “haldoklani” – és persze halódik azóta is, mert valljuk be őszintén,a hatvanas évek végének és a hetvenes éveknek legjobb albumait azóta sem sikerül még csak megközelíteni sem. Tehát a rockzene és az azért rajongó generáció kezdett “megfásulni” (megöregedni), kellett valami új, kellett valami, ami felrázza a zenei ipart, kellett valamilyen újfajta zene, amit az ifjabb generáció magának érezhetett.

Érdekes helyzet és korszak lehetett, ami egyrészt kitermelte a sokat vitatott és különböző szinten megvetett és egyben megvett(!) punkzenét, valamint kitermelte a lemezkiadók által (is) kitalált new wave-et. Érdekes módon, a két műfaj egyszerre áll nagyon távol, s egyben nagyon közel egymáshoz – maga Hazel is a punkzene világából lett pillanatok alatt new wave világsztár…

1979-ben Hazel O’Connor – miközben azon kesergett, hogy “1 fontos” dalszerzőként írja az igencsak középszerű dalokat az Albion Records számára – telefoncsörgésre riadt. A hívó egy “sosem hallott” casting ügynökség embere volt, aki visszautasíthatatlan ajánlatot tett.

Andy Czezowski, a londoni Roxy punk klub tulajdonosa kitalálta, hogy készíttet egy tv-filmet, a punk klubok életéről, a punk “életérzésről”, amivel tulajdonképpen saját klubját reklámozza – ennek főszerepét ajánlották fel a teljesen ismeretlen (és alapvetően tehetségtelennek tartott) Hazel O’Connor számára.

A film végleges forgatókönyve és annak zenéje menet közben alakult, egymáshoz “idomult”, sőt, menet közben elvetették az “50 perces” tv-film tervet és igazi mozifilmet készítettek. Az eredetileg elképzelt punk “életérzésből”, a végleges film afféle new wave cult film lett, az “1 fontos” Hazel pedig végre bebizonyította, hogy tud igazán értékes és maradandó dalszövegeket, dalokat is írni.

A film

A film történetét akár sablonosnak is tekinthetnénk: Kate a sikertelen ám boldog és szerelmes énekesnőből megkeseredett, szerelmét és múltját elvesztő világsztár lesz – veszélyes dolog a sztárság. A filmet végigkísérő zene, Hazel színészi játéka, átalakulása (önmaga adása), az átmenet bemutatása a punk kocsmák koszos hangulatából a sztárság sterilségébe, egy rendkívül szerethető és tényleg katartikus alkotást eredményezett.

Külön ki kell, hogy emeljem Jonathan Pryce alakítását, a félig süket szaxofonos szerepében, aki mindig ott van, mindig segít, akire mindig lehet támaszkodni, s akiről a filmben végig elhisszük, hogy valójában tud szaxofonozni – de nem, énekelni viszont annál jobban. Tulajdonképpen a teljes szereplőgárdában ő az egyetlen színész, nem is akármilyen!

A zene

A film azonnal nagy siker lett, Hazel O’Connor azonnal ünnepelt sztárrá vált (a valóságban is), a filmből készült albumból pedig több millió példányt adtak el, 28 hétig egyfolytában szerepelt a slágerlistákon. A siker különös folyamodványa, hogy Hazel O’Connor a Breaking Glass zenei anyagával azonnal koncertkörútra mehetett, amely turnén egy akkoriban teljesen ismeretlen csapat a Duran-Duran kísérte, s amely zenekar végeredményben sokkal híresebb, “sztárabb” lett, mint maga Hazel O’Connor.

Hazel O'Connor

Nem igazán tudni az okokat, de a szocialista rendszerben bevált gyakorlat ellenére a filmet a szokásos 10-15 év átfutási idő helyett ’82-ben el kezdték vetíteni az akkori filmklubok, így Magyarországon is pillanatok alatt ismertté és kedveltté vált. A hanglemez beszerzése azonban komoly akadályokba ütközött, ahhoz kizárólag külföldi kapcsolatokkal, külföldön élő rokonokkal rendelkezők juthattak hozzá, vagy megfelelő anyagiak ellenében néhány hazai “seftesnél” lehetett beszerezni. Ezen okok miatt az esélytelenek nyugalmával rendeztem el magamban, hogy soha nem lesz Hazel O’Connot lemezem, így igazi traumaként ért, amikor ’82 karácsonyán egy nagyon kedves ismerősöm (ezúton is csókoltatom) valódi Jézuskaként megajándékozott vele…

A találkozás

1984. december 17. rendkívül fontos dátum Hazel O’Connorr-al való viszonyomban – ekkor jött először Magyarországra, s hallgathattam meg először a Breaking Glass zenei anyagát koncerten. A koncert sk. kalózfelvételét a mai napig őrzöm. Később többször is volt alkalmam még látni, hallani, de mindig az első találkozás az igazán meghatározó…

Az album – a film nélkül is – a mai napig önálló életet él. Rendszeresen előkerül, utalnak rá. Maga Hazel is legközelebb novemberben tart Breaking Glass turnét, amely során a teljesen ugyanolyan ám mégis nagyon-nagyon rossz Cover Plussz és az egy kicsit jobb Sons and Lovers anyagát is újra bemutatja.

Ezzel vissza is jutottunk a filmbeli Kate történetéhez, aki nagyon gyorsan a csúcsra ért, de hogy meddig maradt (marad) ott már erősen kétséges. Hazel O’Connor 1980-ban olyan csúcsra ért, amit soha többet még csak megközelíteni sem tudott. Feltétlen és lelkes rajongójaként az “Üvegtörőkön” kívül mindössze egy albumot tudnék kiemelni lassan 40 éves zenei pályafutásából: Over the Moon – koncertfelvétel 1993. A lemez legkülönlegesebb színfoltja az, amikor a new wave ikonikus alakja elénekli Gershwin legismertebb szerzeményét, a jazz-műfaj alapművét a Summertime-ot…

További lemezkritikák

Megosztom:

Comments

Leave a Reply

EnglishFrançaisDeutschMagyar
Scroll Up