Kedves emlékek – Névtelen Nulla

lemezkritika

1985 egy esős, borongós novemberi napján egyik barátnőnk születésnapját ünnepelve egy Névtelen Nulla koncerten kötöttünk ki. Addigra már nagyon sokat hallottam az együttesről – az említett barátnőnk ugyanis földije és egyben nagy haverja volt Hevesi Tamásnak a Zenekar énekesének -, ezért kíváncsian vártam a koncertet.

A koncert előtt a Zöld Elefántban kicsit alapoztunk, így az előadásra érve már nagyon jó hangulatban voltunk. A Névtelen Nulla ezt a hangulatot csak fokozta, így kulturált pogózásban fejeztük ki feldobódottságunkat. Mondjuk a zene nem volt se punk-os, se metálos, de minket ez nem zavart, s mivel nagyon jól éreztük magunkat, így egyértelmű, hogy első találkozásom a Névtelen Nulla együttessel nagyon kellemesre sikeredett.

nevtelen nulla

Az est azonban nem ért véget, mert a “nulla-tagok” – és persze főleg Hevesi Tamás – úgy döntöttek, hogy az estének folytatódni kell, így kikötöttünk barátnőnk kollégiumi szobájában, ahol először visszafogottan, majd “belecsapva a lecsóba” folytatódott a buli. A helyzet tovább fokozódott, amikor Tamás kitalálta, hogy a Zenekar ott van, mi ott vagyunk, mindenki jó érzi magát, akkor nincs más, minthogy adnak egy unplugged koncertet.

Az ötletet tett követte és a Névtelen Nulla egy előre meg nem meghirdetett éjszakai unplugged koncertet adott a kollégiumban. Nem csodálkoznék, ha az unplugged műfaja Magyarországon ezzel a “koncerttel” teremtődött volna meg – mindenesetre korábban sohasem hallottam ilyesmit.

Eme jeles naptól kezdve rendszeresen jártam Névtelen Nulla koncertekre, megvettem a Zenekar albumát, és már-már szlogenszerűen használtam egyik leghíresebb sorukat: “Mindent megteszek, hogy én legyek az első, mert a fődíj egy csíkos napernyő”. Ezt a dalt nem mellesleg egy iskolai évzáró műsoron is felhasználtam, ahol a diákjaim egy pantomim-műsorral búcsúztatták a tanévet, de a jól ismert szavalatokhoz, merev műsorokhoz szokott szülősereg és a tankerület vezetősége nem kultiválta – de ez már egy másik történet.

A Zenekar énekese – Hevesi Tamás – igen kimagasló tehetség. Hangja, habitusa, a közönséggel való kapcsolatteremtő képessége kiemeli az átlagból. Sőt – természetesen csak magánvéleményként(?) -, azt kell írjam, hogy a legtehetségesebb férfi énekes reménysége volt az országnak. Mindjárt meg is magyarázom, hogy miért gondolom ezt.

Volt nekünk egy Zámbó Jimmy-nk, akinek az lett a védjegye, hogy 4,5 oktávot tudott magából kivinnyogni. Énekelni ugyan legfeljebb hármat tudott, de vitathatatlan, hogy nagy-nagy erőfeszítéssel ugyan, de kijött az a felső másfél is – csak hallgatni volt kellemetlen.

Hevesi Tamás ezzel szemben gyönyörűen, tisztán, élvezetesen énekelt öt teljes oktávot, bár a legszebb háromból (na jó, négyből) csak nagyon ritkán ment feljebb. Ahhoz, hogy ezt hallhassuk, Névtelen Nulla koncertekre kellett járni, ahol az egyik műsorszám egy operajelenet eléneklése volt. Tamás a kétszereplős (vagy több?) ária basszus és szoprán szereplőjét (hangját) egyedül énekelte gyönyörűen, tisztán, operaházba kívánkozó módon. Minden alkalommal szájtátva hallgattam.

nevtelen nulla

A Névtelen Nulla egyik koncertjéhez kötődően van egy igencsak meghökkentő emlékem is, ami bár vicces és sokan irigyeltek miatta, de ugyanakkor egy szomorú korrajz is a nyolcvanas évek falusi fiataljainak kilátástalanságáról – bár ez utóbbi, azóta csak romlott.

Barátaimmal a Miskolci Sörfesztiválon múlattuk az időt és vártuk a Névtelen Nulla fellépését. Iszogattunk, beszélgettünk, majd felment a Zenekar a színpadra. Még be sem fejezték az első számot, amikor az asztalunkhoz odajött három meglehetősen lengén öltözött, erőteljesen kifestett és egyben igencsak dekoratív nő. Leültek, meghívatták magukat egy-egy italra. Barátaim szeme – az enyémmel együtt kocsányon lógott -, és vártuk, mi lesz ebből.

A nők egy rövidke beszélgetés után “konkrét ajánlatot” tettek a társaságnak, majd mosolyogva odahajoltak hozzám és kimondták azt a mondatot, ami azóta szállóigévé vált: “Tanbával ingyen is…”.

Ekkor, a Névtelen Nulla koncerten, a Sörfesztivál közepén szembesültem azzal, hogy a nők valójában 15-16 éves kislányok, akiket néhány hónappal korábban még tanítottam egy kicsike borsodi faluban, s akiknek a falusi létből a továbbtanulás helyett (mellett?) egyetlen kitörési lehetőségük volt. Meglehetősen hosszú beszélgetések születtek a szokatlan találkozásból a lányokkal is, néhány szülővel is, tanár kollégáimmal is…

Néha magam is meglepődöm, hogy egy-egy zenekarhoz, koncerthez milyen emlékek fűznek – de addig jó, amíg van mire emlékezni, még ha az emlék időnként felkavaró is.

Végszóként pedig, ezen a borongós novemberi napon hallgassuk meg az “esernyős dalt” a Névtelen Nulla előadásában.

Megosztom:

Hozzászólások

Leave a Reply

EnglishFrançaisDeutschMagyar
Scroll Up