László András – a Radics Béla Emléktársaság elnöke (2009-2017)

English language can be selected in upper left corner (British flag). A blognak köszönhetően nagyon sokan megkeresnek, tanácsot, tanácsokat kérnek, vagy csak éppen beszélgetni szeretnének velem. A leveleknek, a nem ritkán egy-két óráig tartó telefonos „konzultációknak”, és főleg a személyes találkozóknak köszönhetően nagyon sok zenehallgatóval, hifistával, sőt, a hobbinkról mit sem tudó ám a blogot olvasóval ismerkedhettem meg, köthettem barátságot.

Néhány napja is kaptam egy kedves, „kapcsolatfelvevő” levelet, aminek folyamodványa egy igazi, sztorizgatós, múltidézős beszélgetés lett, amely során a látogatóm nem is sejtette, milyen nagy örömet okozott azzal, hogy megismerhettem, és történeteit személyesen tőle hallgathattam. Eme történetek a magyarországi jazz- és rockzene gyökereiről éppúgy szóltak, mint napjaink zenei eseményeiről, a „nagy öregek” jelenéről.

Ezzel át is adom a szót László Andrásnak, aki a Radics Béla Emléktársaság elnöke volt 2009-től 2017-ig. Ezen minőségében, továbbá nyomdászként nagyon sokat tett a magyar rockkultúráért, Radics Béla emlékének ápolásáért.

A ’60-as években, ifjúkoromban, a Nagy Lajos – Egressy sarkán laktam. Zuglói lévén így a Danuvia színpadához fűződnek az első beat-rock koncertélményeim. Először egy „Marwin” nevű beatzenekart láttam, akiktől a Troggs I Can’t Controll Myself című számának előadása ütött meg. Később láttam a Sankó Groupot is, de az nem hagyott bennem maradandó emléket, akárcsak a Scampolo, Presserrel. Az első igazi nagy élményt a Sakk-Matt nyújtotta. Akkor már túl voltunk a kisstadionos Spencer Davis koncerten, kis lemezjátszómon a Keep On Running, a Gimme Some Lovin’ és hasonló „keményebb” zenék már forogtak. Így Radicsék javarészt Hendrix- és Cream dalokból álló műsorukkal egyből nagy hatással voltak rám.

Majd minden vasárnap este lejártam a „Viába”. Ahol a színpad és a táncosok között egyre nőtt a széksorok száma, ott zavartalanul tudtunk ülni és a koncertre figyelni. Sok számot eredetiben még nem is hallottam, többüket először ezeken a bulikon ismertem meg a Sakk-Matt tolmácsolásában. Konkrétan emlékszem például, ahogy a Vadölő a Cream Disraeli Gears LP-jének borítójáról átrajzolt, díszített lábdobján kezdte a lábcinnel díszített tempóját Hendrix Gypsy Eyes című nótájának bevezetése képpen. Vagy például ahogy úgy állt Radics nagy terpeszben a Summertime Blues Blue Cheer-féle durvább változatában játszva, mint egy ős-metálos. Béla nagyon jól nézett ki, megjelenésében és összes gesztusában hibátlanul hozta a „gitárkirály” fazonját. Hosszú, sűrű, fekete hajával, jól szabott ruhákban, nyakában az SG-vel igazi sztár volt. A szólista, a fő szám egyértelműen Radics Béla volt, de a többiek is jó fazonok voltak. Váradi Vadölő nagyon laza, jó humorú, ugyanakkor energikus dobos volt. Harmath Berci szintén jó frontember volt, szólóénekesként ő is jól meg tudta fogni a közönséget. Csuha Lajos és Miklóska szintén méltó társai voltak Radicsnak. Mindig látványos műsort csaptak: a gitárokat a tarkójukon tartva játszottak, miközben szinkronban mozogtak, táncoltak. Emlékszem, ahogy egy koncerten Csucsu felrakott egy vastag SZTK-keretes szemüveget és Szörényi Leventét imitálva eljátszották az Illéstől a Rock and Roll Rézit. Fergeteges volt. És azt is látni kell, hogy az, hogy egy magyar zenekar egy másik magyar zenekar dalát játsza, az pont olyan szokatlan volt, mint amilyen természetes az, hogy nyugati dalokat adnak elő.

A Sakk-Matt 1969. május 1-jén a Tabánban: Csuha Lajos, Radics Béla, Székely Lajos, Váradi „Vadölő” László, Harmath Albert, Miklóska Lajos

Legnagyobb Sakk-Matt koncertélményem az 1969. május 1-jei tabáni koncert volt. Akkor még csak úgy nem lehetett a színpad előtt randalírozni, kötél, kordon, rendőrök figyelme választotta el a közönséget a zenekartól. Máig őrzöm az itt készült amatőr koncertfotóimat. Majd’ 30 kép, amin jól látható az egyszerű, majdhogynem amatőr színpadkép. Több volt a vörös zászló a háttérben, mint a zenekari felszerelés. Dacára a szegényes körülményeknek, óriási tűzzel, energiával tudtak játszani.

A Sakk-Matt 1969. május 1-jén a Tabánban: két rendőr, Csuha Lajos, Radics Béla, Váradi „Vadölő” László, Székely Lajos, Harmath Albert

Szédületes volt az NSU a Cream-től magyarul, Vadölő elsöprően energikus dobolásával. Később tudtam meg, hogy Miklós Tibor fordította a szöveget „Van aki fél, van aki nem” címmel. 2003-ban a Radics Béla Emléktársaság tagjaként részt vehettem a Sakk-Matt koncert-CD szerkesztésében, kiadásában. Mikor megtudtam, hogy Harmath Berci őriz pár Sakk-Matt felvételt, alig vártam, hogy meghallgathassam őket. Vajon csak az emlékeim, a régi koncerthangulatok izgalmasak, vagy valóban, negyed század után ma is élvezhetőek, kiadásra alkalmasak-e a felvételek?!

Nem csalódtam, a szerény technológiai feltételekkel készült három számtól eltekintve, az élőben felvett műsor hűen tükrözte a Sakk-Matt koncertről őrzött emlékeimet. A CD tervezett kiadásának köszönhetően személyesen is megismerkedtem a zenekar tagjaival, érdekes, széttartó életutakat láthattam. Hőnig Rezső például akkortájt Ausztráliában élt. Szegény hazajött – kis túlzással –, szinte csak meghalni. Vadölővel már korábban is tartottuk a kapcsolatot, lejárt a Társaság taggyűléseire, rendezvényeire. Sokat derültünk régi sztorijain, viccein. Sajnálatosan az ital miatt nem volt példaértékű az élete, korán elment ő is. Kun Tamás temetésén Vadölő azt mondta: Bélának már csak egy dobos kell az égi zenekarához. Hát, Radics végül ezt is megkapta. Viszont Csuha Lalinak értékes, sikeres élet jutott. Érzékeny, finom ember, aki az Operettszínház tagjaként és sikeres szinkronszínészként szép pályát futott be. Szerencsére sok érdekes fotót, dokumentumot megőrzött korai éveiből, amit aztán tudtunk hasznosítani a Sakk-Matt CD szerkesztésekor. Harmath Berci személyében egy jó kiállású úriembert ismerhettem meg. Közös szenvedélyünk a hi-fi, és így, ennek hála, őrizte meg a danuviás felvételeket.

A Sakk-Matt 1969. május 1-jén a Tabánban: Váradi „Vadölő” László, Miklóska Lajos

Miklóska Lajos zárkózottabb egyéniség, de a fotóalbumját átböngészve szembesültem vele, hogy mennyire elképesztő, változatos zenészkarriernek lehettünk tanúi. Volt ott minden, Hendrixtől a Ricséig, a jazz-rocktól a Rockszínházig. Őt a Sakk-Matt után először Júdásként láttam a Korong együttessel, a Rózsavölgyi kertmoziban adták elő magyar nyelven a Jézus Krisztus Szupersztárt, Miklós Tibor feldolgozásában.

Miklós Tiborral is nagyon jó ismeretségem alakult ki, miközben írta az Ilyenek voltunk című zenés játékot. Ezt a darabot is érdemes a Sakk-Matt kapcsán megemlíteni. Ebben emléket állított négy barátjának: Barta Tamásnak, Radics Bélának, Orszácky Jackie-nek és hát saját magának. Nagy élmény volt bepillantást nyerni a színházi munkába, meghívott a próbákra, majd a bemutatóra is.

A Sakk-Matt 1969. május 1-jén a Tabánban: Csuha Lajos, Radics Bála, Váradi „Vadölő” László, Székely Lajos, Harmath Albert, Miklóska Lajos

Izgalmas volt látni a fiatal színészekkel megszemélyesített hajdani sztárokat, akiket sok évtizeddel korábban fénykorukban személyesen is láthattam a színpadon. Előttem ült a premieren a meghatottan könnyező Csuha Lali. Hallottam, ahogy megkérdezi a lánya: „Apa, téged tényleg Csucsunak hívtak?” Kifelé menet Harmath Berci kritikája ugrik be: „Jó, jó, nem rossz a Feke Pali, de én nem voltam ilyen kövér!”

A Radicsot a darabban alakító Demeter Gyuri hálásan fogadta a gratulációmat, azt mondta, tartott egy kicsit az öreg „Radicsosok” kritikájától. Sokan ott voltak Radics régi zenésztársai közül, nagy örömömre megjelent Demjén Rózsi is.

Már a Radics Béla Emléktársaság elnökeként szintén nagy szerencsében volt részem, ugyanis sok év rábeszélés után meg tudtunk szerezni, vásárolni egy nyolc perces amatőr Sakk-Matt koncertfilmet. Sajnos nem mozifilm minőségről beszélünk, hiszen egy úgynevezett normál, 8 mm-es filmszalagról van szó. És nem csak némafilm volt, a rajta lévő interjúk hangja is megvolt, még ha a koncertrészletekhez máshonnan is kellett a hangot „szinkronizálni”hozzá. Ez az anyag jelent meg a Rockinform Special Radics különszámában DVD-mellékletként. Számomra nagyon jelentős az a film, hiszen Bélát a csúcson láthatjuk, hallhatjuk rajta, szemben az addig egyedüliként hozzáférhető, végtelenül szomorú és lehangoló, Béla halála előtt nem sokkal az Ifiparkban készült rövid filmrészlettel, ami talán jobb lenne, ha nem is lenne.

Hálás vagyok a sorsnak hogy az Emléktársaságban eltöltött idő alatt jelentős mértékben tudtunk hozzájárulni nem csak a Sakk-Matt, hanem Radics Béla teljes zenei munkásságának megőrzéséhez. Béla a magyar rockkultúra, szerves része, sőt alapja.

András beszámolójával ajánlom figyelmetekbe a „Radics Béla a beatkorszakban” c. könyvet.