English language can be selected in upper left corner (British flag). Amikor életutunk végén újragondoljuk a múltunkat, szakmai és valódi életünket, óhatatlanul találunk olyan pontokat (akár dögivel), melyekről utólag már tudjuk, hogy ott, és akkor elcsesztük. Nem vettük észre, hogy rossz döntést hoztunk, melynek végeredménye bizony bukta lett.
Ez a bizonyos „bukta”, azonban kétféle lehet / volt – és nem azért mert szilva- vagy baracklekváros.
…mert bizony „bukta” az is, ha meglépünk egy végül rossznak bizonyuló lépést, de legalább akkora „bukta”, ha nem lépünk meg valamit, pedig a sors – vagy bármi – úgyszólván tálcán kínálta. Ezt a „tálcán kínált” helyzetet nevezem én lottó ötösnek, amit vagy észreveszünk, vagy nem, de akár így, akár úgy, utólag minden kiderül. Ráadásul még az sem biztos, hogy a „felkínálás”, vagyis annak észrevétele, hogy valamit tennünk kell(ene) és az „öttalálatos” azonos időben történik – egy dolog azonban biztos, mindig, mindennek van folyamodványa. Tudjátok, a pillangó meglebbenti a szárnyát valahol, valamikor, mi meg…
A grafikusi énem többször került olyan helyzetbe, amikor nem igazán volt kedvem az adott feladathoz, de nagyon ritkán mondtam nemet. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy az a bizonyos „lottó ötös” kétszer is bejött – és persze, majd az életutam utolsó pillanatban történő „lepergésekor” látni fogom, hogy hányszor nem.
Mielőtt belevágnék a grafikusi énemet érintő történetekbe, jöjjön két másik, melyeknél bizony nemhogy megnyertem a „lottó ötöst”, hanem igen komoly értéket buktam – pedig, voltak jelek.
Történet 1.
Anno, amikor újranyitottak az első kaszinók Magyarországon, úgy döntöttem, kezemben a tuti szisztéma, rálépek a meggazdagodáshoz vezető „sárga útra”. Egy teljes évi keresetemmel a zsebemben beléptem a Lánchíd melletti hajón lévő kaszinóba, és komoly melóval 4-5 nap alatt az utolsó fillérig elvesztettem. Tizenhétszer jött ki a piros egymásután…
Történet 2.
Amikor (újra) bevezették kis hazánkban az értékpapírokat, az egyik cég azzal kampányolt, hogy az értékpapír-tulajdonosok között kisorsol egy lakást.
Összeszedtem annyi pénzt, hogy egy „szelvényt” meg tudjak belőle venni, és elmentem az egyetlen bankfiókba a városunkban, ahol lehetett értékpapírt vásárolni.
A bank bejáratához érve észrevettem, hogy egy nagyon csinos hölgy is közelít az ajtóhoz, ezért megvártam, beengedtem magam előtt, majd hátulról is szemrevételeztem – természetesen nem feltűnően, nem zavaróan.
Hogy, hogy nem, ő is az értékpapír pulthoz ment, és vásárolt egy darabot. Amíg mögötte álltam – természetesen az udvarias távolságot betartva -, úgy véltem, hogy igen jól jártam, mert a látvány nagyon tetszett, azt is írhatnám, maradandó esztétikai élményt nyújtott.
Végzett, rám került a sor, megvettem a befektetési jegyemet, majd vártam a sorsolást…
Nem kaptam idegbajt, de még csak a vérnyomásom sem emelkedett meg, legfeljebb csak elmosolyodtam magamban és magamon – a lakást az eggyel előttem lévő sorszámú befektetési jegy tulajdonosa, vagyis az igencsak dekoratív hölgy nyerte.
Történet 3. – már majdnem „lottó ötös”
Mint egy korábbi blogbejegyzésemben (is) már jeleztem, a munkám során igyekeztem mindig mindenkinek segíteni, mindig, minden helyzetből a legjobbat kihozni. Természetesen akaratlanul is (és néhány helyzetben akarattal, előre megfontolt szándékkal) küldtem el a jó fenébe néhány megrendelőt, munkatársat, de ez elenyésző – legalábbis szeretném ezt gondolni.
Úgy adódott, hogy lakásvásárlás előtt álltunk, majd a lehetőségeinket nem teljesen átgondolva, vásároltunk egy házat. Na jó, először csak letettük a foglalót azzal a feltétellel, hogy 30 nap múlva kifizetjük a teljes vételárat.
Mivel a mai árak nem teljesen ugyanazok, mint a tegnapiak, ezért csak azt írom, hogy osztottunk, szoroztunk, „szaporító-táncot” jártunk, de a vételár 1/9 része hiányzott – és volt 30 napunk a megszerzésére.
Leültem egy papírlap elé, és nekiláttam összeírni, hogy mely kedves tárgyainkat fogjuk elkótyavetyélni a valós értéküktől olcsóbban: autó, lemezjátszó, erősítő, hanglemezek – és kezdett a szemem bepárásodni, majd lehullott az első hatalmas könnycsepp. Ennek két oka volt. Éppen belevágtam egy autótuning vállalkozásba, melynek bemutató autója a sajátom volt, valamint a zenehallgatás, a hangtechnikai eszközök a mindennapjaim igen fontos részét teszik (tették) ki.
Ebből komoly sebek lesznek – gondoltam – de meg kell tenni. Ha mindent eladunk, akkor biztosan együtt lesz a vételár, de nem biztos, hogy elegendő a 30, vagyis akkor már csak kb. 27 nap. Az a helyzet, hogy kezdtem izgulni.
…és ekkor megcsörrent a telefon, ami bármit jelenthetett volna, de esetemben egy „majdnem lottó ötöst”.
X hívott, aki megkérdezte, emlékszem-e még rá. Persze emlékeztem, hiszen néhány évvel korábban valamilyen üzleti kapcsolat kötötte ahhoz a céghez, melynél akkoriban dolgoztam. A történet szempontjából mellékes, de csak azért is elmesélem, hogy az a tárgy, vagyis inkább az ötlet, ami a múltban összekötött minket, ma ott van a Marson.
Miután megfutottuk a tiszteletköröket – mindenki emlékszik mindenkire, és igen, mindkét fél részéről pozitív emlékek maradtak -, X, és testvére Y még aznap meglátogatott. Elmesélték, hogy kitaláltak valamit, amivel meg szeretnének jelenni egy kiállításon, addig pedig minden reklám- és nyomdai anyagot el kell készíteni. Vállalom-e?
Természetesen igent mondtam, valamint elmeséltem a helyzetünket is. 27 nap múlva ki kell fizetni egy ház 1/9-ed részét. A testvérpár nem kezdett el alkudozni, hanem szemrebbenés nélkül csak annyit mondtak, ha a kiállításon ott lesz időben az összes grafikai anyaguk, átutalják a ház vételárából hiányzó összeget.
Nos, ezt hívom én „lottó ötösnek”, és ez az, amire immár többször utaltam – a múltbéli hozzáállásunk, viselkedésünk, meghatározó a jövőnk szempontjából.
Nagyon klassz, izgalmas volt a feladat, bár némi nehézséget jelentett, hogy kisebbik gyermekem mindössze öt hónapos volt, így sok-sok órát dolgoztam (dolgoztunk közösen) úgy, hogy ő az ölemben ült, miközben böködtem a billentyűket.
A munka elkészült, az új cég és minden információs anyaga időben megjelent az adott kiállításon, mi pedig kifizethettük a teljes vételárat.
A telefonhívásnak és az adott munkának lett azonban egy olyan „hozadéka” is, ami őszinte örömmel és büszkeséggel tölt el. Az akkor alapított cégnek köszönhetően X és Y állandó szereplője lett a Forbes „ötvenes” listájának…
Történet 4. – az igazi „lottó ötös”
Igen, ez tényleg az volt. Az a munka, vagyis inkább folyamat, és végeredmény, amiről minden grafikus (és nem grafikus) álmodik, amit nehéz észrevenni, és ami egy egész életet képes megváltoztatni. Ha ez nem történik meg velem, ha akkor másként döntök, egészen biztos, hogy másként alakul az életem, de még a gyerekeimé is. Ez tényleg tipikus példája volt a „pillangó szárnylegyintésének” és az abból következő eseményeknek.
A történtek némileg a „szürkezónába” csúsztak, de mindent a kedves ügyfélért.
Adva volt egy nagyvállalat, ahol sok embert ismertem, ahol sokat segítettem munkámmal, munkaötleteimmel. Úgy emlékszem, hogy néhány ott dolgozót még tanítottam is, ezért a kapcsolatunk sokrétű volt.
Egy alkalommal az egyik középvezető azzal hívott fel, hogy van egy kis gondjuk, lenne-e rá megoldás, és ha igen, el tudnám-e intézni?
Tudtam a megoldást, minden lépésével tisztában voltam, valamint azzal is, hogy ezen bizony bukni fogok, ráadásul nem is keveset. Ez azonban nem riasztott el, valójában nem is érdekelt, mert a kapcsolatot és a kérő személyét és cégét fontosabbnak tartottam, mint a „mínuszt”.
…mert, bizony jelentős mínusszal zártam a folyamatot, ami akkor feleségem közel félévi keresetével megegyező összeg volt. Nyeltem egyet, és mentem tovább.
Eltelt egy év, és felhívott az adott cég főkönyvelője. Elmesélte, hogy nagyon tetszett neki az, ahogy korábban a „kisfőnökkel” intéztem a folyamatot, és azt is látta – hiszen könyvelő -, hogy ez nekem mínuszt jelentett. Mi lenne, ha abban az évben is megcsinálnánk, de most már úgy, hogy én is jól járjak?
Megcsináltuk, aminek hivatalos eredménye egy mintegy 100 ezer példányban eladott könyv lett, a nem hivatalos, pedig életem „öttalálatosa”. Nem pusztán az előző évi veszteséget kaptam vissza, hanem adózás után maradt a számlámon egy akkora összeg, amiből ott vehettem egy lakást, ahol nyolcéves koromban elhatároztam…
Ez a történet azonban egy „öttalálatos” cunamivá nőtt, amit ha még nem unjátok nagyon, elmesélem. Scrollozni, kilépni bármikor lehet.
Ott volt a számlámon a leadózott munkadíj, én pedig megláttam, hogy gyermekkorom kultikus helyén hirdetnek egy lakást. Sohasem voltam szívbajos – ekkor sem -, ezért felhívtam a hirdetőt, hogy kell a lakás, viszont csak az eladási ár kétharmadát tudom kifizetni, de azt akár már másnap.
Nem részletezem, hogy miért, mi okból, és miként, de két nappal később a felajánlott összegért enyém lett a lakás. Kapott egy kis festést, mázolást, takarítást, majd kiadtam.
…az „öttalálatos” történet pedig úgy folytatódott, és egyben be is fejeződött, hogy a cég, amelyik kivette, annyi grafikai munkát rendelt tőlem, hogy munkadíjként négy év alatt kifizette azt az összeget, amennyiért a lakást vásároltam.
Nem tudom, hogy van-e bármi tanulsága a történeteknek – mindenki annyit vesz ki belőlük, amennyit tud és akar -, egy dolgot azonban meg kell említenem.
Mélységesen felháborít az, ahova mára a grafikus szakma anyagi megítélése jutott. Minél „ócóbban” lett az egyetlen feltétel (természetesen sok-sok kivétellel), aminek a „h@gyért, sz@rért” elvállalom grafikusi réteg meg is felel.
Kedves ifjú és kevésbé ifjú kollégák, kolleginák, nem ártana összefogni, és egy olyan limitet húzni, amely összeglimit alatt a megrendelő legfeljebb a sarki kiskocsmában rendelhetne egy sört, és nem grafikai munkákat.
Felháborítónak és siralmasnak tartom (valós történet), hogy megrendelő leírhatja – két roll-up-ért fizetek 5000 Forintot, és akinek nem tetszik, húzzon odébb. Ami pedig még siralmasabb, és azt mondom, megérdemlitek (sajnos, megérdemeljük), válogathatott a „grafikusok” között, akik az adott összegért is (vagyis éhbér alatti összegért) elvállalták volna a munkát.
Kénytelen vagyok azt írni: kedves grafikus barátaim, kollégáim, sajnos, nagyon rossz irányba rohamoztok, azaz rohamozunk…
Megosztom:
Comments