Grafikustársaim tudják, hogy ha munka van, akkor azt meg kell csinálni. Nem számít, hogy vége a munkaidőnek, nem számít, hány órája (napja) dolgozunk egyfolytában, a nyomdagép indulás nem várhat. Azaz várhat, de az nagyon sokba kerül(ne) a grafikusnak.
Az egyik ilyen túlórás estén – ami már annyira este volt, hogy az egész irodaházban egyedül voltam – elmerültem a munkában. Nagyon szerettem volna már befejezni, ezért teljesen kikapcsolva a külvilágot, csak nyomtam, csak nyomtam a gombokat, pörgettem az egeret.
Nagyon el lehettem merülve, mert egyszer csak hallucinálni kezdtem – szó szerint azt hallucináltam, hogy – „Hol vetkőzhetek?”
Kicsit meglepődtem, talán, meg is ijedtem, hogy már hangokat is hallok, de azon a fáradtsági szinten már semmin sem csodálkoztam. Még azon sem, hogy ismét ott csengett a fülemben, agyamban a mondat – „Hol vetkőzhetek?”
Nos, ennek már a fele sem tréfa, ezt így nem csinálhatom tovább, ilyen kimerült állapotban csak hibázni fogok, viszont tényleg leadás van, tehát, mély levegő, relax és még intenzívebb koncentrálással folytattam a munkát.
Az intenzívebb munka, intenzívebb képzelődést eredményezett, mert harmadjára már nem csak a képzeletemben szólalt meg a hang, hanem az egész szobát betöltötte egy türelmetlenül elkiáltott mondat – „Hol vetkőzhetek?”
Ekkor kezdett valami gyanússá válni, letettem az egeret és óvatosan megfordultam. Nagyon bíztam abban, hogy fog mögöttem állni valaki, aki kiabál, ugyanakkor féltem is, hogy ha már kiabál, akkor ki az, és mit akar, de ha meg nem áll ott senki, akkor nagy bajban vagyok. Patthelyzet volt, mert bármit is láthattam a hátam mögött, annak eredménye így, vagy úgy csak károsan hathat rám.
Ez így gyorsan végigfutott bennem – miközben fordítottam a fejemet -, majd úgy pattantam fel, mint egy „bármi”, ami nagyon gyors és nagyon gyorsan tud felállni egy székből, és közben 180 fokot fordulni.
Ott állt mögöttem X, az ismert színésznő, a nő, aki ifjabb korom álmaiban időnként meglehetősen illetlenül felöltözve jelent meg. Ott állt, és immár negyedszer kérdezte – „Hol vetkőzhetek?”
Természetesen azonnal eszembe jutott, hogy valamilyen kandikamerás műsor áldozata lettem – de nem láttam sem kamerát, sem mikrofont, sem sleppet.
Eszembe jutott, hogy a kollégáimtól kaptam „ajándékot”, de ennek azon kívül, hogy nem volt születésnapom, ellent mondott maga a művésznő személye is.
Látogatóm, érzékelve totális zavaromat, zavarba jött, és nagyon halkan, ismét a vetkőzési lehetőségről érdeklődött, amitől még inkább zavarba jöttem, amitől a művésznő lett még zavartabb, amitől meg én… Egy darabig folytattuk a „ki a zavartabb” kört, majd szinte egyszerre nevettünk fel.
Akik közelebbről ismernek, azok tudják, hogy ez a valóságban úgy játszódott le, hogy a művésznő sikkesen felkacagott, én meg zengő hangon felröhögtem.
Miután tisztáztuk a félreértést, a művésznőt átkísértem a szomszédos irodaházba, ahol már nagyon várta őt egy filmes stáb, én meg felfrissülve a történtektől gyorsan befejeztem és leadtam a munkát.
…közben végig az járt az eszemben, hogy – „…ha én ezt a klubban elmesélem”
Megosztom:
Comments