English language can be selected in upper left corner (British flag). Az évtizedek alatt nagyon sokféle megrendelői (és munkatársi) habitussal találkoztam. Nem túlzok, ha azt írom, hogy volt minden, mint például a jelen blogbejegyzés főszereplője, akinek megnyilvánulásait gyakori „kisípolással” fogom szalonképessé tenni.
Mielőtt belekezdek, fel kell hívnom minden leendő, vagy még kevésbé tapasztalt grafikus kollégám figyelmét az alapos tervezés, a stílusok, a mesteroldalak, színtárak, a munkákhoz, megrendelőkhöz kialakított könyvtárak alkalmazásának előnyeire.
Úgy alakult, hogy egy reggel megjelent mellettem két hölgy, és közölték, hogy jöttek elkészíteni a szokásos újságjukat, amit mostantól – azaz akkortól – velem készítenek.
Derült égből villámcsapás, de semmi gond, leültettem őket, megkérdeztem, miről is van szó, majd előszedtem a korábbi kolléga által készített, elmentett anyagokat. Eközben a hölgypáros határozottabb tagja – akiről a történet szól – lehajított mellém egy floppy-t a szövegekkel és egy wincsesztert a fotókkal, valamint egy kézzel írt cetlit a cikkek sorrendjével, amit a legnagyobb jóindulattal sem lehetett forgatónak / kilövésnek nevezni.
Mivel a korábbi anyagokban semmiféle tervszerűséget, semmiféle összefüggést nem találtam, vettem egy nagy levegőt, és nekiláttam felépíteni az alapokat – a korábban említett mesteroldalakat, stílusokat, stb.
Nagyjából félóra telhetett el, amikor a határozott hölgytag rám kiáltott, hogy mikor kezdem már el a munkát, mert még a floppy-t sem tettem be, a wincsesztert sem dugtam rá a gépre és még egy pillantást sem vetettem a forgatónak titulált cetlire.
Visszamosolyogtam, és építettem tovább az alapokat.
B… meg, eltelt egy óra, ez meg még egy oldalt sem csinált, hogy a f…-ba leszünk így kész.
A második óra elteltével a hölgy száját egyre sűrűbben hagyta el – halkan, hangosan -, hogy b… meg, hogy lehet valaki ennyire tetű lassú.
A harmadik óra végén fölém állva magyarázta el, hogy a korábbi kolléga ilyenkor már az első cikkel készen volt, és a második nap estéjén mindig mehetett nyomdába az anyag, most meg mi a f… van, hogy semmi sem történik, és majd kifizettetik velem a nyomdát, és különben is b… meg.
Egy idő után teljesen kész lett, felrángatta a kolléganőjét, majd kirobogtak a szobából, hogy ő már ezt nem bírja, és becsapta az ajtót, aminek hatása vakolathullás lett.
Az alapos és mindenre kiterjedő előkészítés után, az újság tördelése már nagyon gyorsan ment. Az „eredményt” kinyomtattam, letettem az asztalukra, majd elővettem az éppen olvasott (Jack Reacher-es) könyvemet, szendvicsemet, és kényelembe helyezve magamat belemerültem a történetbe és ebédembe.
Amikor a megrendelő, visszaérkezve ezt meglátta, a sötétvörös mindenféle árnyalatát orcáján felvéve, fülén gőzt lövellve, hatalmas levegőt véve gyűjtötte erejét és dühét – amit persze rám akart zúdítani…
Mielőtt még a vulkán kitört volna, felpillantottam, és csak annyit mondtam, b… meg, ott a kész újságod kinyomtatva az asztalon – majd visszamerültem a könyvbe, és élvezettel olvastam tovább Jack aktuálisan előadott 3-4 embert érintő tettlegességét.
Mivel a hölggyel így még senki sem mert beszélni – pláne egy „jómunkásember” -, lett nagy csend, megrökönyödés, krákogás, amikor pedig a kinyomott újságot átnézte, csak annyit kérdezett, ezt hogyan csináltam. Tényleg érdekelte szakmailag, hogy mit, és hogyan készítettem.
A nap végére kifejezetten kellemes, barátságos kapcsolat alakult ki közöttünk. Örömmel konstatálta, hogy a továbbiakban nem kell a grafikus fölött „őrködnie”, hogy a lap időben, és gond nélkül elkészüljön.
Megosztom:
Comments