Long a grafikus 7 – néhány “leg…” interjú

Egyéb

A grafikusnak – mint minden más állás- és munkakeresőnek – időnként komoly lelki, fizikai megpróbáltatást jelent az állásinterjúig eljutni, azon részt venni. Sokféle interjú, interjú-helyzet és persze nagyon sok féle interjúztató létezik, akiknek szimpátiáját megnyerni nem éppen egyszerű feladat.

Összeszedtem az ilyen-olyan okból „leg…” állásinterjúimat – talán, segítséget jelenthetnek egy-egy hasonló helyzetben.

A legrövidebb

Bementem az adott irodaház adott termébe az adott időpontra, ahol csodálkozva konstatáltam, hogy legalább huszan vannak.
A jelzett időponthoz képest mintegy tízperces késéssel bejött valaki, aki bemutatkozás helyett csak annyit mondott, hogy – „Nálunk a grafikus fogyóeszköz, ezért…”
A többit nem hallottam, mert felálltam és távoztam.

A leghosszabb

(Egyik) kedvenc újságom grafikai stúdiója stúdióvezetőt keresett. Beadtam a jelentkezésemet, majd behívtak egy állásinterjúra a Kiadó felelős vezetőjéhez, aki egyben résztulajdonosa is volt a lapnak.

Az adott időpontban megjelentem, és Y kedvesen fogadott. Leültetett, megkérdezte mit iszom, mit „rágcsálnék”, hogy érzem magamat, stb. Pillanatok alatt nagyon kellemes, hangulatos légkört teremtett, ami ritka dolog.

El kezdtünk beszélgetni, majd beszélgettünk, és még mindig beszélgettünk, majd folytattuk a beszélgetést… Ez úgy kb. 3-4 órát tartott, majd azzal váltunk el egymástól, hogy hamarosan hívni fog… Este felhívott, és legalább egy óra hosszat beszélgettünk.

Azon a héten még legalább kétszer hívott telefonon, majd megkért, látogassam meg a következő héten.

Meglátogattam, beszélgettünk; majd rendszeresen felhívott és beszélgettünk; majd ismét meglátogattam, és beszélgettünk; majd időnként este 9-10 körül hívott és beszélgettünk; és beszélgettünk, beszélgettünk, beszélgettünk…

Ez a fázis legalább másfél hónapig tartott, amely idő alatt időnként megkérdeztem, hogy ugyan „hová is tartunk”, „miről is szól a beszélgetésünk”, amire az volt a válasz, hogy hosszútávú partnert keres a munkában, ezért nem szeretné elkapkodni a döntést.

Mivel szerettem volna akár „így” akár „úgy” továbblépni, ezért a második hónap végén jeleztem az „interjúztató” félnek, hogy ez így nem mehet a végtelenségig – szalma-e, vagy széna?

Bocsánatot kért az időhúzásért, mosolyogva szemembe mondta, hogy „szalma”, másnap tízre menjek be hozzá, ott vár a szerződésem, aláírjuk és örömmel dolgozik a továbbiakban velem, én meg persze örömmel biztosítottam arról, hogy részemről ugyanez az érzés.

Másnap a megbeszélt időben bementem hozzá, de Y nem volt bent és soha többet nem hívott. Még a közös ismerőseinkkel együtt sem tudtuk megfejteni, hogy mi történt, sőt, még úgy sem, hogy a dolog munkajellegén túllépve – mert természetesen mentem tovább – az emberi oldaláról próbáltuk megközelíteni a történteket.

A legfejvadászabb

Megkeresett egy fejvadász cég, hogy menjek be hozzájuk egy interjúra, mert partnerük részére (grafikai) stúdióvezetőt keresnek. Addig sem, azóta sem történt velem ilyen eset, így kíváncsian vártam, hogy miként is csinálják ezt a profik.

Kiöltöztem és bementem az interjúra, ahol percnyi pontosan fogadott valaki, majd bekísért egy szobába. Jelezte, hogy mindjárt jön vissza, addig üljek le, és ezzel rám csukta az ajtót.

Most idézzétek fel magatokban valamelyik amerikai film azon jelenetét, amelyben a terroristát / sorozatgyilkost / maffiafőnököt, stb. beültetik egy teljesen üres, ablaktalan, hófehér, és hangszigetelt szobába. Nos, pont ilyen volt a szoba, én meg pont így éreztem magamat. Fehér falak, fehér plafon, világos padló, kényelmetlen szék, funkcionális asztal.

Leültem az üres, hófehér fallal szemben – mert csak az volt –, és gondolkodni kezdtem, hogy ez meg mi a fene, mi történik velem, mi történik körülöttem. Körülnéztem, és észrevettem, hogy az asztal túloldalán, velem szemben, a hófehér falon van egy apró lyukszerű valami. Nagyon pici dologról volt szó, de a „filmes élmények” arra késztettek, hogy ha „harc, hát legyen harc”, és asztalra tett kézzel, fapofával, teljes mozdulatlanságban bámulni kezdtem a szemben lévő falat.

Meglehetősen hosszú idő után visszajött az interjúztató, és csak annyit mondott – Úgy látom, nem billentik ki nyugalmából a szokatlan helyzetek – és ennyiben maradtunk. Szerintem, mindketten tudtuk, hogy a másik tudja, hogy tudjuk, hogy kamera…

Megkezdődött az interjú. Sorban kaptam a kérdéseket, melyekre válaszoltam, majd úgy a harmadik, negyedik után én is kérdeztem, azaz kértem – Legyen már kimondva a cég neve, mert úgy sokkal könnyebb lenne a beszélgetés.

Nem lehet kimondani, nem lehet tudni, mert titkos, szeretnének a háttérben maradni – jött a válasz.

Ok, értem, de a kérdések alapján tudom, hogy mely cégről van szó, fejezzük már be a tiszteletköröket. Ha nem lehet kimondani, akkor leírom ide a lap szélére, aztán valahogy jelezze, hogy eltaláltam-e – és már írtam is, hogy…

A reakcióból azonnal láttam, hogy „talált, süllyedt”, én meg továbbjutottam és meglátogattam a fejvadász-cégen keresztül munkatársat kereső vállalatot.

Ez most érdekes lesz, ne lankadjatok.

A vállalatnál megtudtam, hogy egy 12-15 fős grafikus csoportot kellene anyagi felelősséggel irányítani, szakmailag támogatni, munkabeosztásokat, elszámolásokat, nyilvántartásokat készíteni, és persze az elakadó grafikai munkákat befejezni, vagy éppen nulláról elkészíteni.

Igen nemes, ám rendkívül nehéz, megterhelő munkakörnek tűnt, ezért kezdtem megérteni, hogy miért is bízták fejvadász-cégre a keresést.

…majd jeleztem, hogy ez eddig ok, de térjünk át a „piszkos” anyagiakra.

Elhangzott egy olyan összeg, ami… Mielőtt még elhamarkodottan reagáltam volna rá, inkább megkérdeztem újra, de másodszor is ugyanazt a számot hallottam.

Illik, nem illik (illett, nem illett) úgy el kezdtem röhögni, hogy kicsordult a könnyem, és még akkor is röhögtem, amikor magam mögött becsuktam az ajtót.

A fejvadásszal kerestetett munkatársnak – akitől napi 12-14 órai munkát és komoly anyagi felelősséget vártak el –, alacsonyabb fizetést szándékoztak adni, mint amennyit akkor bármelyik gyorsétteremben bárki a nyolc általánossal megkapott.

grafikus

A legdurvább – amikor kijöttem az ajtón, úgy döntöttem, szakmát váltok

Még most, sok-sok év elmúltával is azt kell írnom, brutális volt, ledaráló volt, megalázó volt, beteges volt.

Az egyik reklámügynökség grafikust keresett. Az önéletrajtom beadása, majd a próbamunka elkészítése után behívtak egy személyes találkozóra, ahol a „másik fél” maga a cégvezető volt.

Jéghideg fogadtatással, elsőre fel sem tűnő, igen durva hangnemben leültetett, majd mindenféle bevezető nélkül lecsapta elém a szakmai önéletrajzomat és olyan egész pályás letámadást indított, mintha legalább tíz ellenséggel álltam volna szemben.

Nagyon durva, a személyeskedés határát átlépő hangnemben kérdőjelezett meg mindent a szakmai múltamban. Minden válaszomba belevágott, minden szavamat kiforgatta, válaszaim egy-egy részét kiemelte az elhangzott környezetéből és ellenem fordította.

Bármennyire is igyekeztem ellenállni, bármennyire is próbáltam felvenni a „kesztyűt”, nem ment. Szó szerint ledarált, felőrölt. Egyetlen lehetőségem maradt, a hangnemváltás és az ellentámadás.

Iszonyú volt. Olyan volt, mint egy háború, csak éppen szavakkal – „a szó veszélyes fegyver” – aminek a végén (bár az sem biztos, hogy volt vége) kihajítottak.

Gyalog indultam haza, mert nem akartam emberek közé kerülni, egyedül akartam maradni gondolataimmal, és persze „sebeket nyalogatni” sem lehetett nyilvánosan. Csak mentem, gyalogoltam, gondolkodtam, és úgy értem haza, hogy ennek itt a vége, többet semmilyen grafikát, semmilyen számítógépes kiadványt nem készítek.

Másnap felhívott a reklámügynökség vezetője, az „interjúpartner”, és annyit mondott, engem választott, hétfőtől náluk dolgozom, a beszélgetés pedig egy konkrét, a jelölt személyiségétől mindent eláruló forgatókönyv szerint zajlott. Azt válaszoltam, hogy soha többet nem teszem be hozzájuk a lábamat…

A legsportosabb

Az X cég grafikust keresett. A szakmai önéletrajzom alapján behívott a tulajdonos egy személyes találkozóra, ami elmaradt. Sose derült ki, hogy én mentem rossz időpontban, vagy a tulajdonos várt rosszkor, de elkerültük egymást.

A tulajdonos ezután azt javasolta, hogy mondjak én helyet és időpontot, ő garantáltan ott lesz, de harmadik esélyt nem ad, tehát, ne késsek.

Biztos vagyok, hogy bármelyikőtökkel megjátszhatnám a dupla vagy semmit, mert nem találnátok ki hol, és milyen körülmények között tartottuk az állásinterjút. Lehet találgatni.

Javaslatomat néhány másodpercnyi gondolkodás után elfogadta, és egy hétköznapi késő délutánon találkoztunk a Városligetben, tornacipőben, futásra alkalmas ruházatban. Futottunk két teljes kört a Liget körül és közben levegőért kapkodva beszélgettünk.

Egyetlen másodperce sem jutott eszünkbe, hogy tulajdonképpen állásinterjún vagyunk, mégis mindent megtudtunk a másik félről, amit szerettünk volna, ami szükséges volt a folytatáshoz – mert bizony hat évig tartó folytatása lett a futós-interjúnak.

…és az interjúhoz, a munkába állásomhoz tartozott még egy igazán különleges dolog is, amiről akkor még mit sem tudtam, de még az unokáimnak is el fogom mesélni.

Az első munkanapjaimon találkoztam az elődömmel, aki megmutatott mindent, mit, hol találok, és igazi gentlemanként – a részleteket megmutatva – befejezte az utolsó nagy munkáját.

Nagyon sok mindenről beszélgettünk – cégről, munkákról – majd feltettem neki a kérdést, hogy ha ennyire jó a cég, akkor miért megy el, mit fog csinálni.

Elővett egy papírt és rajzolt egy hatalmas gráfot, és azt mondta, ezt. Néztem, de nem értettem, mire a gráf csomópontjaiba neveket írt, és kérdezte – Így, már érthető? Mivel látta rajtam, hogy fogalmam sincs, mire gondol, ezért hosszasan és részletesen elmesélte, mi a terve, miért hagy fel véglegesen a grafikus szakmával.

Megcsinálta az iWiW-et…

Megosztom:

Comments

Leave a Reply

EnglishFrançaisDeutschMagyar