Long a grafikus 9 – a leghosszabb munkanap

egyéb

Vannak munkák, vannak cégek, melyekért akár a fél karunkat is odaadnánk – de persze csak verbálisan. Vannak cégek, vannak munkakörök, melyek időnként ezt el is várják tőlünk, sőt megkövetelik – de persze csak verbálisan. Valamint sokunknak vannak olyan történeteink, melyek arról szólnak, hogy az adott helyzetben, az adott cégért, az adott munkáért a fél karunkat odaadtuk – de persze csak verbálisan.

A sok-sok verbális felvetésnek jelen esetben azonban nem verbális, hanem egészen konkrét oka van, és ez nem más, mint az a bizonyos 127 óra. Kérlek titeket, hogy nézzétek el nekem azt a pár órácska mínuszt, ami hiányzott hozzá, de isten bizony majdnem megvolt.

Mielőtt belekezdenék, hogy egy keddi napon hajnalban bementem a munkahelyemre, némi magyarázatot kell adnom, mert az azóta eltelt időben sokat változott a világ, hatalmas ugrással fejlődött a technika – még a mi szakmánkban is.

Nem is olyan régen a számítógépes állományok és az ofszet nyomdák nyomólemeze között volt egy megkerülhetetlen, kihagyhatatlan tárgy, a nyomdai film. A film egy un. levilágítási, előhívási folyamat során jött létre, és nélküle a wincsesztereken lévő állományok nem kerülhettek a nyomólemezekre. Ma is használják, de jelentősége a CTP eljárás eredményeként jelentősen háttérbe szorult. Az ifjabb grafikusok többsége tulajdonképpen már nem találkozott vele, sőt, még magával a nyomdai film kifejezéssel sem.

A fejlődés számunkra – és a történet szempontjából – igen fontos része, a hálózatok sebességének “néhány nullával”, vagyis több nagyságrenddel való megnövekedése. Hol van már a 10 Mbit-es hálózat, ami inkább ment négy-öt megabittel, mint tízzel. A mához képest az olyan volt, mint a fél lábon való ugrálás Elon Musk Falcon Heavy rakétájához képest.

Azonban, akkoriban is dolgoztunk, akkoriban is készítettünk szép, maradandó munkákat, csak egy kicsit lassabban, kicsit nehezebben, és persze “kicsit sárgábban, kicsit savanyúbban”.


grafikus

A Cég tulajdonosa – melynél akkoriban dolgoztam -, osztott szorzott, és kiszámolta, hogy olyan mennyiségben van szükségünk bérlevilágításra, hogy ha beszerzünk egy levilágítót, az három év alatt kitermeli az árát. Ezért vettünk egyet, és megkaptam a nemes feladatot, hogy én fogom kezelni, én fogom a filmeket beszerezni, a gépet karbantartani, az előhívó-folyadékot, fixálót kotyvasztani – elvégre kémia tanár (is) vagyok. Persze mindez múlt időben, kivéve a kémia tanárságot. 🙂

Lett tehát a Cégnek egy levilágítója, hívója, volt 10 Mbit-es hálózata (ment is vagy öttel, sőt, időnkét kettővel…), én meg elkészítettem az esedékes ajándéktárgy katalógust, amiből nem szerettünk volna semmit sem kihagyni, ezért 360 oldalas lett, plusz, borító. Gyors fejszámolás – na jó, előszedtem a számológépemet – után már írom is, ez 1448 levilágítandó, előhívandó “filmkockát” jelentett,

A grafikust kereső hirdetések szinte mindegyike tartalmazza, hogy az ideális jelölt szeresse a kihívásokat, a grafikus jelöltek pedig kihangsúlyozzák, hogy a kihívás a lételemük, de azt kell mondjam, kihívás és kihívás között hatalmas különbség van. Az a bizonyos 1448 a csigalassú hálózatunkon még a kihívások kihívását is überelte – persze utólag már könnyű ilyen kijelentést tennem.

Ha most azt írom, hogy mégsem ez volt életem legnagyobb szakmai “kihívása”, nem hiszem, hogy bárki is hinne nekem. Azonban, ha azt írom, hogy egyszer valakinek esküvői meghívót kellett készítenem, akkor a sokat látott grafikus felebarátaim szemében máris látom a szent borzadályt, sőt, ha még azt is írom, hogy ráadásul ismerősnek, akkor többen együtt érzően bólogatnak.

Életem leghosszabb munkanapja sétagalopp volt ahhoz az esküvői meghívóhoz képest, ami a 4251478964215773975146852134973. változat után szó szerint menekülésre késztetett.

Nos, a hosszasra nyúlt bevezető után, jöjjön a nem kifejezetten 8 órás munkanapom.

Egy keddi hajnalon bementem a céghez, mert tudtam, hogy sok a dolgom. Újra átnéztem az említett katalógust, leellenőriztem ismételten, amit tudtam. Betettem egy új tekercs filmet a levilágítóba, kipucoltam a hívót, fixálót, azokat feltöltöttem friss vegyszerekkel, és hajrá…

Mondom, hajrá, meg gyí, meg gyerünk már, de a kényszerűségből – biztonsági okokból, és a filmkazetta véges mérete miatt – elindított első 8 oldal “csíkja” 1 pixel per sok-sok tízperc sebességgel kezdett vánszorogni.

Semmi baj, a folyamat beindult, nagy gond már nem lehet.

Az első plate (az első oldal első rétege – cián) lefutása után megittam az első kávét, az első teljes oldal átküldése után megette a reggelimet – pedig csak a szomszéd szobába kellett a biteket küldeni, ahol a levilágító töltötte napjait.

Jöttek-mentek az emberek, a Nap meg jól láthatóan vánszorgott az égen, de központi égitestünk még mindig gyorsabban haladt, mint az adattovábbítást jelző csík a képernyőn.

Felbontottam egy üveg konyakot, amikor lement az első 8 oldal, elindítottam a következő “oktettet”, ami valójában 32 plate-ből állt, de a zeneirodalom számára ez már ismeretlen kifejezés. Miközben sétafikáltak a bitek a hálózaton, előhívtam az első adag filmet, ellenőriztem a denzitást, és fellélegeztem – minden ok.

A “csík” a képernyőn vánszorgott, én meg eközben olvastam, zenét hallgattam, közvetlen és közvetett munkatársaimat szóval tartottam – egyszóval, “ütöttem az időt”.

Egyszer csak kiürült a cég – mert véget ért a munkaidő -, én meg rezignáltam bámulta a vánszorgó időt, vagyis vánszorgó csíkot. Mivel nagyon unalmas lenne, az unalmas várakozást elmesélni, ezért kiragadom az érdekesebb momentumokat.

grafikus

A telep portása este tíz körül örömmel konstatálta, hogy az estét nem a nagyon kedves, nagyon aranyos és nagyon szőrös kutyájával kell tölteni, így betelepült mellém, és először sztorizgattunk, majd megkínált a vacsorájával, éjfél után pedig felnyitottunk egy második üveg konyakot.

A csík a képernyőn vánszorgott, a film a levilágítóban csoszogott, a portás bácsi pedig hangosan horkolva elaludt.

Szerda reggel a munkába jövő kollégáim így találtak ránk, és egy kicsit sajnálni kezdtek – bezzeg a legjobb haverom a cégnél kajánul röhögött. Így telt el a szerdai nap is. A csík vánszorgott, a levilágító zümmögött. Kifejezetten felüdülést jelentett, hogy a hívót és a fixírt kicseréltem, mert csökkent a filmek denzitás-értéke.

Szerda éjszakára elolvastam a könyvemet, megettem minden kajámat, ezért kollégáimnak a hűtőben hagyott maradékait kezdtem el pusztítani, miközben hangos Deep Purple felvételekkel szórakoztattam magamat. A blogbejegyzést a hobbim miatt olvasó hifisták kedvéért leírom, hogy a grafikai stúdióban bent lévő hangrendszerem erősítője az a bizonyos, arany, Musical Fidelity A100 volt, a hangsugárzók pedig Triangle Scalene e típusok.

A Deep Purple hallgatásnak folyamodványa is lett, mert megjelent a rendőrség – ugyanis, mint kiderült csendháborítást követtem el -, akik megértőek voltak velem szemben, elvégre dolgoztam. Lejjebb tekertem a hangerőt, és olvasnivaló után néztem, ami valamilyen csajos limonádé lett, amit az egyik kolléganőm asztalán találtam.

Ezen az estén már belealudtam a folyamatba, mert egyszer csak azt vettem észre, hogy “nincs csík”, a levilágító pedig nem zümmög, nekem meg fogalmam nem volt, hogy hol vagyok, és miért…

Reggel a céghez bejövő első munkatársam diszkréten jelezte, hogy haza kéne mennem, mert a ruhám és én már nem igazán vagyunk társaságba valóak – legalábbis szagilag -, ezért hazamentem, köszöntem feleségemnek, gyerekeimnek, zuhanyoztam, átöltöztem, ettem, és újult erővel mentem vissza a munkahelyemre “csíkot bámulni”.

Ment minden a maga útján, időnként lebillent a fejem, időnként elvesztettem a fonalat, hogy ki és miért áll előttem. A “csík” araszolt, a film folyamatosan levilágítódott, hívódott, fixálódott. Valamikor hajnalban, két összetolt széken elaludhattam pár órára, mert egyszer csak arra riadtam, hogy a szobámban egy csomó ember pisszenés nélkül engem bámul.

Nem vártam meg a szagra vonatkozó jelzést, hanem magamtól hazamentem zuhanyozni, átöltözni, enni, majd vissza.

Szombat délutánra eltűnt az utolsó csík is a képernyőről, előhívtam, fixáltam az utolsó plate-t is, majd egy apró kitérőt téve a nyomda felé, hazamentem.

Állítólag, vasárnap délután beszélgettem egy kicsit a családommal – amire nem emlékszem -, de bárhogy is volt, hétfőn reggel frissen, energiával telve ébredtem, és bementem dolgozni.

A Cég tulajdonosa behívott magához, megkérdezte, minden OK? Igen – válaszoltam -, mire a fiókjából elővett egy borítékot, a kezembe nyomta, és kijelentette, hogy egy hétig be ne merjem tenni a lábamat a céghez.

A borítékban egy extra havi fizetés volt, ami ráadásul nem a ma szokványos grafikusi béreknek megfelelő összeget jelentette.

Röviden, ez volt az én “127 órám” – isten bizony, büszke vagyok magamra, hogy kibírtam, megcsináltam. 🙂

Megosztom:

Comments

Leave a Reply

EnglishFrançaisDeutschMagyar