Magyar Zene Háza – meg kell nézni, meg kell „hallgatni”

A Magyar Zene Háza tökéletes építészeti megjelenítése a zene-ember-természet kapcsolatnak. Néhány évvel ezelőtt, ugyan még nem gondoltam volna, hogy ma ezt írom, de Sou Fujimoto japán építész alkotása nélkül a Városliget mindenféle szempontból üresebb lenne. Nem gondoltam volna, mert sokakkal együtt féltem, hogy a gyönyörű terv, és a „végtermék” köszönőviszonyban sem lesz egymással – lásd. Duna Aréna. Nem gondoltam volna, mert az elkészült épülethez és mindahhoz, amit képvisel, abszolút méltatlan a megszületésének „néhány momentuma”.

Bízom abban, hogy a Magyar Zene Háza a jövőben tényleg mindenki „zeneházává” fog válni, amire csak örömmel és szeretettel fogunk tudni gondolni.

Csapjunk is a lecsóba és néhány gondolat az épület zenei vonzatáról, ami, sőt, amik miatt egy zenebarátnak nem csak fényképeken kell(ene) látnia, nem csak kívülről kell(ene) megnéznie, hanem kötelező (lenne) bemenni is. Írom mindezt azért, mert bár már két napot is eltöltöttem bent, várom, hogy visszamehessek, várom, hogy ott ülhessek a koncerteken, melyekre jegyeim vannak.

Az épületbe belépve, a közösségi részeket bejárva, a zenehallgató füle néhány perc után jelzi, hogy valami van – azaz nincs. A hatalmas üvegfelületek, beton és fém falak, kőpadló ellenére, az épületben sehol sincs visszhang, nincs csörgés, nincsenek kiugró, vagy éppen kiölt frekvenciák. Az egész épületnek olyan az akusztikája, amilyet bármelyikünk elfogadna lakásában. Nincsenek süppedő, hangelnyelő szőnyegek, nincsenek látványos akusztikai elemek, nincsenek látható nyomai annak, hogy ezt miként is érték el. Úgy vélem, az épület külső-belső formájának gondos tervezésével, amihez Fujimoto úr nagyon ért.

Miután bejártátok az épület mindenki által látogatható részét, három konkrét helyet kell(ene) megnéznetek. Először is a legfelső szinten lévő, multimédia könyvtárat. Ezt „old hifi” rajongóknak, régi magyar LP-ket gyűjtőknek különösen ajánlom – az okokat a képeken láthatjátok. A könyvtár hátsó részén lévő süketszobába szintén érdemes egy picit bekukkantani (ha éppen lehet), mert a csupa síküveggel borított szoba adta „hangtalan” élményt még mindig nem értem.

Innen baktassatok le a Magyar Zene Háza legalsó szintjére (-2)…

Ott található a Hangdóm, aminek meglátogatását a zenehallgatók házimozis „szekciójának” különösen ajánlom. Javaslom, hogy a bejárati ajtónál válasszatok magatoknak helyet, mert a látvány és hangzás úgy van kialakítva a jelenleg futó műsornál, hogy ott adja a legnagyobb élményt.

Tengeribetegségben szenvedők, szédülősebb zenehallgatók feltétlenül vegyenek be a látogatás előtt valamilyen „ellenszert”, mert az, amit látunk, hallunk, amit agyunkkal elhitetnek egészen más, mint az, ahol valójában vagyunk. Nem szeretnék nagyon spoilerezni, de a látogatás után percekig úgy mozgott körülöttem a világ, mint amikor egy-egy tengeri vihar után kiszálltam a kompból Doverben.

Ezután menjetek át az állandó kiállításra, ahol egy interaktív zenetörténeti utazáson vehettek részt. Az információt, a zenéket mindenki saját fejhallgatón keresztül hallgathatja, melyek minősége bizony nem átlagos – már a fejhallgatók „kipróbálása” miatt is érdemes bemenni.

…és persze, nem csak azért. Több olyan része is van a kiállításnak, ami technikailag, tartalmilag felejthetetlen, meghatározó élményt ad. Olyan élményt, aminek hatásaként este, korábban (talán) sohasem hallgatott, kevésbé kedvelt zenei műfajt fogtok hallgatni.

A kiállítás második felére „elfáradtak” az alkotók, de mire odáig jut a látogató, önmaga is elfárad, így nem fogja felróni az alkotóknak. 2,5 órát töltöttem a kiállításon, de még így sem sikerült mindent megnéznem, meghallgatnom…

…meg kell nézni, meg kell „hallgatni”, ráadásul a kávéjuk is nagyon finom – és persze ne felejtsetek el bemenni az „ajándékboltba”, ahol néhány különleges LP-t is megvásárolhattok.