Marigo Aida CD Mat – a varázsló

A hanglemezjátszás „műfajában” meglehetősen hosszú idő telt el, mire a konstruktőrök, a zenehallgatók (hifisták) rájöttek arra, hogy maga a lemeztányér és az azon lévő bármilyen anyagú lemezpárna nem pusztán alátámasztási célt szolgál. A tányér és a tányér és hanglemez között lévő bármilyen anyag bizony igencsak beleszól a hangképbe. A hanglemez (üzleti alapú) másodvirágzása hozta meg igazán az áttörést és elfogadást, hiszen mára annyiféle lemezpárna kapható – némelyik horribilis összegért -, hogy „audiofül” legyen, aki képes kiválasztani közülük az igazán jót, a neki (és lemezjátszójának!) legjobban tetszőt.

No de, hogy kerül a történetbe a Marigo Aida?

A kezdetektől fixa ideám, hogy a CD-játszókra, azok mechanikájára úgy kell tekintenünk, mint egy lemezjátszóra. Ha mindazt elkövetjük az alattomos rezgések, rezonanciák, mechanikai zajok ellen, amit LP-játszás esetében, akkor jelentősen javul a CD-lemezekről reprodukálható hangminőség. Kifejezetten tévútnak tartom azt a hozzáállást, hogy „minden futóműnek teljesen egyforma hangja van”, „a hibajavító áramkör majd mindent elintéz”, „úgyis csak a DAC-on múlik minden” és társaik a „tankönyvből”. Igenis, mindent el kell követni azért, hogy a CD-n (DVD-n, BD-n) lévő információból minél többet kiolvashasson a futómű. Szerencsére vannak gyártók, melyek szintén így gondolkodnak, és láss csodát, az ő futóműveik valahogy legendásan jó hangúak.

A „lemezjátszós” elvet leginkább a Pioneer felsőkategóriás CD-játszóin figyelhetjük meg, amelyeknél a szokványos CD-kiolvasást a fejetetejére állítják és a CD-lemezek lejátszás közben egy tányéron és az azt beborító gumis rétegen fekszenek. Ez egy egyedi, nem szokványos megoldás, és bár kifejezetten profinak tűnik, hasonlót nagyon kevesen készítettek. Hirtelenjében csak a Forsell Air Reference CD-futómű jut eszembe, amely készüléknél a CD-lemezt a lemeztányéron „csúszásmentes” anyag helyett vákuummal rögzítették.

Mivel a szokványos CD-futómű elrendezésben a forgó lemez nincs alátámasztva (a fej alulról olvas), az nagymértékben rezeg, hullázik, remeg, ami rontja a kiolvasás pontosságát.

A nyolcvanas évek végén a Micromega megjelent egy érdekes ám logikus megoldással, a CD-korongot felülről csillapította egy korábban szénszál a későbbiekben pedig akril alapú és lemez méretű koronggal (F1 cd-játszó). Azt, hogy ez volt előbb, vagy a hifisták azon észrevétele, hogy jobban szól a CD-játszó, ha a lejátszott lemez tetejére egy másodikat teszünk, mára a feledés homályába merült. Minden esetre mindkettő működik, mindkettő hallhatóan javít a hangon. Valamiért azonban a gyári megoldásoknál nem terjedt el.

A „felülről leszorítást”, a korong csillapítását (tudomásom szerint) csak a nagy Micromega CD-futóművekben / -lejátszókban, valamint a TEAC / Esoteric CD-transzportokban használták / használják. Ezeken kívül az Electrocompainet (Spider) gyári tuning CD-csillapítóját említhetem, ami az összes felültöltős CD-játszóhoz használható, melyben Philips Pro futóművet használnak, árából pedig komplett CD-játszókat lehet kapni.

A CD-lemezek forgásából adódó mechanikai problémák azonban fiókos készülékeknél és persze (a későbbiekben) DVD- és BD-játszóknál is jelentkezik, így szükséges lett volna egy olyan megoldásra, ami ezeknél is használható. Így jött képbe az univerzális szénszál, amiből – meglátva az igényt és az üzleti rést – az évtizedek alatt többféle változat is készült. Mindössze kettőt emelnék ki belőlük: a magyar Alisca Orange megfizethető változatát (amit már-már kötelezőnek tartok beszerezni), valamint a francia Sicomin cég korongját. Ez utóbbi sokkal drágább és sajnos napjainkra rendkívül nehezen, és csak használtan beszerezhető változat, ellenben sokkal jobb, mint a sima szénszálas korong. A Sicomin kétrétegű, felül szénszál, alul pedig tömörített filcszerű anyag, hatása pedig sokkal jobb, mint a szimpla szénszálas megoldásoknak. Sajnos, van vele egy kis gond, amivel megalkotásakor (20+ éve) nem számoltak, ugyanis a CD-koronggal érintkező felülete a használat során simává, csúszóssá válik.

Anno, Micromega CD-futóművemhez értelemszerűen a gyári csillapítókorongot használtam, a későbbiekhez pedig beszereztem egy (Alisca Orange) szénszálas lapot, majd sok-sok évvel ezelőtt hozzájutottam a Sicomin cég „Evolution II” korongjához. Nincs szükség hosszas hallgatózásra annak eldöntéséhez, hogy működnek-e, vagy nem, aki egyszer is kipróbálta bármelyiket, onnantól kezdve használni fogja.

A történetem (és persze a világ) nem állt meg a szénszál használatánál. Nagyjából fél éve meglátogatott egy barátom és magával hozta (egyik) legféltettebb kincsét, a Marigo Audio Lab által készített „CD-rátétet”. Úgy gondolva, hogy egyik kutya, másik eb, teljesen feleslegesnek találtam a bevált Sicomin korongom helyett a Marigo-t betenni felültöltős CD-játszómba, de barátságunk kedvéért megtettem… Aztán majdnem ráment a barátságunk, mert hazamenetelekor magával vitte és legelvetemültebb árajánlatomra sem volt hajlandó megválni tőle.

Ezután hosszas kutakodásba kezdtem, hogyan is juthatnék én is Marigo-hoz, de nem volt egyszerű az ügy. 2000-ben jelent meg az első változat – ami a hifis újságírók szavazatai alapján megkapta az év terméke díjat -, 2002-ben a javított változat – szintén év terméke lett -, majd hosszú csend (és hullaszag). A képen a 2000-es változat látható.

Találtam ugyan néhány amerikai vásárlási lehetőséget, de szállítással, vámmal, áfával a végár már erősen túllépte az ésszerű keretet. Majd a semmiből „előkerült” egy francia webáruház, ahol elfogadható áron megrendelhettem. Nagy-nagy lelkesedéssel vártam, mikor fog megérkezni, de helyette csak egy levél jött, melyben megírták, a termék megszűnt, helyette lesz majd új, de határidőt nem tudnak mondani. A rendelést lemondtam és egyben el kezdtem keresni, mi az az „új”. Kiderült, hogy a Cég 2016-ban „Aida” néven kihozta a „hiper-szuper” CD-korongot, ami minden tulajdonságában játékszerré degradálja a korábbi változatokat, bla-bla-bla – és persze megkapta az év terméke díjat.

Az új információval kiegészítve a keresést, találtam egy angol céget, ahol megrendeltem, elküldték és végre megérkezett – ezzel végre el is jutottunk a tárgyhoz, ami miatt billentyűt ragadtam.

Tehát van egy CD-csillapító korongom, melynek teljes neve Marigo Audio Lab Aida CD Mat, a hosszú és nemesinek tűnő névvel szemben, maga a tárgy egy mindössze 0,25 mm vastag áttetsző lapocska, rajta három lukacskával. Tulajdonképpen egy nagy semmi – ami szokás szerint ki fogja verni néhány „tankönyvbe bújt” olvasónál a biztosítékot -, de a legcsodásabb „semmi”, amivel valaha találkoztam. Jobb, mint a nálam járt szénszálas korongok, jobb, mint a Sicomin, ráadásul nem is akármennyivel!

A CD-lemezre rátéve és a beolvasást elindítva azonnal két dolog tűnt fel: gyorsabb lett tőle a beolvasás és halkabb a lemez forgásából adódó futómű zaj. Ez kiegészült még azzal, hogy gyorsabbá vált a lejátszás indítása és bár nem szoktam léptetni, de gyorsabban lehetett váltani a számok között. Aidával elindítva az első albumot (egy Oscar Peterson koncert) nagyjából 30-40 perc múlva jutott eszembe, hogy összehasonlítási szándékkal ültem le, de teljesen felesleges – mármint az összehasonlítás.

Nem tudok olyan paramétert mondani, ami a Marigo Aida használatával ne javult volna, ráadásul a változás olyan jelentős mértékű (volt), hogy nincs (nem volt) értelme ABBA-tesztben összehasonlítani.

Mosolyogva hallgattam a CD-ket, majd a rend kedvéért (és persze túlzott lelkesedésem miatt szükséges önellenőrzésért) belehallgattam egy albumba (Csajkovszkij hegedűverseny) „simán”, Sicomin-nal, majd Aida-val. Nem részletezem az eredményt, de mindent elmond, hogy a Sicomin-t végleg elcsomagoltam, az Aida-t pedig véglegesen(?) rendszeresítettem.

Mivel mégiscsak érzékeltetnem kellene, hogy mit is tud az Aida, megosztok veletek egy teljesen véletlenszerű tesztet, ami valójában nem is tesztnek indult és nem is az.

Barátom nagy CD-gyűjtő, aki rajong a minőségi különlegességekért, így rengeteg ritka FIM kiadványa van. Már maga a CD-lemezek anyaga is különleges (mindent a hangminőségért), vastagabak a szokásosnál, a tetejükön kerámiaszerű csillapítás van, az élük pedig köszörült. A rajtuk lévő zenei anyag pedig az eredeti mesterszalagról lett digitalizálva mindenféle korrekció nélkül. Számomra a CD-n beszerezhető anyagok hangminőségi csúcsát jelentik. Két ilyen albumot hozott át a barátom meghallgatni, melyek egyike a Jose Carreras féle Kreol Mise (Misa Criolla). Csodálatos zene, csodálatos énekes, csodálatos felvétel – és hát egy nagyon jó minőségű CD-lemez. Teljesen elvarázsolt, futott a katartikus hideg a hátamon (nagyobb hangerőn a barátom lelke is borzongani kezdett). Tényleg nagyon nagy élmény volt meghallgatni az albumot és bizony némi szomorúsággal vettem ki a lejátszóból.

Később eszembe jutott, hogy ez bizony nekem is megvan egy „mezei kiadásban”, csak sok-sok éve nem hallgattam. Feltettem a CD-játszóra, rátettem a Marigo Aida-t és elindítottam. Itt feltétlenül meg kell jegyeznem, a FIM CD-n nem használtuk a csillapítókorongot, mert annak teteje már gyárilag érdes csillapítóanyaggal van borítva, ami az Aida-t tönkretette volna. Elindítottam a Kreol Misét a saját lemezemről, el kezdtem emelni a hangerőt, majd jött a katarzis érzés. A „sima” lemez képes volt visszaadni ugyanazt az érzelmi töltést, ugyanazt a hátborzongató valóságérzetet, légkört, amit a FIM változat. Ha kényszerűségből számokat kellene mondanom, akkor le merem írni, hogy az általam legjobbnak tartott hangú lemez adta élmény kb. 85-90 százalékát egyértelműen visszakaptam egy „hétköznapi” Philips kiadású CD-t hallgatva.

Már sokszor mondtam, leírtam, bocsátkoztam vitába miatta, de az Aida csak tovább erősítette azt a véleményemet, hogy jelenleg még fogalmunk sincs, valójában mennyi információ, mennyi zene van a kihalásra ítélt, akár teljesen „hétköznapi” kiadású CD-lemezeken is. Sajnos, még mindig nem tudjuk normálisan lejátszani (kiolvasni) azokat…

u. i.: A különböző „ragacsos” megoldásokra nem tértem ki.