Micromega CD-játszók 1

CD-játszó

A napokban egy nagyon érdekes mondatot olvastam az egyik fórumon: “vettem százezerért analógot és az lealázza bármelyik digitális high-end rendszert”. Sajnos, túlságosan gyakran hangzanak el hasonló és még “erősebb” mondatok. “Veszel 40-ért egy lemezjátszóz és jobb, mint bármelyik CD-játszó…”. Nem ragozom, ti is folyamatosan találkoztok ilyen és hasonló kijelentésekkel sokat “tapasztalt” zenehallgató felebarátainktól.

Van egy másik “műfaj” is a témakörben, amikor korrekt körülmények között meghallgatnak egy CD-játszót és egy analóg rendszert. A korrektség ezen esetekben azt jelenti, hogy ugyanazon albumot hallgatták meg CD- és LP-kiadásban. Valahányszor rákérdezek az ilyen jellegű összehasonlításokra, valahogy mindig kiderül, hogy az analóg vonal 6-8-szor annyit ér, mint a megköpködendő CD-játszó. Nagyon ritka a tényleg korrekt összehasonlítás és még ettől is ritkább az elfogulatlan véleménynyilvánítás.

A lemezjátszás és maguk a hanglemezek reneszánszukat élik – ez jó és üdvözlendő tény! Nagyon sok zenei és hangi örömet tud okozni egy jó analóg rendszer és a rajtuk lejátszott jó minőségű hanglemez – ezzel sohasem vitatkoztam, hisz ez egyszerűen tény. Azonban ebből nem lehet általánosításokat levonni! Lemezjátszó és lemezjátszó között hatalmas különbség van, amitől nagyobb különbség csak a hanglemezek minősége között van. Ezt leírom még egyszer, hogy teljesen egyértelmű legyen: lemezjátszók és hanglemezek között hatalmas különbség van, pont annyi, hogy igenis vannak bántó hangú, a valóságot teljesen meghamisító hallgathatatlan készülékek, LP-k, valamint tényleg minden szempontból kiválóak. A két szélső minőségi kategória között pedig számtalan minőségi és minősíthetetlen(ségi) szint létezik az analóg lejátszás terén is (pont úgy, mint digitális forrás esetén).

Számtalanszor leírtam, de nem győzöm hangsúlyozni, az analóg szó nem szinonimája a jónak, mint ahogy a CD-játszó sem szitokszó. Ésszel (és saját füllel!) kell közöttük utat, egyensúlyt találni, ráadásul nem árt előre eldönteni, mit is szeretnénk. Vannak szerencsés emberek (szerencsés rendszerek), akiknél a két formátum mindenféle konfliktus nélkül megfér, hallgatójuk (apró kompromisszumok mellett) mindkettőben örömet talál – tessék velem együtt irigyelni őket!
Ugyanakkor hemzsegnek a fórumok olyan, kizárólag hanglemezt hallgató boldogtalanoktól(?), akiknek egész életük egy folytonos cserebere és teszt – mert bizony a lemezjátszó (és körítése) nem egyetlen tárgyból, hanem számtalan elemből áll, ráadásul ezen összetevők időnként nagyon utálnak együttműködni!

Tudom, öreg motorosoknak uncsi és megmosolyogtató, de az ifjabbak, a kezdők és újrakezdők kedvéért, miből is áll egy lemezjátszó? Van az egyszerű eset, amikor csak egy” mindent egybe” készülékről beszélhetünk, aminél nincs mit változtatni, cserélni – szól, ahogy szól, leginkább katasztrofálisan. Az egyetlen “egyben” készülék, amit feltétlenül ajánlani lehet (kezdőnek és újrakezdőnek egyaránt) a TESLA NZC 431. Ez a lemezjátszót és a teljes erősítőrendszert egy dobozban tartalmazza. Egyetlen variációs lehetőség van, hogy milyen MM-hangszedőt tegyünk bele. Némi túlzással, azok döntenek a legokosabban, akik elfogadják az ezen készülék adta kompromisszumokat, és ezzel a variálásoknak még a lehetőségét is kizárják az életükből.

No de valójában milyen elemeket is tartalmaz egy afféle, igazi analóg-rendszer, ami képes lehet kiaknázni a hanglemezben lévő tényleg csodálatos hangminőséget (azaz, ezt inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy a hanglemezek egyre kisebb részében meglévő minőséget). Futómű, lemeztányér, lemezpárna, meghajtószíj, tápegység, hangkar, hangszedő, karkábel, MC-trafó, vagy -erősítő, phono-erősítő, phono-kábel, lemezjátszóállvány. Ezek mind különálló egységek, mindegyik elemnek van “saját hangja”, ezek csereberélhetőek és egymástól függnek. Természetesen lehet komplett lemezjátszókat kapni, melyek tartalmazzák a futóművet, tányért, kart, hangszedőt (bár ezek is tuningolhatóak utólag), de ehhez is, azaz hangszedőjéhez illik megválasztani a hozzá illeszkedő MC-/MM-fokozatot.

Talán belátható, hogy ennyi elemből, variációs lehetőségből nem egyszerű valóban jó hangot összehozni. Félreértés ne legyen, nem azt írtam, hogy nem lehet, hanem nehéz. Úgy gondolom az analóg zenehallgatásnak természetesen megvannak a szépségei, ráadásul tényleg fantasztikus hangminőség megszólaltatására lehet képes – de nem egyszerűen, nem úgy, hogy veszek egy lemezjátszót “oszt jó van”.

A későbbiekben majd olvashattok erről is, de most térjünk végre rá, a Micromega cégre.

Van digitális alternatívája a hanglemezjátszásnak, igenis lehet zenét hallgatni CD-ről is, ráadásul olyan hangminőségben, amiről a lemezjátszó-tulajdonosok meglehetősen nagy része sajnos csak álmodozik. Ez már a kilencvenes évek legeleje óta köztudott, azonban volt egy gond, az erre alkalmas készülék nagyon sokba került. Mára az akkori készülékek ára a töredékére csökkent, azonban a “hét mérfölddel száguldó” technikai fejlődés ellenére, a minőségük ma is mérvadó. Eljutottunk abba a helyzetbe, hogy azon Micromega CD-játszók, melyekért anno kisebb lakás árát kellett kifizetni, mára “megfizethetővé” váltak és nagyon komoly zenehallgatási alternatívát nyújtanak.

A francia Micromega céget Daniel Schar (elektro- és hangmérnök) alapította a 1987-ben. Igazi családi vállalkozásként működött a Schar család Párizstól északra lévő birtokán. Mindössze 22 főt foglalkoztatott a tervezőkkel, számítás-technikusokkal, plexi- és fémmegmunkálókkal együtt. Igazi kedves és mosolygós családi vállalkozás volt.

Daniel Schar azt tűzte ki célul, hogy a korszak egyik nagy analóg sztárjához, az Oracle Premier MKIV-hez hasonló hangminőségű CD-játszót készítsen. Úgy gondolta (helyesen!), hogy a CD-lejátszást, a CD-lemezen lévő információk kiolvasását pont úgy kell tekinteni, mint az LP-n lévő barázdák letapogatását. Minél pontosabb a jelhordozón lévő információ kiolvasása, annál jobb hangminőséget kaphatunk – nem szabad a hibajavító-rendszerre hagyatkozni. Ezen elméletnek köszönhetően már első CD-játszóinak felépítése is a lemezjátszókkal mutatott rokonságot. Megszüntette a lemezfiókot, a futóműre a CD-ket felülről kellett ráhelyezni, majd azt egy plexitetővel a külvilágtól elzárni.

Bevezetett még egy újdonságot is, ugyanis a CD-lemez rezgéseit csökkentendő, a rendszer része lett egy CD-nagyságú leszorítókorong is. Futóműként természetesen a máig egyik legjobbat, a Philips CDM1-et majd később a CDM más változatait alkalmazták, amit egy merev, súlyos házba építettek. Ezen ház tartalmazott egy vegyes elcsatolást is – a futómű két lába gumibakon, a harmadik golyón támaszkodott – sajnos eme golyócska időnként a környék felfedezésére indult, így megtalálásához szét kellett szedni a készüléket.

A futómű alap, az első Micromega, az F1 által bemutatott módon tehát megvolt, azonban az első készülékek mégsem arattak osztatlan sikert. A gondot a nem megfelelő DAC és analóg rész jelentette.

Micromega F1

Micromega

Az első F1 sorozat (képeken fekete) még beépített DAC-kal rendelkezett, a második sorozatot pedig szétépítették önálló futóműre és DAC-ra. Ez utóbbinál az optikai kimenete a kor technikájának megfelelően 5 Mbit sávszélességgel működött, ám a koaxiális kimenet a korszak szokványos 25 Mbit-je helyett már 160 Mbit sávszélességet biztosított.

Ezen készülékeket csak a legelvakultabb gyűjtőknek ajánlom, ám az ezeket követő típusok meglehetősen jóra sikeredtek. Rajtuk már feltétlenül érdemes elgondolkodni, mint olyan CD-játszókon, melyek hangminőségét meglehetősen drága analóg-rendszerrel lehet csak felülmúlni.

Sok-Sok Micromega fotó a Long Pinterest oldalán – klikk.

További Micromega

Megosztom:

Comments

Leave a Reply

EnglishFrançaisDeutschMagyar