No – A holnap fényei

Lemezkritika

Az első No album után (ami még LP-n jelenhetett meg) jött a folytatás, de előtte még egy kicsit kanyarodjunk vissza az időben.

Tehát 1987-ben megalakult a No Zenekar, azonban az első valódi megmérettetésük, az első igazi koncertjük csak 1988 március 15-én a Petőfi Csarnokban volt. A két dátum között eltelt egy év alatt csak cserélődtek a tagok, próbáltak, majd megint cselétek és ismét próbáltak… ’88-ban azonban végre tényleg egy ütős, profi együttes állt a színpadon, aminek hangzás- és szövegvilága meglehetősen eltért minden korábban megszokottól. Erdős Péter az MHV nagy hatalmú kiskirálya meghallva a zenekar élő felvételeit, valamint a Magyar Rádióban rögzített “Hallottalak sírni” c. dalt, lemezszerződés kötött velük. Az első nagylemezük felvételeire 1990-ben került sor, azonban Erdős halála miatt a kész hanganyagot és az aláírt szerződéseket “elsüllyesztették”. Erdős Péter halálával a magyar hanglemezgyártás széthullott, a “jogutód” feldarabolta, a rendszerváltás pedig létrehozta a kisebb formátumú és óhatatlanul kisebb tőkéjű kiadókat.

Ezen átmeneti időszakra (2 évre) a No felvételei a raktárban porosodtak.

A rendszerváltással bekövetkezett hanglemezipari átalakulás egyik “nyertese” Rózsa István, aki 1991-ben megalapította produkciós irodáját. Az üzletember (és menedzser) fantáziát látott néhány a volt MHV raktáraiban porosodó, ki nem adott felvételben, valamint “gazda” nélkül maradt zenészben, zenekarban. Így “szerezte meg” cégének a No Együttest és a még kiadatlan első lemezt, ami végül 1992-ben a boltokba kerülhetett. A Rózsa Records és persze a Zenekar ezután nem tétlenkedett, 1993-ban megjelent a 2. album – a piac átalakulásának következtében immár CD-n. A felvételek időszakában éppen Barille Pasquale volt az együttes dobosa, így különleges (mosolygós) ütős-játékát ezen az albumon is élvezhetjük. Eddig a jó hír.

No

Egy kicsit időzzünk el a borítón. Négy különböző ember, akiknek semmi közük egymáshoz. Kicsit tovább nézve, előbb-utóbb mindenki felfedezheti, a “címlapfotó” négy különböző alkalomkor, négy különböző helyen készült a tagokról. Sőt, Pasquale esetében még arra sem voltak képesek, hogy lefotózzák, egyszerűen beszkennelték, de még csak nem is fényképről, hanem valamilyen nyomtatott anyagról – ez szakmai ártalom, de látom és zavar! Üres, összeollózott címlap, ötlettelen, tipográfiai csőd belső és hátlap…

Az album zeneileg egyrészt folytatása az előzőnek, másrészt pedig már átestek a “ló túlsó oldalára”. A Slamó-Szatai páros ugyan profi módon együtt van, a “vendégzenészek” remekül kiszolgálják őket, de valami eltűnt az első lemez után – vagy éppen túlságosan előtérbe nyomult. Az első album finom utalásai, visszafogott léleknyitogatásai (számomra) átcsaptak valamiféle némileg erőszakos hittérítéssé. Ezen a lemezen már nagyon érezni Slamó és a “Hit Gyülekezete” kapcsolatát (és ne felejtkezzünk el Pasquale Hit Gyülekezetéhez való kötődéséről sem).

A megjelenés után néhányszor meghallgattam, de az első lemez okozta katartikus élmény csak nem akart jelentkezni. Sőt, ez az album elérte nálam, hogy 20+ éve nem hallgattam meg és több No albumot nem vásároltam. Ezzel együtt, van a lemezen egy dal, ami megérintett és rendszeresen “lejátszom” magamban – Valami égjen…


További Edda / Slamó
További lemezkritikák

Megosztom:

Comments

Leave a Reply

EnglishFrançaisDeutschMagyar