Napi megvilágosodás – 6

English language can be selected in upper left corner (British flag).  A tegnapi napon több látogatóm is volt, akik egyrészt a „legkisebb óriásra” voltak kíváncsiak, másrészt a Denpo dac-ra harmadrészt pedig…
A napi „megtapasztalásaimat” elmesélő sorozatomat újabb története ama bizonyos „harmadrészt” miatt íródott.

Általános tapasztalat, hogy sem a CD-k sem az LP-k nem ugyanúgy szólnak. A végeredmény függ az eredeti felvétel minőségétől, az adott konkrét kiadványhoz felhasznált mesterszalagtól, kiadótól, a nyomást készítő műszakban dolgozók lelki állapotától, stb. Még ugyanazon kiadó ugyanazon kiadásának ugyanazon sorozatában is lehetnek hangi eltérések. Ennek oka, hogy a préselések nem ugyanazon anya-apa nyomólemez párosról készülnek, vagy, ha mégis, akkor az egyik album a nyomási sorozat első néhány préselése, a másik pedig a tűrésmezőbe még beleférő 2000-es nyomásszám felett (sajnos). Az igazán hozzáértők (gourmet-ek) ezért nem pusztán zenét, nem pusztán kiadót, hanem még „sorozatszámot” is gyűjtenek, vagyis az első anyalemezről készült első apalemez minél korábbi préselésű albumát vásárolják sok-sok pénzért.

A több évtizednyi lemezgyűjtés alatt mindössze kétszer történt meg velem, hogy ugyanaz a CD kétszer került hozzám. Az egyik egy Miles Davis album (The man with horn), a másik pedig egy Oscar Peterson (The more i see you). A Miles Davis-okat ajándékba kaptam (mert többen tudták, hogy hiányzik), s azokat ugyanazon Mediamarkt, ugyanazon polcáról vették le, az Oscar Peterson-t pedig én vettem meg egyszerre két példányban, mert a böngészés közben némileg megzavarodtam, hogy a kiválasztott lemezek közül miket tettem már be a kosárba.

Mindkét album mindkét példányát anno meghallgattam, de semmiféle szignifikáns különbséget nem hallottam (mint ahogy feleségem sem, akinek segítségét időnként igénybe veszem – a nők egyetlen másodperc alatt képesek eldönteni az összes olyan kérdést, képesek a helyes hangképet meghatározni, amin mi, hifista pasik órákig gyötrődünk).

A Miles Davis albummal csináltam egy érdekes kísérletet, amiről már beszámoltam nektek a Tar-ról szóló blogbejegyzésben. Röviden összefoglalva, annyi történt – nyolc évvel ezelőtt -, hogy az egyik példány eltöltött velem egy egész napot Taron egy buddhista központban, a másik pedig ugyanezen idő alatt itthon, a polcon üldögélt. Fogalmam sincs melyik példány maradt itthon és melyik volt ott, azokat semmivel nem jelöltem meg. A két CD között (melyek korábban egyformán szóltak) a történtek után jelentős hangkülönbség volt hallható, s ezt a hangkülönbséget évekkel később is megőrizték. Mivel a „With horn” nem a kedvenc Miles Davis albumom, ezért pusztán a gyűjtői énem miatt van meg, sohasem hallgatom.

A tegnapi látogatóim első csoportja meghallgatta a rendszert mindenféle hozott és saját albumommal, majd beszélgetni kezdtünk. Szóba kerültek a színek, a virtuális földek, valamint még néhány tárgy, jelenség, ami „ezotériának” számít a hifiben, pedig lehet, hogy teljesen hétköznapi és könnyedén meghatározható és „kézben tartható” jelenségek. A beszélgetés után betettük az említett Oscar Peterson CD egyik példányát…
Mielőtt elmesélem az okot és az eredményt kicsit előrébb ugrok a tegnapi eseményekben.

Levettem a polcról a két példányban meglévő Miles Davis albumomat és egymás után lejátszottuk az első szám 1-2 percét. Jelentős különbség mutatkozott tonalitásban, felbontásban térmegjelenítésben, hallgathatóságban. A különbség akkora, amit 100 ember 100 próba alatt 100-szor eltalál. Tehát azok az energetikai behatások, melyek Taron érték az egyik példányt úgy látszik véglegesnek tekinthető változást hoztak létre az ott járt albumon. Hangsúlyozva, ismételten ki kell emelnem, fogalmam sincs, melyik volt ott, sőt még azt sem tudom, hogy az-e amelyik jobb, vagy az, amelyik rosszabb hangminőségben szól – bár nyertes lottószámként meg merném tippelni.
A történethez hozzátartozik, hogy évekkel korábbi rendszerem ekkora különbséget nem tudott kimutatni a két CD között.

Esti látogatóm egy racionális gondolkodású felebarátunk volt, aki számokban, függvényekben, alkatrészekben, mérési eredményekben gondolkodik, viszont van füle és megfelelő nyitottsága. Meghallgatta ő is mindkét Miles Davis albumot – a hatalmas és azonnal hallható különbséget ugyanúgy hallotta és ugyanúgy jellemezte. Ezután elmondtam neki, valójában miben is különbözik a két album, amit hosszasan elgondolkodva konstatált.

…de térjünk vissza az Oscar Peterson CD-khez és kanyarodjunk vissza egy kicsit a múltba.

Meséltem nektek Attila barátomról, akinek a jelenlétében a rendszerem rosszabbul, sőt, időnként kifejezetten hallgathatatlanul szól. Erről vele is másokkal is hosszasan beszélgettünk, a „jelenlétét” többen megtapasztaltuk. A látogatásai során – mint afféle statisztikai adat – mindkettőnkben kialakult az az észrevétel, hogy vannak látogatásai, amikor tulajdonképpen nem is „romlik el” annyira a hangkép, valamint a „nagyon rossz” állapot esetén is vannak albumok, melyek mégsem szólnak annyira rosszul. Sokat (hónapokat) törtük az agyunkat, hogy ennek így mi az értelme.

Arra jutottunk, hogy az Attila jelenléte vitathatatlanul némileg rossz irányba viszi a hangképet (még ennek a valószínű okára is rájöttünk), de az igazi gondot a CD-lemezei jelentik. Attila, amikor valakit meglátogat mindig viszi a saját lemezeit és azokat hallgatja meg az adott rendszeren, s alapvetően mindig így tett nálam is. Az elméleten felbuzdulva tettünk egy próbát, aminek eredménye az lett, hogy az összes általa hozott (gyári, eredeti) CD kifejezetten csattogós, monós, zavaró hangú, a saját CD-im (ugyanazon stílusokban) pedig kategóriákkal jobbak. Mielőtt bárki rávágná, hogy ez így hülyeség a köbön, szólok, tegnap perdöntő bizonyítékot találtunk rá.

Az említett OP album egyikét nagyjából egy éve barátomnak adtam – tehát az ugyanakkor, ugyanott vásárolt ugyanazon Peterson egyik példánya mindig nálam volt, a másik pedig kb. egy évet Attila barátomnál töltött. Tegnap áthozta magával és összehasonlítottuk a két, eredetileg teljesen azonos és azonos hangú példányt.

Nem játszottunk keverem-kavarom, dupla vaktesztes pszichikai játékot, hanem feltettük a nála volt példányt, majd az enyémet. Ugyanezt mindenféle kommentár nélkül megismételtük időközben megérkezett István barátommal is.

…és akkor most bazi nagy bajban vagyok, mert végkép nem tudom, hogyan is kellene finoman fogalmazni és utána értelmezni, netalán fizikai, matematikai, tankönyvi példákkal alátámasztani. Az Attilánál egy évet eltöltő CD-album úgy szólt, mint egy monó táskarádió: nulla térrel, már-már felismerhetetlen hangszerekkel, mindenféle zenei élvezetet kiírtva magából és a hallgatóból, a nálam maradt példány pedig úgy, ahogy Oscar Peterson Teldec kiadványaitól megszoktuk. Több oda-vissza cserélés után is egyértelműen és azonnal felismerhetően jelentkezett a nagyon-nagyon nagy hangkülönbség.

Őszintén várom az elfogadható magyarázatokat, mert nekem csak csupa olyasmi jut eszembe a CD-párosok eltérő hangjával kapcsolatban, amikről nem írnak a műszaki tankönyvek.

Azonban a tegnapi megtapasztalásoknak még nincs vége. Valahogy szerettük volna önmagunkat és a jelenséget ellenőrizni, ezért úgy döntöttünk, hogy az Attila példánya is nálam marad és majd néhány hónap múlva újra összehallgatjuk azokat. Amikor látogatóim elmentek egyedül is újra belehallgattam az albumokba, és a különbség úgyszólván a képembe röhögött.

Este – mint már említettem – megérkezett műszakibb gondolkodású ismerősöm, aki tevékenyen részt vett az új dac-om tervezésében. Megmutattam neki is a két Miles Davis CD-t – melyek között jól hallotta a pregnáns különbséget -, majd elmeséltem, hogy mit tapasztaltunk a két, különböző helyen tárolt Oscar Peterson lemezzel kapcsolatban. Kíváncsivá tettem, így megkért tegyem fel azokat is. Feltettem az egyiket, feltettem a másikat és némileg elcsodálkozva, ám egyben hatalmas örömmel konstatáltam, hogy Viktor semmiféle különbséget nem hall, mert én sem! A 3-4 órával korábban több ember által hallott és ugyanúgy jellemzett hangzásbeli, zenebéli különbség teljesen eltűnt, a rossz hangú példány pont ugyanolyan hangi és zenei örömöt okozott, mint az, amelyik nem tette ki a „lábát” a szobámból.

Mindenféle magyarázat, magyarázkodni próbálás helyett összefoglalom:
A Taron járt és valamilyen fajta, általam ismeretlen (a buddhisták szerint energetizáló) behatáson átesett CD-m változása végleges(nek tűnik), a barátom lakásában, környezetében hosszú ideig tartózkodó CD-m ellenben 3-4 óra alatt (amit a saját lakásomban, szobámban töltött) elvesztette a „hatást” és visszanyerte a másik példányhoz hasonló (azzal megegyező) hangminőséget. Tényleg, no komment…

Már ez is sok egy átlagos naphoz, de este Viktorral és az új dac-kal megcsináltam még két kísérletet. A dac-ról azt kell tudni, hogy tervezése során fontos szempont volt az elektromágneses zajok, mechanikus rezgések távoltartása (kizárása) az elektronika környezetéből, ezért a Denpo egy vastag alumíniumházat kapott melyben csillapító alumíniumtönk és „nyúlványok” találhatóak. Az összes jelutat hullámimpedanciák alapján tervezték meg, így a fő konstruktőr, Menyus kategorikusan kizárta, hogy azon az általam előszeretettel használt „ezoterikus” megoldások közül bármi is működne. Mivel nem szerettem volna neki ellentmondani, így társát, Viktort hívtam át „szenvedő” alanynak, s tettem ezt azért is, mert a délutáni zenehallgatás és próba során előkerült néhány újra tervezett Cantando lapocska is – talán, még lesznek akik emlékeznek rá korábbi beszámolóimból. Feltettünk egy lapot a dac tetejére, s az fittyet hányva Menyus előzetes jelzésére, bizony igen-igen sokat javult.

Viktorral az új dac-on a CD-k összehasonlítása után két nagyon egyszerű „tuningot” hajtottunk végre – azaz megmutattam neki, hogy két apróság, melyeken tanult, ám homokba dugott fejű „kollégái” intelligenciájukból adódó mértékben és módon röhögnek, mennyit változtat az általa tökéletesen ismert készüléken.

Direkt egy nagyon egyszerű, „egy fiú gitárral” Pat Metheny albumot választottunk (One quiet night). Betettem a CD-futóműbe és hátradőlve élveztük Metheny gitárjátékát. Innentől kezdve kérem figyelembe venni, hogy minden viszonylagos, tehát a kiindulási állapot egy rendkívül jó, hihető hangú gitár volt (olyan hang, ami miatt megvásároltam a Denpo-t), nem pedig egy „rossz” állapot.

Nyomtam egy stoppot és a dac bal hátsó sarkára (a táp bemenetéhez) feltettem 9 db apró rézcsövet. A megszólaló hangnál Viktor arca mindent elárult, majd szavakba öntötte: megjelent rengeteg apró részlet, rezdülés, megnőtt a légtér, melyben a hangszer megszólalt, megjelent (megerősödött) a fémhúrok fémje. Nyomtam egy újabb stoppot és feltettem 3 db narancssárga fakockát a dac tetejére. Indítás után azonnal lehetett hallani a pregnáns különbséget és ezt Viktor arca ismét jelezte is, majd megszólalt: a hang úgy lett lágyabb, melegebb, puhább, hogy a rézcsövek okozta megnövekedett felbontás és részletek megmaradtak.

Zárszó helyett mindössze annyit, hosszú és tanulságos nap volt – bár okosabb nem lettem, a szokatlan jelenségeket változatlanul nem tudom magyarázni (magyarázgatni pedig felesleges). Nagyon fontos előrelépés viszont, hogy a jelenségekből néhányat ismét bemutathattam olyan embernek, aki nem bújt a „számok és tankönyvek” mögé, hanem nyitott elmével és nyitott füllel saját műszaki termékén saját füllel meghallgatta, megtapasztalta azokat.