KR Audio VA200 – Sonus Faber Stradivari

English language can be selected in upper left corner (British flag).  Őszintén, de igen vegyes érzésekkel vártam a Sükösd Gáborék bemutatótermébe kitelepült Impressivia bemutatót, melyen a monumentális méretű és teljesítményű KR Audio VA200 monóblokkok szólaltatták meg a Sonus Faber Stradivari hangsugárzókat.

Előre örültem, hogy sok-sok baráttal, ismerőssel találkozhatom, akikkel beszélgethetünk az „élet” aktuális eseményeiről, és persze örültem, hogy korábban egyáltalán nem, vagy csak levelekből és nick névről ismert hobbitársakkal tehetem személyessé a kapcsolatot.

Érzéseim másik fele leginkább a „félszről” szólt, aminek oka a Sonus Faber Stradivari volt.

2004-ben történt bemutatása óta nagyon sokszor, nagyon sokféle rendszerben, nagyon sokféle erősítővel hallottam – többek között a sajátommal is. Technikai adatai alapján, vagy pláne a róla készült reklámfotókat látva, a gyanútlan vásárló azt képzelhetné, hogy könnyű dolga van – már persze, ha képes előteremti az aktuális árát. Megveszi, hazaviszi, beköti és megszólal a csoda.

Ez sajnos nem igaz. Sőt, olyannyira nem, hogy még életemben nem hallottam Stradivari-t úgy szólni, ahogy a kinézete, a beletett technika és persze az ára alapján elvártam volna. Rögtön hozzáteszem, erről nem a hangsugárzó tehet, hanem én / mi zenehallgatók, akik nem tudtuk biztosítani számára az ideális körülményeket.

Tudom, ez most nagyon furcsán hangzik, de mindjárt érthetőbbé válik, mi is a gond a Sonus Faber Stradivari hangsugárzóval, azaz, inkább velünk.

Van neki egy kisebb testvére, az ugyanolyan keresztváltóval rendelkező, ám egy mélysugárzót tartalmazó, és kisebb dobozba épített Elipsa. Az átlagos felkészültségű hifista az átlagos méretű zeneszobájával sokkal jobban jár(t) vele, mert könnyebb megszólaltatni, hangja „belefér” a zeneszobába. Na jó, neki is szüksége van legalább 30-40 m2-re – minél több, annál jobb, de az még mindig reálisabb, mint a Stradivari számára kívánatos 100-150 m2-es hodályok.

Azonban, a nagyméretű szoba megléte csak egyik feltétel a sok közül. A reklámfotókon bemutatott üres, mindenféle csillapítástól mentes, ám vitathatatlanul szép szobákban garantáltan túltengene, mindent beborítana, mindenre ráülne a dupla mélysugárzó hatalmas és megingathatatlan basszusa. Tehát, a Stradivari „megköveteli” a nagyméretű szobát, annak alapos akusztikai kezelését, és messze nem utolsó sorban, megköveteli a megfelelő kiszolgálást, és a nagy teljesítményű, megingathatatlan tápegységű erősítőt.

Ha ez mind együtt van, akkor aztán, tényleg hifi Nirvana, de ha nincs, akkor marad az Elipsa (vagy bármi más) – véleményem szerint.

Talán nem árulok el hadi titkot, ha leírom, hogy a bemutatón szereplő Stradivari a megvásárlás után rögtön produkálta mindazt, amiről írok. Sokkal rosszabbul szólt ugyanabban a bemutatóteremben, ugyanoda téve, ugyanazon rendszerben, mint elődje, az Elipsa.

Az új tulajdonosának első reakciója az volt, hogy azonnal meghirdette eladásra, majd a második is, majd átbeszélték Gáborral a lehetőségeket és nekiláttak kihozni a Stradiváriból mindazt, amire képes lenne, ha minden klappolna.

Aki járt korábban is, most is a bemutatóteremben, azonnal látja, hogy annak mérete jelentősen megnőtt, a szobában lévő csillapítóanyagok mennyisége pedig elérte azt a szintet, ami sajnos, egy átlagos nappaliban elhelyezhetetlen, vagy nagyon alapos tervezésre szorul szobabarát (szembarát, feleségbarát) megoldásokkal.

A bemutatóterem / zeneszoba tehát komoly változásokon esett át, és megérkeztek a KR Audio VA200 monóblokkok, melyek sin. 200 W kimenő-teljesítménye A-osztályban, bármit mozgásra kényszerítene, nemhogy néhány membránt. Az A-osztályt azonban pontosítanom kell, azaz inkább Jánost kérem (Impressivia), hogy ezt majd magyarázza el érthetően. Az erősítőben „circlotron” kapcsolás van, amiről csöves erősítőkben jártasabbak már biztosan hallottak, működését értik, de számomra teljesen új kifejezés.

Az előerősítésről a szintén KR Audio gyártmányú P-135 hibrid erősítő gondoskodott, amely készülék akkora kimenő-teljesítménnyel rendelkezik, hogy már önmagában képes lenne meghajtani érzékenyebb hangsugárzókat.

A forrás egy nem hétköznapi elveken felépülő digitális rendszer, ami egy pendrive-ról kapta a biteket, melyekből nagyon sokféle zene, a hangi kívánalmak, elvárások minden részletét lefedő tesztanyag „analógosodott” ki.

Mielőtt a hallottakra is rátérnék, feltétlenül meg kell említenem, hogy a találkozón jelen volt Dr. Eunice Kron asszony is, aki a KR Audio tulajdonosa, lelke, motorja. Személyében egy rendkívül kedves (reneszánsz) embert ismerhettem meg, akinek mindenkihez volt egy kedves szava, őszinte mosolya. Külön élmény volt vele találkozni, személyével együtt zenét hallgatni.

…és akkor meg is szólalt a KR Audio VA200 – Sonus Faber Stradivari alkotta zenekar (természetesen a forrással, kiegészítőkkel együtt).

Fenntartva, hogy szigorúan magánvélemény, azt kell írjam, Stradivari-t így szólni még nem hallottam, sőt, még csak hasonló módon sem. Nem borított be mindent, nem ült rá a zenére a basszus, nem hömpölygött szabadon eresztett ménesként az energia – és még sorolhatnám tovább, hogy mit nem hallottam, amikre a korábbi meghallgatásokon felfigyeltem, s amik miatt majdnem eladásra került a hangsugárzó.

Szólt a zene, és mi zenét hallgattunk. Nagyvonalú, laza, megingathatatlan hangokból összeálló zenét, ami ha úgy adódott, ütemes lábmozgásra késztette a hallgatóságot, más felvételeken pedig becsukott szemmel való elandalodásra.

Nem szeretném kielemezni – és nem is reszortom -, hogy az eredmény minek köszönhető, de a végeredmény mosolygásra késztető és jó hangulatot teremtő közös zenei utazás lett.

Gyakran beszélgettünk arról, hogy egyáltalán létezik-e az a minőségi kategória, hogy high-end, és ha létezik, akkor azt mi különbözteti meg az alsóbb régióktól. Ilyenkor mindig szóba került a nagyvonalúság, a megingathatatlanság, eszköztelenség, műfaj függetlenség. Ez mind jelen volt a hallott hangképben, minden zenei részletben.

Nem volt (van) értelme a szokványos magasak, mélyek, dinamika stb. jelzőkkel sértegetni a rendszert – sem ott, sem most, mert a hallottak nem erről szóltak. Sőt, annak sincs értelme, hogy felemlegessük, bizonyos „paramétereket” milyen más rendszereken (hangsugárzókon) hallottunk már jobbnak, mert megnyugtató rend, egyensúly volt jelen a szobában.

Akár halkan, akár hangosan, akár rock koncerti hangerővel szólt a rendszer, a hang sohasem vált bántóvá, fárasztóvá, de unalmassá sem. Egyetlen dolog azonban feltűnt, ami egyben tényleg azt jelzi, hogy aki Stradivari-ban gondolkodik, előbb szerezzen be egy hodály méretű nappalit. A megszólaló hang időnként „beszorult” a szobába. Ez nem azt jelenti, hogy bármely frekvencia döngött, kiemelődött volna, hanem a hallgató azt érezte, hogy szeretne 1-2 méterrel még távolabb ülni a hangsugárzóktól, valamint jobb lenne azokat még széjjelebb tolni, hogy nagyobb legyen a bázistávolság, kiteljesedhessen a sztereó színpad.

A VA 200 monóblokkok tették a dolgukat. Hatalmas hőt fejlesztve mozgatták a membránokat, mindenféle sztereotip csöves hangíz nélkül. Nem engedték dunyhásodni a basszust, nem kerekítették le a magasakat, nem engedték, hogy a hangsugárzók átvegyék a „vezetést”. Minden pillanatban, minden energiaszinten kordában tartották és megmutatták, hogy Franco Serblin úr milyenre tervezte a Stradivari-t. Ezt eddig még nem hallhattam (Musical Fidelity, ARC, Sonus Faber, McIntosh erősítőkkel) – de természetesen azt is ki kell hangsúlyoznom, hogy ennyire jó akusztikájú szobában, mindenféle „turpissággal” kiegészített rendszerben korábban még nem volt módom Stradivari-t hallgatni.

A „műsor” részeként Sükösd Gábor (X2 Audio) tartott egy rövid bemutatót a párhuzamos tápszűrőkről, virtuális földekről, amely témák Kron asszony figyelmét is felkeltették, aki az AB teszteken hallottakat szuggesztíven jellemezte. Úgy láttam, hallottam, a virtuális földek szükségességéről, hatásáról szóló beszámolót (és persze az általuk okozott hangképbeli változást) különösen meggyőzőnek találta.

A találkozó végén nehezen indultunk el, nehéz volt elválni a kedves társaságtól, kellemes hangtól, ráadásul János (Impressivia) mindenáron a „kezembe akart nyomni” egy méretes KR erősítőt, hogy itthon is fűthessek a zeneszobámban…

Zárszóként pedig köszönetemet szeretném kifejezni Tóth Tibornak. Szeret a háttérben maradni, olyan, mint Colombo felesége, de nélküle nem jöhetett volna létre ez a nagyon jó hangú bemutatóterem, a „játszószoba” nélkül pedig szakmailag is, emberileg is sokkal „üresebb” lenne hifista közösségünk.