Tálas Áron koncert egy zeneszerető hifista fülével

Tálas Áron háromszoros Gramofon-díjas, Junior Prima- és Artisjus-díjas előadóművész-zeneszerző. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazz-zongora és jazz-dob szakán végzett, ahol jelenleg zenekari tanárként dolgozik. Zeneszerzőként gyakran nyúl a magyar népzenéhez, népzenei hagyományokhoz, ami egyedivé teszi szerzeményeit.

Azonban, ennek a blogbejegyzésnek Tálas Áron még annak ellenére is csak mellékszereplője, hogy az Ő nevével fémjelzett koncertről szól.

Néhány napja Tálas Áron és Triója, nem is akármilyen vendégművészekkel kiegészítve koncertet adott a Magyar Zene Háza nagytermében. Bevallom őszintén, számomra az egyik vendégfellépő személye és maga a koncerthelyszín volt a húzóerő, és nem gondoltam volna, hogy olyasmivel találkozom, ami szinte napi szinten merül fel hangtechnikai készülékekkel, audio-rendszerekkel, és hifistákkal kapcsolatban.

Nem szerettem volna ennyire talányos bevezetőt, de talán megértitek, hogy amiről most írok, amit átéltem, nehezen megfogalmazható, és még nehezebben írható le anélkül, hogy bárkit megsérteni szándékoznék.

Mély levegőt véve, jöjjön a Tálas Áron koncerten ért élmények leírása, amely élmények egy az egyben ráhúzhatóak hobbitársainkra, és zenehallgató-eszközeinkre.

Megkezdődött az előadás, és az első kompozíció végén óhatatlanul megfogalmazódott bennem, hogy a zongorista szeretheti, és gyakran hallgatja Chick Corea felvételeit. Ez nem biztos, hogy így van, de valamiért a „My Spanish Heart”, „The Mad Hatter” és „Secret Agent” albumok korszakának zongoravilágára emlékeztetett az, amit hallottam.

Nagyon jó kezdés, majd jött a második, majd harmadik kompozíció és el kezdtem feszengeni. Mindaz, amit az első számban felfedezni véltem, teljes egészében eltűnt, és átadta helyét egy nagyon profi iskolai vizsga-előadásnak. Minden a helyén, sehol egy eltévedt, elkóborolt hangocska, sehol semmi spontaneitás. Senkinek sem lehet panasza, az előadás tökéletes, hiszen minden hang tökéletesen a helyére került…

Már-már azon kezdtem el gondolkodni, hogy a fenében fogom ezt a dög unalmat kibírni, amikor rádöbbentem, hogy időnként viszont kifejezetten élvezem és tátott szájjal, ámulva-bámulva hallgatom a zenét. A kétféle érzet között mindössze annyi volt a különbség, hogy fülemmel, agyammal éppen a színpad bal oldalán lévő zongorára, vagy a jobb oldalon lévő dobra koncentrálok.

Amikor erre rájöttem, üléspozíciót váltottam, és őszinte örömmel, élvezettel, csodálattal és lelkesedéssel adtam át teljes figyelmemet Csízi László-nak, aki dobszerkójából igazi, szóló-/dallam-hangszert varázsolt.

Ha most ezt átültetjük az otthonainkban reprodukált zene megszólaltatásához használt rendszerekre, akkor egy olyan rendszert hallottam, ami minden hangot képes megmutatni, van magasa, mélye, de nem késztet zenehallgatásra. Egyszerűen hiányzik belőle a zene. Azonban, a ritmusjátszó képessége nagyon jó, tehát, ha valakinek csak az a fontos, más nem érdekli, akkor jól jár(hat) vele, aki viszont a lelket, a dallamot, a katarzist keresi, inkább másfelé kutakodjon.

A koncert Trió-részének iskolás előadása után megérkezett a színpadra Szalóki Ági, aki „konczzsuzsás” színpadi léttel, „konczzsuzsás” hangterjedelemmel tökéletesen kiegészítette a vizsgamunkáját előadó Triót. Immár négyen (azaz hárman, mert Csízi László változatlanul spontánul és lélekből dobolt) adták elő a „fényesre csiszolt” szerzeményeket, népdalokat.

Hangrendszerben elmesélve, kiegészítettük készülékeinket egy magasba húzó, lelketlen hangszórókábellel. Vannak, akik az így kapott hangot keresik, és vannak, akik a zenét.

Egyetlen másodpercig sem vitatom, hogy a Szalóki Ágival kiegészült csapat értékes, minden részletében rendkívül profi, nagyon jó műsort adott, de hogy valami nagyon hiányzott belőle, azt a második énekesnő belépése, személyiségének kisugárzása és éneklése az első másodpercben megmutatta.

Szalóki Ági távozott és átadta helyét Palya Beának, aki a tőle megszokott hevességgel, mentalitással néhány másodperc alatt igazi zenészekké változtatta a Trió tagjait. Tálas Áronból felszabadított egy előre nem megírt hangokat is megszólaltató igazi zongoristát, a nézőkhöz pedig végre beköszöntött a katarzis.

Hangrendszerben elmesélve, kiegészítettük készülékeinket valami olyan kütyüvel, ami nem a hangokat teszi jobbá, nem változtatja meg az adott hangrendszer paramétereit, de képes lesz a dallamos, áramló, szeretetteli, melegséget adó, igazi zene megszólaltatására.

Egy érdekes technikai különbség is megfigyelhető volt Tálas Áron játékán. Palya Bea érkezése előtt, a koncert (szinte) teljes addigi részét végigjátszotta a zongora billentyűzetének középső 40 centijén. A rendelkezésére álló hét oktávból legfeljebb hármat használt.

Megérkezett, bocsánat, mindenkit letaglózva bevonult, és zeneileg felszabadított Bea lénye, és Áron máris szélesebbre tárta karjait és nekiállt használni a többi billentyűt, többi oktávot.

Azonban, mindezt még lehetett tovább fokozni, mert visszajött Szalóki Ági is.

Palya Bea kisugárzása immár Ágira is átragadt, végre Ő is felszabadult, és feledtetve a korábbi „konczzsuzsás” stílust, igazi öröméneklésbe kezdett, és a koncertteremben megszólalt az az igazi zene, amit csak igazi zenészek, igazi lélekemberek, szívből-lélekből muzsikusok képesek előadni.

Feledtette a triórész unalmát, feledtette a hétköznapok gondjait, bajait, mert szólt az igazi, nagybetűs ZENE.

Ismét visszatérve a reprodukált zenére, nagyon nem mindegy, hogy mit állítunk össze, nem mindegy, hogy mit, mivel párosítunk, de ha már adott a rendszer, azt akár könnyen az ízlésünkre alakíthatjuk, valódi, élvezetes zenélésre késztethetjük.

Az adott koncerten a „késztető erőt” Palya Bea jelentette, hifista életünkben pedig ez lehet a jó tápellátás, megfelelő rezgéscsillapítás, de akár egy virtuális föld is. Ugyanaz a rendszer képes a szó szerinti megtáltosodásra is, csak tudni kell(ene), hogy ehhez mire van szüksége. Ebben a homokba dugott fej, az én „mérnökhifista vagyok, tehát tudom a tutit” hozzáállás biztosan nem segít…