Egy kis TV-tuning

English language can be selected in upper left corner (British flag).   Úgy tűnik, hogy a hifiben évtizedek óta evidens hangzásjavító megoldások egy része, ha csak lassan is (nagyon-nagyon lassacskán), de egyre több jó hallású házimozis hm-rendszerébe is „beszivárognak”. Nagy még az ellenkezés és értetlenség, de már nem átkozzák ki maguk közül azt, aki a tápkábeleknek, elosztóknak, hangszórókábeleknek a hangzásra gyakorolt hatásáról beszél / ír. Ellenben az alátámasztások, különféle hifi-asztalok, -lábak, pláne a HDMI-kábelek, tápszűrők és a virtuális földek említése ma még sajnos a házimozis közösségek szemében egyenértékű az elmebetegséggel – őszinte és hatalmas tisztelet a kivételnek. Remélhetőleg, néhány év, vagy éppen évtized múlva talán ők is nyitottabbá, hallóbbakká válnak ezen eszközökkel szemben is és nem fognak idegenkedni néhány tv-tuning megoldástól.

Az ezen tárgyakról, megoldásokról szóló „beszélgetésekben”, elsődlegesen a hangra gyakorolt hatások kerülnek szóba, a hangzásban okozott változásokat elemzik ki – azaz csak próbálják kielemezni – a tapasztaltabbak, a nyitottabb „fülűek”. No de mi van a képpel, lehet-e a különféle képmegjelenítőket tuningolni, lehet-e az említett eszközökkel élvezhetőbb, jobb, valóság hűbb látványt elővarázsolni ugyanazon képmegjelenítőből (TV-ből)?

Igen lehet, sőt, kifejezetten sokat tudunk (tudnának a házimozisok) javítani a képminőségen, de a mesémet kicsit korábbról indítom, úgy a nyolcvanas évek végéről. Azonban előtte egy észrevétel, azaz tapasztalat. Nem áll messze a valóságtól, ha azt írom, amilyen egy házimozi-rendszer hangja, olyan a képe is. Azokban a hm-rendszerekben, melyekben az elsődleges szempont, a „b@sszon oda minél nagyobbat”, meg legyen dögös, valamint a tulajdonosa meg van győződve arról, hogy létező kategória a „házimozi-hangzás” (amivel a silány hangsugárzókat és erősítőket a marketingesek rájuk sózták), azokban a kép is túlfényes, túlkontrasztos, tökig sharpenelt, a gamma a maximumra vett, stb. Vagyis a valóságnak még a nyoma sem maradt meg a képernyőn (sem). Elnézést, ha tévednék.

No, de a nyolcvanas évek végére szerettem volna először is visszatérni, amikor megvásároltam életem első színes TV-jét egy kisképernyős Sanyo-t. Az ifjabbaknak talán már semmit nem jelent ez a kifejezés, ezért leírom a méretét 12 (azaz tizenkettő coll). Ma már laptopnak sem nagyon menne el, de akkoriban ez számomra a Kánaán volt – bele is került vagy egy teljes évi fizetésembe (nem hülyéskedek).

Tehát hazavittem első színes TV-met és beállítottam a számomra legmegfelelőbb képtónust. Ehhez mindössze a fényerő, kontraszt és színmennyiség volt szabályozható. Mivel abban az időben kezdtem el jó, majd igen-igen kiváló monitorokon dolgozni (pl. Barco), így tudatosult bennem, hogy a munkaeszközöm képe klasszisokkal jobb, mint az otthoni TV-mé. Nem is igazán a felbontás különbsége volt látványos, hanem a színek helyessége, a fekete-fehér aránya és magának a feketének a mélysége.

Nekiláttam beszerezni az információt a témával kapcsolatban, ami akkor az internet előtti világban nem volt egyszerű. Néhány hónap alatt megtaláltam a TV-m kapcsolásirajzát, s azon azokat az potmétereket, melyekkel a geometriát, a színeket, a színek arányát és a gammát lehetett állítani.

Ezek után leszedtem a TV hátoldalát és a konyhai asztalon (ami egyben műhelyasztalként is üzemelt) nekiálltam beállítani a kis Sanyo-t. Amikor elégedett voltam a végeredménnyel, visszaszereltem a burkolatát, visszatettem a helyére, majd bekapcsoltam. Nem teljesen értettem, hogy mit és mikor, de valamit az összeszerelésnél elállíthattam, mert bár jobb volt a kép, mint korábban, de rosszabb volt, mint amikor a konyhában beállítottam.

Visszavittem a konyhai asztalra, leszereltem a hátát és megpróbáltam rájönni, hogy mi állítódott el. Kicsit még cseszegettem az állítócsavarokat, majd megnyugodva visszaszereltem a dobozt és visszavittem a TV-t a szobába. Bekapcsoltam ismét és ismét konstatáltam, hogy már megint nem ugyanolyan a kép, mint amit beállítottam.

Ismét konyhába vitel, ismét szétszerelés, ismét minimális állítgatás, ismét nagyon szép, emberi tónusok, majd ismét összeszerelés, ismét visszavivés a szobába, majd ismét a szomorú valóság – rosszabb, mint a konyhában.

Már nem emlékszem, hányszor játszottam el ezt a folyamatot, amikor egyszer csak rásiklott a tekintetem a „Rút Kiskacsára”, a doboz nélküli NAD lemezjátszómra. Azok számára, akiknek nem ismerős a történet, csak röviden leírom: Volt anno egy műanyagházba épített NAD lemezjátszó (amit még ma is nagyon sokan használnak), melyről kiderült, hogy sokkal szebben szól, ha nincs rajta a műanyag doboza. Tehát ránéztem a csupasz (doboz nélküli) lemezjátszómra és valami el kezdett derengeni…

A következő próbánál már a doboz nélküli, csupasz TV-t tettem vissza a helyére és kapcsoltam be. Igen, kedves olvasó, a TV műanyag háza okozta azt, hogy a konyhában (csupaszon) nagyon jó kép a szobába visszatéve (és bedobozolva) sokkal rosszabb lett.

Sokáig gondolkodtam, hogy mit is csináljak, hogyan használhatnám biztonsággal a TV-t a doboza nélkül, de nem jutott eszembe semmiféle használható ötlet, így sajnos visszadobozolva és tudásának 75-80 százalékát megőrizve használtam az aprócska Sanyo-t.

A későbbiekben a nagyobb TV-imnél is megcsináltam a doboztalanítási próbát, s bizony sajnos, mindegyiknek jobb képe volt csupaszon, mint bedobozolva. Erre egy kicsit később még visszatérek.

Ahogy anyagilag megengedhettem magamnak, azonnal felépítettem az első házimozimat, melynél a forrás képlemez volt, a képmegjelenítő pedig az akkor elérhető legjobb SONY Trinitron TV. Ez is jobb képet adott a doboza nélkül, így egy-egy élvezkedős filmnézés, vagy a haveroknak szóló demó alkalmával levettem róla, de alapvetően és kicsit szomorúan a dobozába betéve használtam.

Ez a SONY már tartalmazott egy computert, amihez megkerestem a belépési procedúrát és a színeit nem az átlag felhasználónak szánt és a képernyőn megjelenő kezelőfelületen, hanem szoftveresen állítottam be. Mivel akkor már nagyon sok időt „töltöttem” kalibrált Barco monitorokkal, valamint a háttérből figyelve láttam több Barco kalibrálási procedúrát, így eszembe sem jutott, hogy belenyúlva a SONY szoftverébe, bizony rendesen „hazavághattam” volna a TV-t. Őszintén bevallva, elsőre azért sikerült rendesen mátrixos zöldre beállítanom a dolgot, amiből nagyon nehezen találtam „vissza”, de néhány napi izzadás és az egyik képlemezemen talált kalibrációs táblákkal sikerült igen-igen jó, meglehetősen színhelyes képet „kikeverni”.

Kísérletező, kíváncsi ember lévén, valamint annak tudatában, hogy a videojel és a hangjel között alapvetően csak néhány nagyságrendbeli rezgésszám különbség van, nekiálltam az említett SONY TV-n kipróbálni mindazt, amit addigra a hangtechnikai eszközök tuningjával, kiegészítőivel kapcsolatban tudtam.

Kipróbáltam a TV alatt különböző állványokat különböző tüskés alátéteket, ami a TV 60 kilós súlya miatt nem volt egyszerű, de megérte. A TV pont annyira érzékeny a mechanikai rezgésekre, és pont úgy „meghálálja” a megfelelő állványt és alátámasztást, mint egy erősítő, egy DAC, stb.

Ezen felbuzdulva kapott a SONY egy Siltech tápkábelt is, aminek bekötése után legalább 3-4 filmet néztem meg egyszerre, mert annyival jobb volt a kép, mint a saját tápkábelével. Ezt a kábelt végül beforrasztottam közvetlenül a készülék transzformátorára. Ismerőseimnek beszámoltam róla és megmutattam az eredményt, akik ugyanúgy jellemezték a változást, mint ahogy én tapasztaltam. A-B tesztet nem tudtam csinálni, de tulajdonképpen nem is lett volna értelme, mert oly nagy volt a különbség.

Ezen felbuzdulva, elhatároztam, hogy valamilyen jobb kábellel fogom összekötni a képlemezjátszómat és a TV-met. Többféle összekapcsolási mód létezett, de a két készülék között a SCART-kábel adta a legjobb lehetőséget, mert azon külön-külön kezelte az R, G és B jeleket. Tehát kellett egy jó SCART-kábel. Mint kiderült, ez csak az én fixa ideám volt, mert akkoriban nem létezett „jó” és „rossz” SCART, hanem volt 1 méteres, meg 1,5, stb.

Magad uram, ha szolgád nincs alapon, szereztem egy rajzot a SCART bekötéséről, szétszedtem egy kábelt, így hozzájutottam 2 db csatlakozóhoz. A megfelelő vezeték kiválasztása elvi síkon történt. Abból kiindulva, hogy a képjel sokkal magasabb frekvenciájú, mint a hangjel, egy akkoriban megjelent Siltech digitkábelt szedtem szét és készítettem belőle SCART-kábelt.

Máig nem felejtem a pillanatot, amikor néhány barátom jelenlétében kipróbáltuk. Tökéletes A-B teszt volt, mert egyedül én tudtam, hogy mikor van a gyári és mikor a sajátom bedugva – bár ez a srácok arcán is látszódott. Sokkal jobb volt a magam fabrikálta diy SCART, mint amit addig használtam. Ennek következtében napokig SCART-kábeleket készítettem az ismerőseimnek.

Ezt a történetet 1992-ben egy apró „szösszenetben” meg is írtam, utalva arra, hogy ha a képtechnikában is elterjednének a jobb kábelek, akkor nagyobb élvezetet nyújtanának még akár a TV-adások is. E gondolatok leírása után jó néhányan körberöhögtek, elmeháborodottnak tartottak – kereskedők, magánemberek egyaránt. Én meg csak szépen csendben átsétáltam hozzájuk, bekötöttem a diy Siltech SCART-kábelt a videomagnójuk, műholdvevőjük (és néhányak képlemezjátszója) valamint TV-jük közé, majd egy óra múlva kihúztam és hazavittem. Nem volt egyetlen eset sem, amikor ezután a „procedúra” után ne akarták volna azonnal megvenni saját diy-kábelemet, vagy ne kértek volna meg rá, hogy csináljak nekik is.

Már nem vagyok teljesen biztos, de úgy emlékszem, először az AudioQuest cég eszmélt és kezdett el nagyon jó SCART-kábeleket készíteni. A cég legnagyobb, ezüst típusa a mai napig megvan – jobb, mint amit én készítettem.

Egy nagy időugrással térjünk át napjainkba.

Egy Panasonic plazma képmegjelenítőt használok, melynél mindazt a tapasztalatot, amit korábbi TV-imnél és a hangtechnikában szereztem az évtizedek alatt alkalmazom. Így most végre rá is térek arra, amiről ez a blogbejegyzés szól, vagyis a képmegjelenítők tuning-lehetőségeire. Ezek olyan tv-tuning javaslatok, gondolkodásra késztető megoldások, melyek már nagyon sok helyen sokféle típusnál beváltak.

1. A TV-m hátlapja véglegesen le van szerelve. Mivel még véletlenül sem lehet hozzáférni, így nem balesetveszélyes.
2. Minden egyes csatlakozó (készüléken belül is) be van kenve Van Den Hul Solutin kontaktusjavító olajjal.
3. Minden integrált áramkör és transzformátor tetejére fo.Q rezgéscsillapító lapot ragasztottam.
4. A tápegység le van takarva egy Shakti kővel, néhány egyéb helyre pedig Shakti OnLine van felragasztva.
5. A tápellátása önálló tápösvényről megy: villanyóra – diy tápkábel – P10 tápgenerátor – Siltech SPX20 ezüst tápkábel a készülékbe beforrasztva.
6. A tápegység az USB-porton keresztül „meg van támogatva” egy nagy értékű kondenzátorral és néhány csekély értékű, ám jó hangú by-pass kondival.
7. A készülék SolidSteel 5.3 állványra tett fekete gránitlapon áll SolidSteel tüskék közbeiktatásával. Úgy tapasztaltam, kép esetén jobban beválnak azok az alátámasztások, melyek a hangot keménnyé, csillogóvá, attraktívvá teszik, mint azok, melyek inkább lágyabb, emberibb irányba viszik. Csak filozofálgatok, de valószínűleg a képjelek sokkal magasabb frekvenciatartományával függhet össze.
8. A házimoziban, valamint a tápellátásban több virtuális föld van elhelyezve.
9. Ennél a készüléknél már nem hagyatkoztam a szememre, hanem az rendesen kalibrálva van (azaz egy másik ugyanilyen készülék kalibrációs adatai vannak átvéve). Ezzel kapcsolatban egy fontos észrevétel. A kalibrálás még azelőtt történt, hogy a P10 tápgenerátort valamint a virtuális földeket megvettem volna. Ezek bekötése után a fényerőt visszább kellett / lehetett venni, mert megnőtt az egészen sötét és egészen világos részek felbontása, valamint megnövekedett a fényerő.
10. Crystal 1.3 HDMI kábeleket használok. Talán érdemes legalább egy kicsit elgondolkodni azon, hogy addig, amíg a reklámok egyre újabb és újabb verziószámú HDMI-kábelt próbálnak rásózni a házimozisokra, addig a Crystal ugyanazt az 1.3 verziót gyártja vagy 15 éve.

Zárszóként pedig annyit, hogy a témakörben már megszokott összekacsintós, össznépi röhögcsélés mellett remélhetőleg egyre többen lesznek azok, akik legalább néhány apróságot megtesznek azért, hogy a filmek látványa minél élvezetesebb legyen, minél többet mutasson a valóságból. Ha egyet kellene a felsoroltakból kiemelnem, az mindenképpen két darab javaslat kell, hogy legyen.

1. Hozzáértő emberrel kalibráltassátok a képmegjelenítőtöket, de ha mégis inkább ti teszitek, minél kisebb értékre állítsátok a sharpent, a gammát ne vigyétek 2,2 fölé, valamint feltétlenül használjatok kalibráló képet.

2. A képmegjelenítő tápellátására fordítsatok minél nagyobb figyelmet – helyes fázis, jobb tápkábel, tápszűrő. Amíg hangnál a tápszűrők hatása gyakran kétséges, vagy még ront is, TV-k esetében a hatás (tapasztalataim szerint) általában pozitív.

Kellemes házimozizást és minél jobb, színhűbb képet kívánok mindenkinek – éljen a tv-tuning.