Az egyik hifis közösségben sajnos ismételten meglehetősen kellemetlen hangulatú beszélgetés alakult ki egy igen-igen fontos, gyakorlatilag minden zenehallgatót, minden hifistát érintő témában. Mivel az észrevétel mindenkit érint, ráadásul nem csak saját tapasztalatomon alapul, hanem több évtizedes megfigyelése zenészeknek, szakújságíróknak és nem utolsósorban sok-sok halló(!) hifistának, így külön posztban hívom fel rá mindenki figyelmét. Mivel mások nevében nem nyilatkozhatom, mások élményeire legfeljebb csak utalhatok, így a saját 40 évnyi rendszer-fejlődésemen, hallási tanulási folyamatomon keresztül mutatom be, miért is tartom alaptézisnek, hogy:
Ahogy javulnak a hangrendszerek, azok egyre jobb minőségben képesek lejátszani a jó felvételeket. Tovább javulva, a jó felvételek még jobban fognak szólni, de sajnos egyre pregnánsabban fognak jelentkezni a rossz felvételek hibái. Az ilyen rendszer tulajdonosa lemezeinek egyre kisebb százalékát hallgatja, mert csak azok szólnak jól, a többi pedig akár elviselhetetlenül. Nos, az ilyen rendszer az (szerintem), amire egyetlen fillért sem szabad költeni, amit azonnal el kell adni, mert minden pozitív tulajdonsága ellenére a zenehallgató számára tévút.
A rendszerek javulásában, azonban szerencsére van egy következő lépcsőfok is, amikor nem csak azt vesszük észre, hogy a jó felvételek igen-igen jól szólnak, hanem a kifejezetten rossz felvételeink (lemezeink) meghallgatása is örömet okoz. Ilyen rendszernél már nem csak a három „Jazz at the Pawnshop” albumot hallgatja a tulajdonos, hanem végre felfedezi az igazi jazz zenét is John Coltrane, Charlie Parker, vagy éppen Billie Holiday korai felvételein (is). Az ilyen rendszerről már érdemes beszélni, az ilyenre már érdemes odafigyelni – mert a zenehallgatás nem azonos a néhány jó felvételen történő hangi élvezkedéssel.
Néhányan úgy gondolják, hogy ezek az általam igazán jónak tekintett rendszerek a rossz felvételek hallgathatóságát a „rendszer eredendő hibájával” érik el, mert – a néhányak szerint – színeznek, mosnak, megváltoztatják az arányokat és egyéb butaságok. Hangsúlyozom, mindössze azok szerint, akik leragadtak azon a szinten, hogy rendszerükön a jó felvételek már jól szólnak, a rosszak pedig elviselhetetlenül.
Az igazság azonban, ha nem is „odaát”, de egészen másutt van. A jó rendszerek képesek a felvételben rejlő minden apró kis információt kinyerni, ezen információkat képesek a zajból kiemelni és zeneként tálalni. Tehát nem elmossák azt, nem eresztenek rá egy jótékony fátylat, hanem éppen ellenkezőleg – mint egy jó restaurátor, képesek a katyvasz mögül kihámozni a zenét, a teret, a levegőt, a hihető hangszerhangot, még úgyis, hogy az eredeti felvétel frekvenciatartománya kifejezetten szűk (pl. gramofonfelvételek).
Az ilyen rendszer tulajdonosa gyakorlatilag bármely felvételét, lemezét örömmel és nagy-nagy élvezettel hallgathatja, és igen, az ilyen rendszer tulajdonosának még az MP3-fájlok meghallgatása sem okoz lelki válságot. Írtam már máskor is, de nem győzöm elégszer ismételni, nagyon sok kizárólagosan LP-t hallgató és a hangminőséget kizárólag annak tulajdonító felebarátunk ábrázatán láttam már az igazi megrökönyödést, amikor megmutattam neki, hogy amit nagy-nagy élvezettel hallgat , mindössze egy MP3 a Youtube-ról.
A továbbiakban összeszedem a nálam hosszabban „időző” készülékek, rendszerek típusát, valamint zenei értékét – vagyis, lemezeim hány százalékát tudtam rajtuk élvezettel hallgatni. Nem lesz teljes a lista, csak az igazán fontosakra térek ki.
Ziphona Granat lemezjátszó, ismeretlen típusú rádióerősítő, Videoton D201 (Ritmus) hangsugárzó. Minden lemezem tökéletesen egyformán szólt, nem voltak jó és rossz albumaim, mert a rendszer annyira rossz volt, hogy egyformán rosszul szólt minden. Ennek ellenére minden lemezemet örömmel hallgattam, sohasem választottam „másikat”, amelyik jobban szól. Tulajdonképpen egy igazán örömteli és csak a zenehallgatásról szóló időszak volt, amikor még egyáltalán nem érdekelt a minőség.
NAD 5120 lemezjátszó, Unitra Merkury rádióerősítő, Orion HS200 + Videoton Minimax 2 hangsugárzók. Ezt a korszakot úgy jellemezném, hogy „a pelikános” időszak. Sajnos megtapasztaltam, hogy lemezeim mennyire rosszul szólnak – azaz nem mind, mert a Kaláka együttes Pelikán c. albuma valami egészen különleges hangteret hozott a szobámba. Ugyanígy a Bartók rádió koncertközvetítései is élményszámba mentek, de minden más zavart, idegesített. Ebben az időszakban jelentősen csökkent a zenehallgatással töltött időm, mert szó szerint szenvedtem attól, mennyire rosszul szólnak a lemezeim (vagy a rendszerem, de ez utóbbit nem mertem bevallani magamnak).
Dual 505-3 lemezjátszó, Denon PMA320 erősítő, Videoton Prelúdium hangsugárzó. Ehhez a rendszerhez kötődnek az első igazán jó hangminőséggel kapcsolatos élményeim. Ennek ellenére, lemezeim mindössze 15-20 százalékát hallgattam élvezettel, néhány százaléka még úgy-ahogy örömet jelentett, a többi pedig csak porosodott.
Oracle Alexandria lemezjátszó, Musical Fidelity B1 erősítő, Stand Art 2 hangsugárzó. Ez a rendszer tökéletesen hallgathatatlan volt. Nem okozott örömöt sem zeneileg, sem hangilag egyetlen albumom sem. Zenei életem legrosszabb időszaka, aminek okára a Stand Art hangsugárzó és a B1 erősítő abszolút összeférhetetlenségére csak lassan jöttem rá. Ismételten ki kell hangsúlyoznom, hogy tulajdonképpen bizonyos szempontból visszatértem az 1. rendszeremhez, mert mindegyik LP-m teljességgel rosszul szólt.
Oracle Alexandria lemezjátszó, Musical Fidelity A100 erősítő, Sztatik hangsugárzó. Először öntött el a „megérkezés” érzése. Hanglemezeim elenyésző százaléka szólt csak rosszul (hallgathatatlanul), a többiek pedig egész jól. Ezzel az összeállítással már az opera műfajával is örök barátságba kerültem.
Oracle Alexandria lemezjátszó, Micromega Duo CD-játszó, Musical Fidelity MVX előfok, P170 / P270 végfok. A CD-im fenomenálisan jobban szóltak, mint az LP-im. Voltak ugyan különbségek, de a gramofonlemezek átiratai kivételével, mindegyik album meghallgatása örömet okozott. A legjobb LP-im jobban szóltak ugyan, mint a legjobb CD-im, azonban az összkép, az átlagos minőség a CD-k javára billent.
Oracle Delphi lemezjátszó, Copland cda-266 CD-játszó, Musical Fidelity F25 előfok, F19 végfok, Shahinian Compass hangsugárzó. Az LP-im egy kis százaléka fenomenálisan szólt (20-25 db). A kapott hangban benne volt minden, ami miatt az emberek LP-fanatikusok lesznek. 3-400 LP-m elég jól szólt, de semmivel sem jobban, mint az átlagos CD-im. A „maradék” 7-800 hanglemezem meghallgatása viszont hangi szenvedést jelentett. Ez a rendszer nagyon-nagyon széthúzta a jó-rossz közötti távolságot, amivel elérte, hogy LP-im kétharmadát sohasem hallgattam. Összességében a CD-im hallgatása sokkal nagyobb örömet jelentett – mindössze 15-20 százalék volt a „rosszul szóló”. Az ezen rendszernél tapasztaltak alapján teljesen „újraindultam”. Mindenemet eladtam és soha többé nem vettem lemezjátszót.
Pro-Ject RS CD-futómű, Core Audio dac, Musical Fidelity Nu-Vista 800 erősítő, JVC szélessávú hangsugárzó (a kis egyutas a bejáratódási folyamat alatt igen jelentős változáson esett át, így ez a JVC már „nem ugyanaz”, amiről a beszámolót írtam). Feltétlenül ki kell emelnem, hogy ez a rendszer jelentősen ki van egészítve olyan eszközökkel, melyeken egyesek mosolyognak, mások pedig kipróbálják és örömmel használják. Minden egyes CD-m meghallgatása örömet jelent. Nincs olyan, hogy valamely albumomat nem teszem fel, mert rosszul szól, mint ahogy olyan sincs, hogy valamelyiket csak a hangminősége miatt hallgassam. Ez a rendszer (bár természetesen hallottam már jobbat) már megteszi azt – amire ezzel a bejegyzéssel mindenki figyelmét szeretném felhívni -, hogy igenis képes hallgathatóvá tenni olyan felvételeket is, melyek pl. hanglemezen és igen-igen jó lemezjátszón hallgatva, vagy éppen korábbi CD-játszóimon lejátszva hallgathatatlanok voltak.
Azt, hogy ez a rendszer „sz@r” volna (ahogy egyesek értelmezik a jelenséget), színezne, stb. erősen kétlem, különösen annak fényében, hogy az igazán jó felvételek is úgy szólalnak meg rajta, mint korábban még sohasem. Egyszerűen csak eljutott arra a szintre – amit néhány ember nem akar be- és elfogadni -, hogy sokkal több információt olvas ki és enged át önmagán, mint a nagy átlag.
Tehát a rendszerépítésben legyen mindenki számára a cél kétirányú. Legyen célunk a jó felvételek minél jobb megszólaltatása, de a fő cél, a fő irány az legyen, hogy lemezállományunk minél nagyobb százalékának meghallgatása okozzon örömet (közöttük a legrosszabbaké is).
Megosztom:Comments
4 comments
pibá
🙂
Sokkal kevesebb tapasztalattal és sokkal kevesebb kütyü kipróbálása után hasonlóan gondolom. Csak kellő tapasztalat hiányában megfogalmazni sem tudtam volna, csak motoszkált bennem valami hasonló érzés.
Long
Köszönöm (köszönjük) a valós tapasztalatodon alapuló igen fontos hozzászólást.
KST
Azért azzal szkeptikus vagyok, hogy a 80-as évek dinamikátlan rock lemezei megszólalnak szépen, egy akármilyen rendszeren. Azaltalad említett régi felvételek igen, ezzel nekem is pozitívan tapasztalataim vannak.
Long
Nem feltétlenül „szépen” fognak megszólalni, hanem elfogadhatóan, élvezhetően, akár önkéntelen léggitározásra, a ritmust kísérő ütemes lábmozgásra késztetve…