A hifista horgász

Egyik olvasótársunk egy igencsak érdekes írásra hívta fel a figyelmemet. 1986 márciusában Péter Belt felesége, May Belt, a férjével, fiával végzett kísérletekről, az azok során szerzett szokatlan tapasztalatairól, megfigyeléseiről számolt be hosszasan.

A régi cikk első érdekessége, maga a szerző, aki hölgy létére aktív részese volt Peter Belt munkásságának, megfigyeléseinek, felfedezéseinek. Hölgy létére abszolút megértéssel és nyitottsággal állt férje munkájához, ami egyben Peternek a hobbija is volt – és persze a miénk is.

Szenzitív emberként (mert a hölgyek hallása bizony kifinomultabb és persze kevésbé elvakult, mint a hifista pasiké), nagyon gyorsan ismerte fel a legapróbb hangi különbségeket. Azokat remekül jellemezte és megbízhatóan hasonlította össze akár hónapokkal korábbi változásokkal – mert az ember nem aranyhal, hogy mindössze 2 másodperces hangmemóriája legyen.

A cikk második érdekessége – egyebek mellett -, az ólomcső.

May kifejezetten lelkesen mesél egy közvetlenül sehova sem vezető megtapasztalásukról, az ólomcső hangra és képre gyakorolt jelentős hatásáról. Először hangszórókábelek hangsugárzó felőli oldalára húztak ólomcsövet – melynek mérete ismeretlen -, majd kipróbálták mindenféle jelkábelen, készüléken kívül és készülékeken belül.

Itt feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy anno volt egy igen érdekes megtapasztalásom az aktuális a TV-mmel, amiről, és az abból következő egyéb megtapasztalásokról írtam korábban egy hosszabb beszámolót. Az abban leírtak, sajnos egy igen hangos kisebbség miatt degradálva és „eláztatva” lettek, de most talán elfogadhatóbbak lesznek ezen TV-tuningos javaslataim (is).

May Belt tehát külön kiemeli, hogy az ólomcsöves kísérleteik során „eljutottak” a képcsöves TV-jük képcsövének RGB-vezetékeiig – akkoriban minden képmegjelenítő képcsöves volt. Ezen legutolsó szakaszokra helyezett ólomcsövek igen jelentősen változtatták meg a TV-képet, aminek következtében a TV-jük állandó teszteszköz lett. Innentől kezdve minden kísérletüket a TV-n is megismételték.

Ebből „mindössze” annyi következik, hogy bizony tőlem sokkal tapasztaltabbak is rájöttek arra, hogy nem csak a hangtechnikai eszközök, hanem a képmegjelenítők is rengeteg minőségi „tartalékkal” rendelkeznek, amit érdemes (lenne) kihasználni.

Tehát odáig jutottunk, hogy az ólomcsövet mindenképpen érdemes lenne kipróbálni, azonban a beszerezhetősége, használhatósága nem egyszerű feladat.

Az olvasótársunknak (aki egyben régóta levelezőtársam is) két ötlete volt: pingpongütőhöz való ólomszalag, vagy a horgászok által használt ólomszalag – azonban a próbát még halogatta, vagy csak inkább rám bízta…

Mivel a közelünkben van egy nagy horgászbolt, ezért a horgászos megoldást választottam próbának – ami ráadásul sokkal olcsóbb is.

Hazahoztam hat darab apró ólomszalagot, melyek közül egy-egy darabot rátekertem a hangsugárzó-vezetékeim hangsugárzó felőli végére, kettő darabot pedig a hálózati-lejátszómba futó ethernetkábel készülék felőli végére. 

Nem igazán kellett hosszasan hallgatóznom, hogy késztetést érezzek arra, hogy azonnal visszarohanjak a boltba, és megvegyem az összes ólomszalagot. A változás mértékét és mikéntjét inkább nem írom le – nem szeretnék senkit determinálni -, ellenben várom a beszámolókat.

Számomra ismételten bebizonyosodott, hogy Belt úr és felesége (és persze a fia), bizony sokkal nagyobb megértést és figyelmet érdemeltek volna, mint amit kaptak, és kapnak az utókortól. Olvasótársunknak pedig a nevetekben is köszönöm, hogy felhívta figyelmemet a ’86-os beszámolóra.

A természetesen teljesen jogos egészségügyi aggodalmak kialakulása előtt felhívom a figyelmet arra, hogy nem ólomporról van szó, nem évekig tartó, ólommal való közvetlen munkáról, hanem mindössze pár másodperces ólommal való érintkezésről. Akit mégis zavarna, használjon a feltekerés idejére gumikesztyűt.