Az egyértelmű fejlődés – VF Max virtuálisföld

Némi fejtörést okozott veletek szemben is, magammal szemben is, hogy ezt most hogyan is kellene megfogalmaznom – szóval, bekerült a rendszerembe még egy újabb virtuálisföld. Természetesen erről ismét nem én tehetek, hanem most (megint) Radnai Rudolf – alias Power-R, alias Cables. Már legalább egy éve javasoltam neki, hogy a könnyebb azonosíthatóság kedvéért csak egy nevet kellene használnia, amit most újévi fogadalomként el is határozott – tehát annak, hogy lett egy VF Max virtuálisföld is a rendszeremben, kizárólag Cables az oka.

Tudom, a virtuálisföld elnevezés igen-igen megtévesztő, hiszen ezt a kifejezést az elektronikában egész másra használják, de még mindig több értelme van így hívni, mintha azt írnám, azt mondanánk, hogy a tápellátás védőföldelésén és nulláján, valamint az elektronikák nulláján lévő zajt csökkentő izé…

2018 elején már beszámoltam nektek Cables aktuális vf-megoldásairól, melyek között voltak olyanok, melyek a rendszeremben (az én preferenciáim szerint) nem okoztak előrelépést, valamint volt egy olyan vf-dugó, amiből bizony gyorsan be is vásároltam több példányt.

Az azóta eltelt időben Cables továbbfejlesztette vf-dugóit, melyekkel csak mások rendszereiben találkoztam, azokat saját rendszeremben nem próbáltam ki. Ennek két oka volt: egyrészt nagyon sok más irányból is értek „vf-hatások”, másrészt pedig Cables a már megismert és nálam lévő vf-dugókban lévő megoldást finomította, csiszolgatta.

Néhány hónapja felhívott, hogy kitalált valami újat, valami más utat, ami szerinte jobb, mint a korábban használt megoldás – ez lett a VF Max virtuálisföld (vagyis tápdugónak álcázott izé).

A Covid miatt, egyre csak toltuk halasztottuk a találkozásunkat és ebből következően a próbát, de mivel nagyon kíváncsivá tett a beszámolója, így a családunk minden tagjának meglévő negatív Covid-tesztje és Cables maszkos, gumikesztyűs beöltözése mellett végre összejött a találkozó. Ezt így leírva látni elég meghökkentő, de ez van.

Jött Cables, és magával hozott egyetlen dugót, ami a nálam lévő korábbi változatoktól külsőleg annyiban különbözik, hogy a fekete helyett, piros bevonatot kapott, valamint más van rá írva.

Cables korábbi vf-dugóinál nagyon sokan tapasztaltuk azt, hogy azok tápgenerátorokba, bonyolultabb tápszűrőkbe dugva bizony negatív hatásúak. Ha az évek óta nálam lévő korábbi változatot bedugtam a PS Audio P10 tápgenerátorba, bizony romlott a hang – ennyit a placebo hatásról.

Ennek okát abszolút nem értem, hiszen a logika – és persze a józan ész – azt diktálná, hogy a zajszűrésnek ott kellene történnie, ahonnan a hangrendszer a tápot kapja, de mégsem. Cables korábbi dugói és az Entreq vf-dobozai nem köthetők rá a P10-re – természetesen hozzá kell tennem, hogy nálam, a nálam lévő tápösvény-kialakítás és saját védőföldszonda mellett.

Ebből következően a vf-dugók a lakás különböző pontjain, a villanyórától távol lettek elhelyezve és a védőföldelésre kötve, az Entreq dobozok közül pedig 2 darab közvetlenül a villanyóránál. Azonban az Entreq dobozok nem a védőföldelésre, hanem a nullára vannak kötve – nálam a kettő nincs közösítve. A meglehetősen, jól bevált elempakkok közül pedig az egyik a villanyóránál van védőföldelésre kötve, a másik pedig a ház elektromosan egyik legtávolabbi pontján.

Amennyiben a virtuálisföldek pusztán zajt szűrnek, azt gondolhatnánk, hogy mindent megtettem – 4 db Cables-féle vf-dugó, 2 db elempakk, 2 db Entreq doboz a tápellátáson, valamint további elempakkok, egy nagy Entreq doboz és Sükösd Gábor virtuálisföldje a készülékeken. Itt már csoda nem történhet…

Már számtalanszor leírtam, hogy ha belekezdünk a tuningolás nevű „betegségbe”, akkor feltétlenül ellenőrizzük magunkat, tehát a nagy-nagy lelkesedéssel rendszerbe-illesztett megoldást néhány nap múlva vegyük ki és hallgassuk meg nélküle a rendszert. Mivel az egyetlen dologra, a hangkép egyetlen összetevőjére való koncentrálás gyakran félrevihet minket, nagyon fontos az önellenőrzés.

Cables érkezése előtt tettem én is egy önellenőrzést. Meghallgattam egy Paco de Lucia szólódarabot – koncertfelvétel -, majd kihúztam a falialjzatokból a régi vf-dugókat és meghallgattam újra. Azaz, megpróbáltam meghallgatni, de nem volt kedvem, mert előtérbe-nyomakodóbb, fémesebb, csattogóbb, érzelemmentes volt a megszólaló gitárhang.

Némi megnyugvással konstatáltam az eredményt és visszadugtam a vf-eket a helyükre – ismételten hangsúlyozom, nem a rendszerhez kiépített tápösvényre, hanem a lakás különböző és távoli pontjain lévő aljzatokba.

Ezután megérkezett Cables és a VF Max virtuálisföld.

Némi beszélgetés után rögtön a lényegre tértünk, vagyis belevágtunk a meghallgatásba, amit rögtön azzal a teszttel kezdtem, amin eddig minden nálam járt virtuálisföld-megoldás elvérzett – vagyis a piros dugót bedugtam a PS Audio P10 tápgenerátorba.

Ennek két oka is volt, egyrészt a kíváncsiság, hogy mit szól hozzá a P10, másrészt a lustaság, mert a tápgenerátor a zenehallgató-fotelem mellett van, így nagyon gyorsan és könnyedén lehet az aljzatába pl. egy vf-megoldást bedugni.

Természetesen a próba előtt kerestem olyan zenéket, melyeket az elmúlt napokban hallgattam, ami nem ment egyszerűen, mert egyrészt leragadtam a hallgatásukban, másrészt nem tudtam, hogy valójában mivel is szeretnék tesztelni (és egyáltalán akarok-e).

Az első választott felvétel, Vivaldi „Juditha” c. műve volt, az igen monumentálisra sikeredett kezdésével – minden hangszer egyszerre szól, a teljes kórus együtténekel, az üstdob folyamatosan püfölődik, a fémfúvósok harsánykodnak. Nem tipikusan Vivaldi darab, inkább amolyan „van vér a pucájában” stílusú – legalábbis a felvezetés.

A kis JVC bizony megszenvedett tőle, nem is volt kedvem feljebb tekerni a hangerőt, majd bekerült a tápgenerátorba a VF Max virtuálisföld.

Borítékolni mertem volna, hogy egy rosszabb, erőszakosabb és egyben tompább hangképet fogok kapni. Azonban meglepődve hallottam, hogy az előadásban (JVC-kben) megjelent a test, az erő, az energia és eltűnt a zavaró harsányság. Minden hangszer, minden énekhang (a kórus minden tagja) testesebbé, természetesebbé vált, automatikusan el kezdtem emelni a hangerőt. Kihúzva a vf-dugót, rögtön lejjebb kellett venni a hangerőt, de még úgyis zavaróbbá vált a megszólalás harsánysága.

A következő album egy japán jazz-rock / jazz-funk gyűjtemény volt a 70-es évekből. (Ha még nem mondtam volna, imádom a japán jazz, jazz-rock és progresszív-rock felvételeket.)

Dugó nélkül meghallgatva abszolút pontosan megmutatta a kicsi hangszóróim hibáit, és persze előnyeit. Térben elég jól elhelyezett hangszerek, izgalmas közép és felső tartomány, enyhén üres alsó rész. A vf-dugó hatására megerősödött az alsó tartomány, egyaránt testesebbé és energikusabbá váltak a dobok, az elektromos zongora, a gitárok, cintányérok. A térben némileg hátrébb húzódtak a hangszerek. Ez egyébként a Vivaldi műnél is jelentkezett, hátrafelé tágult a tér, sőt, egy kicsit minden zenész és hangszer hátrébb lépett.

Sona Jobarteh koncertfelvételével folytattam a sort, amely előadásban Sona némileg orrhangú éneke izgalmasan keveredik a különféle egzotikus afrikai ütős- és pengetős-hangszerek hangjával, valamint egy bársonyosan mély hangú férfi énekes refrénjeivel.

Nagyon izgalmas, lüktető előadás, amit sajnos (számomra) eddig kicsit tönkretett a főszereplő, Sona énekhangja. Így volt ez most is. Minden nagyon tetszett, a ritmus hatására mozgásba kezdett kezem, lábam, de az énekhang kicsit zavart.

Bedugva a VF Max-ot, eltűnt a harsányság, az énekesnő hátrébb lépett egy métert, a jobb oldalon lévő férfi, hangosabban, érthetőbben kezdett énekelni. Minden hangszer, minden hang testesebbé, ugyanakkor simogatóbbá, szó szerint melegebbé vált.

A feleségem sok-sok évig énekelt kórusban – járta a világot -, így Sona Jobarteh hangját egy szólórésznél vele is meghallgattattam. Szó szerint idézem, mit mondott: „Az első tompább és hátrébb szól, a második élesebb és előrejön” – na ebből okosodjatok ki. A kérdésre, hogy akkor szerinte, melyik a valódibb, némi lenézéssel a szemében csak ennyit mondott: „Hát az első sokkal élőbb, te nem hallod?”. Az első változatnál volt bedugva a vf a tápgenerátorba.

Ezután már csak egy hangszerre, a zongorára voltam kíváncsi, amely hangszer megszólaltatásában a szélessávúm kifejezetten jó. Elindítottam Duke Jordan „Flight to Denmark” albumát. Először dugó nélkül hallgattam meg az első számot, melyen a jól ismert és a hibái ellenére meglehetősen valódinak tűnő zongorahang szólt (dobbal, nagybőgővel kísérve). Amikor bekerült a VF Max virtuálisföld a P10-be, enyhén szólva meglepődtem, talán, még a számat is eltátottam. A zongora mérete megnőtt, hangja testesebbé vált és tulajdonképpen hihetőbbé vált az is, hogy a kalapácsok nem szimpla húrokat ütögetnek valamilyen felületen, hanem mindez, egy méretes „testben” történik.

Nagyjából idáig jutottam, amikor megkérdeztem Cables-t, hogy mennyi pénzt vegyek ki a „dugifiókomból”, mert nagyon szomorú lennék, ha a dugót elvinné tőlem – kifizettem, megnyugodtam.

Este tovább vizsgálgattam, hallgattam a piros vf-dugót. (Nehogy keveredés legyen, nem a korábbi piros változatról, hanem a Max típusról van szó.) Megkerestem a legjobb helyét, ami bizony a tápgenerátorban volt. Mivel ez változatlanul zavarba hozott, ezért megcsináltam azt a próbát is, amit két évvel ezelőtt. Betettem Cables egyik régi vf-dugóját a P10-be, és bizony, romlott a hang, betettem a Max-ot és javult – a korábban leírt módon.

A próbák után mintegy 5-6 órát hallgattam zenét, miközben időnként kihúztam VF Max-ot, majd gyorsan vissza is dugtam.

Okosabb ugyan nem lettem – mert most már végkép nem tudom, hol lehet az a határ, amikor már nem halható egy-egy újabb vf hatása -, de hangilag, azaz, inkább zeneileg ismét léptem előre egy kicsit.