Edda Művek – 5

Lemezkritika

1983. december 19. – a valójában utolsó, gyöngyösi koncert – után az Edda Művek megszűnt létezni. Volt egy remek és gyors kezdés, néhány boldog év, küzdelmek, belháborúk, hatalmas rajongótábor, majd egy méltó befejezés, ami az Edda 4. albumán az utókor számára is fennmaradt. Itt pontot is kellene tenni az Edda-jelenség és maga a Zenekar történetének végére. A rajongók ugyan várták (vártuk) a csodát, de valahol a legtöbben éreztük, hogy ez eddig tartott, és boldogak voltunk, hogy életünk része lehetett.

Pataky Attila – úgy gondolom – már a búcsúkoncert végső meghajlása és az öltözőbe való bemenet közben tudta, hogy jön a folytatás. Erővel, akarattal, foggal-körömmel újraépíti a körülötte kialakult nimbuszt, kiszolgálja az “ő” rajongótáborát. 1984-ben Norvégiába ment “vendéglátózni”, ahol profi zenészekkel körülvéve magát, egyrészt pénzt keresett, másrészt a jövőről álmodozott, de a legfontosabb, keményen, vasakarattal el kezdte építeni, szervezni a visszatérését. 1985-ben hazatért, tele energiával, tervekkel, új dalokkal és gőzerővel beindította önmaga menedzselését – bocsánat, az Eddáét…

…egyszer csak megláttuk a plakátokat, Edda Művek a Budapest Sportcsarnokban – mi van? Jöttek-mentek a szóbeszédek, Pataky újjászervezte az Eddát, minden megy tovább, minden ugyanolyan lesz, mint régen…

Természetesen elmentem megnézni, meghallgatni az Együttest és tulajdonképpen nem is volt rossz a koncert – úgy hátulról, messziről, kicsit hunyorítva nézve… Minden tiszteletem Pataky Attiláé, hogy megcsinálta, összehozta, bebizonyította – azonban volt némi gondom.

Néhány hét múlva a műsort, és az új felállást bemutatta Miskolcon is. Ott is megnéztem, igaz, kicsit magányosnak éreztem magamat a kissé kongó nézőtéren – mert bizony nagyon kevesen voltunk. Az Edda Művek városa, ahol a búcsú koncerten legalább 5-6000 fiatal gyűlt össze a városi Sportcsarnokban és körülötte, nem volt kíváncsi az indulásra, nem volt kíváncsi Pataky Attilára, aki a “visszatérést” Budapesten tette meg.

Elkezdődött a miskolci koncert, s ugyanazt éreztem, mint a budapestin – mi a fene ez? Hasonlított az Eddára, ez vitathatatlan, de mégis más volt, üresebb, ugyanakkor magamutogatóbb. A koncert közben egymás mellé “sodródtunk” Róna Gyurival, akivel kicsit beszélgetni kezdtünk, s szinte egyszerre mondtuk ki – ennek semmi köze az Edda Művekhez, ez nem más, mint “A” Pataky Művek…

Nem vártam meg a koncert végét, eljőve, megpróbáltam kiverni magamból a látottakat, hallottakat, és soha többé nem tettem be a lábamat “Edda Művek” koncertre. Az 5. album volt az utolsó, amit megvásároltam (de csak azért, mert ott voltam).

Edda

’85-ben tehát elindult egy új zenekar, ami nem volt más, mint Pataky háttérzenészeinek összessége. Már az 5. album taglistája is vicces: Edda Művek – Pataky, Fortuna, az összes többi tag csak vendégzenész…

Az 5. albumot sohasem hallgattam meg – talán megbocsájtjátok nekem, ha elolvastátok, hogy a ’78-83 közötti időszakban mit jelentett számomra (számunkra) az Edda. Ott van a polcon az első négy lemez mellett, mint egy, a családba “bepottyant” zabigyerek. Természetesen elfogadom és megértem az új rajongókat, megértem a Patakyt bálványozókat, hisz jól csinálja. Szinte oktatni kellene a “módszert”, ahogy talpra állt, ahogy felépítette önmagát.

…és persze oktatni kellene, hogyan képes valaki “lemenni kutyába”, tönkretenni mindent az egója érdekében.

További Edda / Slamó
További lemezkritikák

Megosztom:

Comments

Leave a Reply

EnglishFrançaisDeutschMagyar