Egy magyar sztatikus diy-hangsugárzó (hangfal)

English language can be selected in upper left corner (British flag).  Ha összeszámolnánk a barkácsoló kedvű hifisták (zenebarátok) diy készülékeit, valószínűleg a diy-hangsugárzó a legnagyobb mennyiségben „házilag” elkészült eleme a rendszereknek, hiszen hangszórót lehet kapni, sőt, még kész keresztváltókat is, fűrészelni, szögelni, csavarozni pedig mindenki tud. Az eredmény ugyan kétséges, de az alkotó örül neki és örömmel hallgatja. Nagyon gyakran ezen önjelölt mesterek nem csak ajtók mögött, önmaguknak alkotnak, hanem kilépnek a „piacra” és különböző ideológiákkal kábítva a hifista társadalmat, megpróbálnak maguknak is kiharapni egy kis részt az hifi-bizniszből. Sajnos, a rengeteg kókler között nagyon nehéz megtalálni az igazán értéket teremtő zsenit, de nem lehetetlen.

Aki saját maga áll neki hangsugárzóját elkészíteni nagyon ritka kivétellel az egyszerűbb és tulajdonképpen jól bevált utat választja – x darabszámú dinamikus hangszórót belepakol egy valamilyen dobozba. Az igazán jó hangsugárzók elkészítéséhez azonban valójában ez sem egyszerű út, de kívülállóként, az első hangdoboz elkészítése (és meghallgatása) előtt ezt senki sem gondolná…

Vannak azonban olyanok is, akik a másik és sokkal ritkábban járt utat választják és a panelsugárzók lelki világában merülnek el. Közülük Balog Attilát, aki a magnetosztatikus „utat” választotta és Popori Ottót emelném ki, aki pedig az elektrosztatikus hangsugárzók világában merült el. Munkájukban, alkotásaikban közös pont a nagyméretű fólia, aminek teljes felületét egységesen és minél pontosabban, gyorsabban meg kell(ene) hajtani. Attila a Magneplanar, az Eminent és az NDK(!) Hok útját követi, Ottó pedig a Quad, Martin Logan, Audiostatic, stb. által kitaposott ösvényt.

A kicsit hosszas bevezető után jöjjön a lényeg, néhány napja meglátogattam Popori Ottót és legújabb elképzelését, fejlesztését az öt(!) utas és hatalmas méretű sztatikus paneljeit. (Valójában ketten voltunk, de ez a poszt csak a saját élményeimről, tapasztalataimról szól, így András barátom talán megbocsájtja, ha csak a saját nevemben beszélek.) Már fényképeken is tiszteletet parancsolóan néztek ki, ám az életben és főleg Ottó szobájában meglátva először vettem néhány mély levegőt és csak utána mertem óvatosan megközelíteni a Stanley Kubrick-szerű, éjfekete monolitokat. Majd félelmemet legyűrve (és egy pohár vörösbortól jelentősen felbátorodva) odamentem hozzájuk és alaposan megszemléltem azokat (őket?). Gyönyörű famunka, hibátlan festés, sehol egy hézag, sehol egy amatőr hiba – abszolút gyári minőség. Ottó az elektronikát rejtő dobozt nyitva hagyta, egyrészt, hogy lássam a felépítését, másrészt, hogy azt könnyedén tudja állítgatni, manipulálni – ennek végül komoly jelentősége volt, de nem rohanok előre.

Az évtizedek alatt többféle sztatikus hangsugárzót hallgattam. Többször találkoztam minden sztatikus hangfal ősanyjával a QUAD esl 57-tel – aminek orosz utánzatával együtt is éltem -, Audiostatic, Final és Martin Logan változatokkal. Ottó egy korábbi, szélessávú paneljét is hallottam már, ami kinézetre, megszólalásra semmivel sem volt rosszabb, mint pl. a Final nagyobb és sokkal drágább sztatikusai. Kellemes, hosszan hallgatható, mindenféle zavaró momentumoktól mentes, légies, igazi sztatikus hangja volt, amit lehet szeretni és lehet „kevesellni”. Az akkor hallottak alapján kíváncsian vártam, mit tudhat egy igazi, nagy panel és még nagyobb kíváncsisággal, hogy mit tud egy frekvenciasávokra bontott, több utas sztatikus hangsugárzó. (A korábban hallgatott esl57 és orosz másolata szintén több utas volt, de a méretek és az utak száma egészen más.)

Tehát nagy izgalommal készültem a meghallgatásra. Biztos, ami biztos alapon 3 erősítő is be volt készítve a szobába – Denon POA 6600 monoblokkok, egy számomra ismeretlen kicsike integrált, és egy vintage korú méretes Sherwood végerősítő.

A puding (diy-hangsugárzó) próbája

Az első „körre”, vagy menetre leginkább a katasztrofális szót használnám. Rideg, durva, erőszakos hangok jelentek meg a szobában, aminek semmi köze nem volt a zenéhez. Némi feszengés és udvariasság után szóltam Ottónak, ez nagyon rossz, amit természetesen ő is hallott. Az először bekötött Denon erősítők vagy műszakilag, vagy hangképbeli inkompatibilitás miatt, de képtelenek voltak egyetlen zenei hangot is kicsiholni a panelekből. Aki nem hiszi, hogy bármennyire is lehet jó egy erősítő és bármennyire is lehet jó egy hangsugárzó, a közös „gyermekük”, vagyis a megszólaló hang bizony ki tud kergetni a szobából, annak elég meghallgatni ezt a Denon-sztatikus párost.

Denon ki, vele együtt az addig használt audio PC is, és bekerült a rendszerbe egy számomra teljesen ismeretlen CD-játszó és kisméretű integrált erősítő. Már az első hangok sokkal jobbak voltak, mint korábban, de nagyon messze állt attól, amit zenének lehetne nevezni, amit megszoktam itthon, vagy amit a korábban hallott, szélessávú és szintén Ottó által készített paneltől kaptam. Hatalmas energiák, letaglózó hangerő, a bérházat teljes egészében átmasszírozó basszus – ez mind megvolt. Ellenben a hangszer- és emberhangok, térmegjelenítés, és legfőképpen maga a zene, az nagyon hiányzott.

Mivel a sarokban éppen álldogált egy pár korábban készített szélessávú panel, kértem, hogy kössük be azt. Az egyutas panel bekapcsolásával megszűntek az energiák, redukálódott a basszus, töredékére csökkent a felbontás, ám megjelent végre a nyugalom, a hihető és élő középsáv, a térhatás és végre a zene. Ezután jött egy beszélgetés az egyik és másik hangkép előnyeiről, hátrányairól. Ottó ekkor felkiáltott, hogy heuréka, összeszedett néhány alkatrészt, előkotorta a forrasztópákáját, majd visszakötötte a fekete monolitokat.

Keressük a megoldást

Innentől kezdve felejthetetlen és rendkívül izgalmas órákban volt részem. A saját szemem (fülem) előtt játszódott le az a folyamat, amely során emóciókat, érzéseket, hangképbeli körülírásokat egy hozzáértő ember lefordít műszaki nyelvre. Az általam kimondott szavakat Ottó átkonvertálta kapacitássá, ellenállássá, panelfeszültséggé… Ilyen jellegű élményem a zenével, hifivel kapcsolatban még sohasem volt. Minden egyes forrasztással a hangsugárzók egyre élőbbé, egyre kevésbé zavaróvá és egyben fogyaszthatóbbá váltak.

Majd jött a harmadik menet, amikor bekerült a rendszerbe a Sherwood. Azzal kellett volna kezdeni! Azaz mégsem, mert akkor nem tapasztalhattam volna meg immár sokadjára, hogy mennyire fontos az erősítő-hangsugárzó páros összeférhetősége. Itt most nem feltétlenül csak az elegendő teljesítményre gondolok. A Sherwood bekötésével igen jelentős előrelépés történt a hangban, ám Ottó nem hagyta abba a forrasztgatást. Mondtam valamit, forrasztott, hiányoltam valamit, forrasztott, megpróbáltam körülírni egy érzést, Ő pedig rendületlenül forrasztott. Teljesen olyan volt a folyamat, mint amikor egy szakács valami újszerű ízt, egy új ételt próbál az alapanyagokból összehozni.

…és egyszer csak eljött az a pillanat, amikor azt mondtam a megszólaló hangra, hogy ezt mát hazavinném. Nem, a Magneplanárjaimat nem cserélném el rá, de már lehetett hallgatni, a hangok többé-kevésbé kiléptek a hangsugárzókból és már nem voltak zavaró momentumok. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy közel három órai forrasztgatás után az első hangkép és aközött ahová eljutottunk több kategóriányi hangminőségbeli különbség volt. Viszont erényei ellenére (dinamika, mélybasszus, felbontás) még mindig nem érte el azt az egységességet, zeneiséget, ami viszont a hallott szélessávú „Popori” panelnek is jellegzetessége volt. Mindehhez feltétlenül hozzá kell tenni, hogy a panellakás nagyszobája nem alkalmas ekkora méretű hangsugárzók rendes megszólaltatására.

Egy kicsit gondolkodjunk

Mi lehet a gond, mi lehet az oka a hallottaknak, a változásoknak. Az egyutas hangsugárzók (akár sztatikusak, akár dinamikusak) rendkívül nagy előnye, hogy nincs bennük keresztváltó. A másik nagy előny, hogy a teljes frekvenciasávot ugyanolyan felépítésű, ugyanolyan anyagú, ugyanolyan szerkezetű hangsugárzó szólaltatja meg. Ellenpéldaként nagy kedvencem, a Magneplanar legnagyobb hibájával tudom ezt leginkább érzékeltetni. A régebbi, drágább típusok három frekvenciasávra és háromféle meghajtásra voltak osztva. A legfelső sáv egy pillekönnyű és rendkívül gyors ribbonra volt bízva, a középső egy sokkal nehezebb fóliára, amire alumíniumszalagot ragasztottak, a mélyek pedig egy még nagyobb fóliára, amire a többi elemhez képest rendkívül nagytömegű „drótot” ragasztottak. Ennek következtében a három sáv sebessége, tónusa jelentősen eltért.

Ottó új panelje öt frekvenciasávra van szétosztva, amely sávokat már önmagában, azonos anyaghasználat (azonos „hangszórók”) esetében is rendkívül nehéz összehangolni. Az apró részletek megjelenítése, a jó felbontás és ugyanakkor a hatalmas energiák, a tényleg hádészi mélységű basszusok egyszerre való megjelenítéséhez azonban különböző vastagságú fóliákat kell használni, melyek tömege és rezonanciája ugyancsak különbözik egymástól. Némileg leegyszerűsítve és sarkítva a problémát, felül gyors és kicsit fémes, alul lassú és mosott.

A probléma azonban orvosolható, és kell is, hisz olyan ez a hangsugárzó, mint egy szellem a palackban. Ott van benne a nagyon jó hang, ott van benne a zene, ott vannak benne a hangszerek, de valahogy ki kellene szabadítani az öt út és a különböző anyaghasználat okozta problémákból. Nem lesz egyszerű, de nem is lehetetlen. Ottó zsonglőrködése a forrasztópákájával egyértelműen ezt mutatja. Talán még az is lehet, hogy magát az öt utat kellene csak redukálni négyre, háromra…

További hangsugárzók