Long a grafikus 13 – a nem fizető ügyfél

English language can be selected in upper left corner (British flag). Úgy vélem, tapasztalom, hallom, hogy a magyar „génekbe”, a magyar jogrendszerbe (sajnálatosan) bele van kódolva a „nem fizetek, te meg menj a sóhivatalba” mentalitás. Sorban dőlnek be vállalkozások, melyek nem tudják behajtani kintlévőségeiket és sorban mennek „csődbe” vállalkozások, melyek tulajdonosai röhögve gazdagodnak más vállalkozásoknak ki nem fizetett munkadíjakból.

Alapvetően szerencsésnek tartom magamat eme szempontból (is), ami köszönhető annak, hogy van annyi tapasztalatom, hogy előre lássam, kivel, mely céggel nem szabad munkakapcsolatba kerülni.

Szerencsésnek tartom magamat, mert döntő többségében korrekt, sőt, emberséges megrendelőkkel dolgozhattam. Ennek egyik pregnáns példája, hogy több esetben is az évtizedes, mindenki számára előnyös munkakapcsolat alatt a megrendelővel sohasem, vagy legfeljebb az első alkalommal a „pofaviziten” találkoztam. Ennek ellenére részemről a munkák teljesítése, részükről pedig a munkadíj kifizetése sohasem halasztódott.

Azonban a nagy számok törvénye alapján én is belefutottam néhányszor a „magyar vállalkozói mentalitásba”, és mivel tényleg csak néhányszor, ezért megosztom veletek eme eseteket (Mekk Elek).

1.
Még a kezdet kezdetén – amikor ifjú voltam és sokkal vehemensebb -, egy hozzám hasonlóan ifjú vállalkozó úgy döntött, hogy munkámat nem fizeti ki. Utánajárva a dolognak, kiderítettem, hogy nem vagyok egyedül, az illető híresen nem fizető, és emiatt gyakran eltűnő figurája volt a városnak.

Azon ritka esetek egyikén, amikor villamossal – és nem kerékpárral – mentem A-ból B-be, észrevettem a villamoson X-et. Az illető látványa pillanatok alatt felnyomta a tesztoszteronszintet, a vérnyomást, a sohasem volt macsós bátorságomat és a következő megállónál odarohantam hozzá és egyetlen határozott mozdulattal kihajítottam a járműből. Kicsit repült, majd elterült Miskolc sétálóutcájának kövezetén. Egyetlen szót sem szólt hozzám, én meg magamon meglepődve és a tömeg bámulásától kicsit megrémülve szintén csendben maradtam – amit adósom fenyegetésként értelmezhetett.

A földön fekve benyúlt nadrágja zsebébe, kivett egy gumival összefogott pénzköteget, kihúzott belőle egy adagot és a kezembe nyomta…

Az egész jelenet néma csendben játszódott le, majd elindultam gyalog hazafelé, s tettem mindezt úgy, hogy a tömeg egyetlen pisszenés nélkül adott utat – ami felvet egy másik sajnálatos problémát is a magyar mentalitással kapcsolatban.

2.
Egy grafikai stúdióban dolgoztam, melynek tulajdonosát példaképemnek, mentoromnak tekintettem. Olyan ember volt, akit egyszerűen nem lehetett nem szeretni. Zseniális grafikus volt, aki két dologhoz viszont egyáltalán nem értett, a nőkhöz és a pénzhez, amiből következően pénzéhes, önző barátnője volt – és amiből következően Ő és a cég állandó anyagi gondokkal küzdött. Pedig több nagy megrendelőnk volt, melyek nagyon sok munkát adtak és nagyon sokat fizettek.

Immár több hónapi fizetésemmel tartozott a cég, amikor egyik este csöngettek, és ajtónkban ott állt a tulajdonos. Nos, én is arra gondoltam elsőre, mint ti, hogy házhoz hozta a családi kasszából hiányzó összeget, de nem, nem azért jött.

Bejött, leült, megitta az első pohár whisky-t, majd a másodikat, és gyötrődve belekezdett egy hosszú-hosszú történetbe életről, nőkről és az ő hülyeségéről, aminek az lett a vége, hogy kölcsönkért…

Ezt a jelenetet azért érdemes átérezni, vizualizálni. Több hónapja nem kaptam fizetést, a munkaadóm (adósom) pedig nem pénzt hoz, hanem pénzt vinne – én meg elővettem dugipénzemet, odaadtam, feleségem pedig megetette, lelkét kicsit megbabusgatta.

A történet végül korrekten záródott, fizetésemet is, a kölcsönadott pénzt is megkaptam, és egy hosszas beszélgetés után a tulajdonos megkért, hogy segítsek a stúdió vezetésében, mert be kell(ett) látnia, hogy egyedül alkalmatlan rá.

3.
Ebben a történetben benne van minden, ami jelzi, hogy országunk jogalkotása mindent megtesz azért, hogy a fizetési morálban balkáni állapotok uralkodhassanak – és most elnézést kérek a balkáni országoktól a jelző pejoratív értelmű használata miatt.

A nagymenő borforgalmazó cég hatalmas beszállítói és hatalmas szétosztó hálózattal rendelkezett. Röpködtek a tíz és százmilliók, üzleteik voltak az elit bevásárlóközpontokban.

Sok munkát kaptam tőlük, melyeket eleinte határidőre fizettek, majd jöttek a kisebb-nagyobb késések, majd lett egy ki nem fizetett számla – szerencsére tényleg csak egy, ráadásul nem is volt nagy az összeg.

Hívtam a kapcsolattartót, de nem vette fel a telefont. Hívtam a főnökét, de nem vette fel a telefont. Bementem a plázába, melyben a központi boltjuk volt, és azt látom, hogy ugyanazok, ugyanazt árulják, de a cég neve már egy kicsit más…

A tulajdonosok több százmillió forint beszállítói díj, munkadíj és áfa-tartozás mellett felszámolták a céget, és ugyanott, ugyanazon tulajdonosokkal, ugyanazon témakörben létrehoztak egy másikat. Mindazok, akiknek tartoztak, mehettek a sóhivatalba – így én is.

A történet utózöngéje, hogy 2022-ben, immár több milliárdos tartozást felhalmozva az akkor alapított új cégben, ugyanazon tulajdonosok ismét büntetlenül távozhattak, és miattuk ismét csődbe ment néhány tisztességes borász és fuvaros, ismét kifizetetlen maradt sok-sok grafikai munka.

4.
Egy nagyon szép magazint és termékcsomagolásokat készítettem az adott cégnél, ami kezdett „lecsúszni”. Egyre többet késtek az utalások, majd nem kaptam meg az egyik magazin elkészítéséért járó munkadíjat, majd nem érkezett meg a második magazin munkadíja sem.

A cég ügyvezetője lelkesítő beszéddel, szívhez szóló „léleksimogatással” rávett, hogy készítsem el a következő számot, és mivel szerettem a munkát, szerettem az ott dolgozókat, ezért ismét született egy 104 oldalas magazin – legalábbis a számítógépen.

Mivel a „léleksimogatás” nem írta felül a józan észt, ezért nyomdába adás előtt a teljes anyagot áttettem az otthoni gépemre, valamint egy pendrive-ra. Ezzel a pendrive-val bementem az ügyvezetőhöz, és csak annyit mondtam – itt van az aktuális szám egyetlen példánya.

Az ügyvezető „hölgy” rám nézett, felvette legszigorúbb pózát, és fenyegető hangnemben megkérdezte, azaz, inkább kijelentette – ön most zsarol engem.

Igen – mondtam higgadtan, mosolyogva.

Ezen meghökkent, mert azt hitte, hogy a fenyegető hangnem és testtartás, a szigorú tekintet elegendő a megfélemlítéshez. Mivel nem, ezért összevonta szemöldökét, megnövelte a hangerőt, és képét beletolva az enyémbe kérdezte újra – ön most zsarol engem?

Igen – mondtam ismét, még szélesebb vigyorral az arcomon.

Néhány percig szemeztünk egymással, majd odament a kasszához és kifizette a cég tartozását és előre kifizette az aktuális számot is, majd csak annyit mondott – aztán időben és hibátlanul nyomdában kerüljön.

Soha többet nem késtek a számláim kifizetésével.

5.
Valamelyik ismerősöm megkért, hogy készítsek el néhány bannert egy kisvállalkozásnak, amelynek idős tulajdonosát ismerte. Elkészítettem, leadtam, kiszámláztam, kifizették.

Néhány hét múlva már közvetlenül keresett meg az ismerős ismerőse és kért egy újabb bannert, amit elkészítettem, kiszámláztam, de nem fizették ki.

Felhívtam a tulajdonost, hogy ezt nem biztos, hogy így kellene, aki közölte velem, hogy ő már fizetett bannerért, újra nem fog. Kicsit meghökkenve próbáltam neki elmagyarázni, hogy ez a banner nem az a banner, amiért már fizetett, de ezt nem volt képes felfogni, vagy csak szimplán tudta, hogy kis hazánkban a törvények a nem fizetőt védik, a pénzbehajtók pedig ilyen apró összeggel nem foglalkoznak.

Mivel esélytelennek láttam a dolgot, ezért „másik oldalról” közelítettem meg a problémát. Annyira buta volt a szentem, hogy az első bannerek és a második megrendelése között elfelejtette, hogy az általa fizetett oldalakhoz – melyeken a bannerjei megjelentek – megadta a belépési kódokat, jelszavakat, hogy a cserét, cseréket megcsinálhassam.

Mivel a jelszavak nem változtak, a pitiáner összeget pedig nem tudtam behajtani rajta, ezért bannerjeinek linkjei évekig az én weboldalamra mutattak…

…

…és akkor jöjjön az a „kifizetetlen számla”, ami a legjobban fáj, de nem az összeg miatt – bár nagyon sok pénzről van szó -, hanem a témakör és a „partner” miatt.

Mint a blog is mutatja, hobbim, szívügyem a hangtechnika, a zene, a zenehallgatás. Ebből következően örömmel készítettem arculatokat, nyomtatott és netes megjelenéseket, csomagolásokat, készülékház-terveket hangtechnikai fejlesztőknek, forgalmazóknak. Örömmel és hatalmas lelkesedéssel segítettem nekik kiállításokon, bemutatótermekben, vagy akár hórukk munkásként a súlyos készülékek cipelésében, szállításában.

Oly nagy a lelkesedésem a témakör iránt, hogy valakinek, akit barátomnak tekintettem – hisz azok voltunk -, 1998-ban kitaláltam, leszerveztem egy olyan pénzügyi, jogi folyamatot, aminek végén lett egy igen értékes, kifejezetten jól működő hangtechnikai bemutatóterme, valamint disztribúciós „tulajdona” híres és keresett hangtechnikai márkák forgalmazására.

Nagy volt az öröme neki is, nekem is és minden ismerősünknek, barátunknak. Amikor csak tehettem, ott voltam a bemutatóteremben, kipróbálhattam, meghallgathattam mindent, és ahol tudtam, segítettem – kiállítások, összes nyomdai anyag, összes reklám elkészítése, stb.

Sohasem kértem fizetséget érte, mert épült a cég, erősödött a barátság, és különben is, kaptam engedményt, ha vásároltam valamit.

Majd barátom(?), a tulajdonos megkért valamire, és felajánlott egy összeget, amit mivel ő is jól járt – munkámnak köszönhetően nyeresége a felajánlott összeg sokszorosával nőtt – elfogadtam.

Ezután belevetettem magamat a munkába, melynek eredményeként a cég tulajdonosának nyeresége nőtt, növögetett – én meg vártam a munkadíjamat. Vártam, várogattam munkám gyümölcsét, amely gyümölcs, vagyis a virtuális összeg egyre csak dagadt, dagadozott.

Időnként rákérdeztem, de 25 évnyi barátság(?) után nem nagyon firtattam a dolgot – nem volt sürgős az anyagiak rendezése.

Igen ám, de az összeg elért egy lélektani határt, ezért jeleztem, hogy itt a vége, rendezzük a rendeznivalókat, ami nagyjából 20-25 „éppen most indulok hozzád a pénzzel”, „holnap viszem”, „hétfőn gyere be érte”, „pont most megyek a központi raktárba és inkább hozok neked valami sokkal értékesebb készüléket” és hasonlókat eredményezett.

Már nem tudom, hogy hányadik hazugságnál jártunk – de konkrétan emlékszem rá, hogy mi volt az -, amikor úgy döntöttem, hogy ennyi volt. A barátságot(?) is a tartozást is elengedtem, és végleg lezártam magamban egy egyébként szép és izgalmas korszakot.

Ezek tehát az én „nemfizetős” sztorijaim. Azaz volt még egy ki nem fizetett munkám, de sajnálatosan fiatalon meghalt nyomdász ismerősöm családjának azt sohasem számláztam ki…

Megosztom: