Miles Davis – 1926. május 26.

English language can be selected in upper left corner (British flag).  Ma lenne 97 éves Miles Davis, akit egy „ici-picit” szeretek és persze, nagyon nagyra tartok. Néhány gondolat a nem kerek évforduló alkalmából.

Anno, amikor megismerkedtem zenéjével, a Prestige Kiadónak „búcsúajándékként” – ingyen – készített Cookin’, Steamin’, Workin’ és Relaxin’ albumok voltak a kedvenceim. Számtalanszor meghallgattam a felvételeket „leülősen” a zenehallgató-fotelemben, valamint szóltak háttérzeneként munka közben.

Amikor megvettem életem első autóját – mi mást, mint egy 25 éves Volkswagen „bogarat” –, első lépésként került bele egy Alpine kazettás-lejátszó, egy pár Boston HD5 hangsugárzó, meg persze az említett albumok (is) kazettán. Ez időnként érdekes helyzeteket, beszélgetéseket eredményezett, mert az országot járva, minden stoppost felvettem, akik sosem tudták összeegyeztetni a zöld „bogarat”, rövidgatyás ifjonti énemet, és a hangsugárzókból hallható zenét.

Egy korábbi alkalommal – amikor még én jártam az országot stopposként – megállt mellettem az útszélen egy hatalmas BMW és beinvitált autójába egy tőlem 30-35 évvel idősebb úr, akivel valahogy azonnal egymásra hangolódtunk, azonnal tegeződtünk. Valamikor Ő is stoppal járta be az országot, majd Európát, és egy kicsit az ifjúságát, a „régi szép időket” juttattam eszébe.

A többórás út alatt mindenféléről beszélgettünk, így szóba kerültek régi koncertek, klubok, különböző zenei műfajok, így a jazz is. Elmeséltem neki, hogy mekkora hatással volt rám a Supergroup zenéje, és persze szóba hoztam, Miles Davis-t is, és kedvenc albumjaimat tőle.

„Sofőröm” ezen elmosolyodott, és némi kézlegyintéssel is kiegészítve azt mondta, még nagyon messze állok attól, hogy megértsem mit is alkotott MD, mitől is mérföldkő a zenében. Majd, ha a Bitches Brew fog lázba hozni, ha azt fogom hallgatni teljes átéléssel, majd akkor…

Eltelt nagyon sok év, de valahogy nem éreztem rá a trombitás ezen albumára, korszakára.

Már kezdtem elveszteni a reményt, hogy valaha is felnőjek Miles Davis legfontosabb(?) zenéjéhez, zenei korszakához, amikor Tamás barátomnál, az éppen elkészült egyik festményét nézegetve, iszogatva, beszélgetve, egyszer csak „bekattant” valami – olyan zenét, olyan zenei világot hallottam, amivel korábban sohasem találkoztam, és nem is tudtam, hogy létezik.

Kérdésemre, hogy mit hallgatunk, Tamás felvonta a szemöldökét, dermedten rám nézett – mint egy hülye gyerekre –, és megpróbálta értelmezi a kérdésemet. Nem hitte el, hogy nem ismerem fel a zenét, ezért felrázta az enyhén (nagyon) alkoholos befolyásoltság alatt lévő és hangosan hortyogó közös ismerősünket, és rám mutogatva, lesajnáló röhögéssel mesélte, hogy ez (mármint én) nem ismeri a Bitches Brew-t…

(Tudom, hogy ez már a „szenilitasz maximusz” jele, de nem tudom felidézni a harmadik srác nevét, pedig anno Edinburgh-ban, egy monstre „táncházas” koncerten még közös Jameson-os üvegünk is volt a büfében. Nem akartunk vacakolni a felesekkel, ezért vettünk egy egész üveggel, amit a csapos félretett, mi meg rendszeresen kijártunk hozzá a koncertteremből – mármint a Jameson-unkhoz.)

A két barátom együtt röhögött, „kisfiúzott”, majd egymás szavába vágva tartottak kiselőadást a Bitches Brew jelentőségéről, én meg vöröslő ábrázattal próbáltam feldolgozni, hogy ha az, amit hallok a BB, akkor mi a fenét hallottam korábban BB-albumként…

Természetesen ugyanazt. Nem volt semmiféle összeesküvés, nem volt sem akkor, sem korábban átverés, egyszerűen csak kinyílt a fülem, vagyis az elmém, és már képes voltam befogadni és feldolgozni a hallottakat.

Másnap megvettem Miles Davis Bitches Brew albumát, majd folyamatosan megvásároltam a korszak koncertfelvételeit – például a Belgrádban volt mindkét BB koncert hanganyagát.

Tudatosan keresgéltem az ismert, vagy éppen eldugott lemezboltokban Miles Davis albumait, de már minden korszakából. Így jutottam el egy apró, eldugott szentendrei lemezboltba, ahol ott „üldögélt” az a csoda, ami minden korábbi Miles Davis albumomat überelt – az összes felvétel, ami a stúdióban a Bitches Brew albumhoz készült, 4 CD-n, díszkiadásban. Azonnal beleszerettem – ráadásul grafikusi énemmel is, mert a csomagolása, már önmagában egy csoda.

Mondtam a bolt tulajdonosának, hogy nekem ez kell, de nincs nálam elegendő pénz, tegye el másnapig, vagy legalább aznap estig. Némileg lesajnáló arckifejezéssel jelezte, hogy nem, valamint arra is célzott, hogy úgysincs rá pénzem… Ehhez az érzetéhez hozzájárulhatott kinézetem, mármint a bringás nadrágom és az ujjatlan pólóm, melyen már a főtéren elfogyasztott sajtos-tejfölös lángos nyomai is szembe tűnően látszódtak.

Nem volt más választásom, hazatekertem (35 km); magamhoz vettem annyi pénzt, ami akkoriban feleségem havi keresete volt – de nem árultam el neki -; visszatekertem (35 km); megvettem a különleges kiadványt, majd ismét hazatekertem (35 km)…

Este rákerestem az albumra, és rájöttem, hogy egy új sorozat része, mely sorozat minden tagja zenei különlegességeket tartalmaz, szokatlanul gyönyörű kivitelben. Másnap felhívtam a szentendrei lemezbolt tulajdonosát, hogy jól értelmezem-e a dolgot, és ha igen, akkor hogyan is juthatnék hozzá a sorozathoz. Egyetlen dolgot javasolt, odamegyek / kifizetem a megjelent kiadványt / megrendeli / újra odamegyek, és elhozom. Próbáltam jelezni neki, hogy „ne már”, rendelje meg mindegyiket, és ha valamelyik megjött, odamegyek, megveszem, hazahozom.

Nem ment bele, mert… és itt jön a Miles Davis „történetem” egy igen érdekes és sajnos szomorú része, amit magyarként, Magyarországon élve, el kell, hogy fogadjak, meg kell, hogy értsek. A lemezbolt tulajdonosa mindössze annyit tudott rólam, hogy bringásnadrágban, bringával közlekedem, és a XX. kerületben lakom – ebből levont bizonyos következtetéseket.

Beszerezte a Miles Davis sorozat következő részét – előtte eltekertem Szentendrére, kifizettem (70 km), majd amikor megérkezett, újra bringáztam 70 kilométert (oda-vissza) és hazahoztam.

Megrendeltem és kifizettem már a sorozat harmadik tagját is, amikor csöngött a telefon. Éppen az emeleten hülyéskedtünk valamelyik gyerekemmel, így csak sok-sok csörgés után, nagyon lassan értem le. Felvettem a kagylót, és a lemezboltostól – aki hívott – elnézést kértem a késlekedésért, valamint jeleztem, hogy az emeleten voltam.

„Milyen aranyos, hogy összejárunk a szomszédokkal” – jött a reakció -, mire válaszoltam, hogy nem, a szomszédnál, hanem a gyerekeknél voltam…

Már gondolom, kitaláltátok néhányan a lényeget, ezért inkább csak összefoglalom.

A lemezboltos a látottak alapján „beárazott” és egyetlen szavamat sem hitte, különösen azt nem, hogy milyen rendszeren hallgatom Miles Davis albumait. A „telefoncsörgéses” történet után – de csak akkor, amikor tényleg tudatosult benne, hogy emeletes családiházban lakom –, egész más hangnemben folytatódott a kapcsolatunk. Elnézést kért és hosszasan próbálta volna magát exkuzálni, de leállítottam. A sorozat harmadik tagját már személyesen hozta el hozzám. Amikor meglátta az Oracle lemezjátszómat, ismételten megpróbált elnézést kérni, majd elhívott, hogy a lakásában is, a boltjában is állítsam be a lemezjátszókat és a rendszert – ráadásul soha többet nem kért előleget, bármit is rendeltem tőle.

Nagyon jó, baráti kapcsolat alakult ki közöttünk – egészen más szintű, mint amivel indultunk –, ezért igen szomorú voltam, amikor fiatalon meghalt egy olyan betegségben, amiben a XXI. században, Európában, csak Magyarországon halnak meg…

Az évtizedek alatt minden jelentős és rengeteg kevésbé ismert albumát gyűjtöttem össze a Mesternek. Tulajdonképpen a gyűjtési szenvedélyem és a zenei igényem tökéletes találkozása Miles Davis (és az SBB, de az egy másik történet), ezért abszolút reális volt, hogy összegyűjtöm az összes albumot, melyen Miles játszik.

Mondom, reális volt, mindaddig, amíg rá nem leltem egy japán kiadóra, amelyik megszerezte Teo Macero magángyűjteményét és annak kiadói jogát, ami 400+ Miles Davis koncert hanganyagát tartalmazta. Ekkor adtam fel a tervet.

Lassan 40 évnyi Miles Davis hallgatás után a végére két „születésnapi” észrevételem maradt:

– Valaki, egyszer majd magyarázza el, hogy miért a Kind of Blue lett a „kiválasztott”, amiből minden valamire való lemezgyűjtő birtokában van valamilyen változat, s amely albumról, már a sokadik „bőr” lehúzása után is lehet újabb és újabb „bőröket” lehúzni.

– Bár, nagyon szeretem a Bitches Brew korszakot, napokig vagyok képes hallgatni az akkor született koncertfelvételeket, de számomra az igazi varázslat, a „balzsam” változatlanul, vagy ismét – ennek nincs jelentősége –, a Cookin’, Steamin’, Workin’ és Relaxin’…