Napi megvilágosodás 10 – pedig mindössze csak 2 cm a különbség

English language can be selected in upper left corner (British flag).  Talányos a cím, de nagyon sok problémára, félreértésre és teljesen értelmetlen, sőt kellemetlen viták okára világít rá. Írtam ugyan már korábban is ezzel a problémakörrel kapcsolatban egy „napi megvilágosodást”, de most más oldalról, más „hobbi” felől közelítem meg a témát.

A kerékpározás a mindennapjaim része. Tekinthetném akár hobbinak is, hiszen vannak napok, amelyeken akár 12-14 órát is a bringámmal kettesben töltök, de valójában mégsem az. Nem veszek rá kütyüket, nem tuningolom, nem próbálok ki rajta minden újdonságot – egyszerűen ilyen szinten már nem érdekel. Viszont megvettem a legjobb (általam megfizethető) összeállítást, amivel a bringámat télen, nyáron, hóban, fagyban, esőben közlekedési-eszközként használhatom.

Ellenvetés nélkül megfogadtam a kereskedő tanácsát, aki a méretem és preferenciáim alapján összerakott számomra egy igazi, megbízható közlekedési-eszközt, ami sohasem hagyott az út szélén, és nem utolsó sorban, mindig, minden körülmények között megállt, amivel időnként az épségemet, vagy éppen az életemet mentette meg.

Ráhagytam magamat a kereskedőre, bíztam benne és elfogadtam mindazt, amit javasolt – mert elfogadtam, hogy ő tényleg jobban tudja, mint én.

Nagyon régi a kapcsolatunk, hiszen már vagy 20 éve járok hozzá – a jelenlegi kerékpárom a harmadik, amit összerakott számomra, ami bizony nem egyszerű feladat. Megvan az a „jó” szokásom, hogy A-ból B-be egyenesen megyek, amit nem minden alkatrész bír ki, aminek köszönhetően az első összerakott bringa szó szerint összerogyott alattam – egyszerre szakadtak ki az első és hátsó kerék felnijéből a küllők, de volt olyan is, hogy a láncom nem egy, hanem két helyen szakadt el egyszerre…

A harmadik bringám összerakásánál már bevetették a „nehéztüzérséget” – ipari csapágyak, különleges küllők, nagy strapára tervezett hajtáslánc, lukadásmentes gumik, hidraulikus fék, stb. Többe került, mint gondoltam, de ez már 2-3 évet is kibír anélkül, hogy bármit cserélni kellene rajta – pedig az évi 8-10 ezer kilométer alatt azért rendesen van terhelve.

Mondandóm első részét máris átültethetjük a hifire.

A jó kereskedő – amennyiben megismeri igényünket, ízlésünket, és persze hosszú távú kapcsolatban gondolkodik – a pénzünkért jobb rendszert tud(hat) összeállítani, mint amit innen-onnan összeválogatva, a saját fejünk után menve mi raknánk össze.

Természetesen vannak kivételek, de alapvetően bíznunk kellene a kereskedőkben, még akkor is, ha őket azért mégiscsak az üzleti szempontok vezérlik. Azonban, üzleti szempont lehet az is, hogy a vásárló a második, harmadik, sokadik rendszerét is nála vegye – mint én mindhárom kerékpáromat (és a kisebbik gyerekemét és a barátaimét) az adott boltban.

Ehhez azonban ki kell(ene) alakulni a bizalomnak, a személyes jó kapcsolatnak, és bizony, alaposan meg kell(ene) ismerni a vevő zenei ízlését, kívánalmait, amihez össze lehet állítani az optimális rendszert.

Van azonban az a helyzet, amikor az adott kereskedő (az adott bolt) más hangzást képvisel, mint amiről a potenciális vevő álmodozik és jónak tart. Ilyenkor tudni kell(ene) nemet mondani, és máshoz küldeni a kuncsaftot – ami a régi szép (h)őskorban gyakran meg is történt -, de ez nem egyszerű feladat.

Legyünk pozitívak, ezért csak jó példákat írok. Anno, amikor megvettem a Magneplanar 1.7 hangsugárzómat, felvetettem a kereskedőnek, hogy tulajdonképpen a 3.6-ra is lenne pénzem. A kereskedő meghallgatta milyen erősítőm van, mekkora szobában hallgatok zenét, és közölte, 3.6-os Magneplanar-t nem ad el nekem, mert rosszabbul szólna az adott körülmények között, mint az 1.7…

Volt olyan eset is, amikor a kereskedő lebeszélt arról, hogy drágább kábelt válasszak. Helyette azt javasolta, hogy a plusz pénzt inkább jobb hangsugárzóra költsem – pedig a kábelen sokkal nagyobb volt a haszonkulcsa.

Visszatérve a kerékpározáshoz – és a 2 cm-hez -, elmesélem, mi történt velem az elmúlt hónapokban.

Azt vettem észre, hogy a tekerés nem okoz örömöt. Nagyon hamar kifáradok, és különben is, valahogy olyan kellemetlen érzés a bringámon ülni. Nem értettem az okát – egyszerűen arra fogtam, hogy öregszem, rosszabbodott a fizikai állapotom, vagy éppen rossz állásban vannak a csillagok. Szomorú voltam miatta, de ettől még nem értettem az okát.

Szerdán ismét áttekertem a város másik felébe, és 20-25 kilométer után egyszer csak bevillant, hogy mi a fene bajom volt a bringámmal (és / vagy velem), hiszen minden olyan, mint mindig. Kényelmes az üléspozíció, könnyedén tekerem a pedált és élvezem a mozgást… No, de annyira hülye azért mégsem lehetek, hogy az elmúlt sok-sok alkalom mindegyikén csak bebeszéltem magamnak, hogy valami gond van!

El kezdtem a tekerés közben végiggondolni mindent: történt-e bármi változás, ellenőriztem-e a guminyomás, történt-e velem valamilyen húzódással, zúzódással járó „baleset”, melyik bringás ruhám van rajtam, stb. Bizony, nehezen, de végül rájöttem a megoldásra, rájöttem az okra, mármint arra, hogy mi okozta, hogy ugyanazon kerékpáron közel két hónapig „szenvedést” okozott a tekerés.

Az „élvezet” és a „szenvedés” közötti különbség mindössze 2 cm volt – és miután mindenki kikuncogta magát, el is magyarázom.

Az élvezetes kerékpározáshoz, a leghatékonyabb erőátadáshoz pontosan be kell állítani az ülésmagasságot (meg még egyebeket, de ezek most nem fontosak). Ehhez van egy teljesen egyszerű módszer, ami mindössze annyiból áll, hogy odaállunk a bringánk mellé, és az ülést olyan magasra emeljük, hogy a nyereg a csípőcsontunkkal kerüljön egy vonalba. Sokan vannak, akiknek ez már túl magas helyzet, de hosszútávon mindenképpen jó hatású.

A tél kezdetével a téli bringás-bakancsomban állva, beállítottam az üléspozíciót. Azonban, mivel igazából mostanáig nem volt hideg, ezért a másik cipőmet használva közlekedtem, és egyben éreztem a jelzett problémát.

A két cipő talpvastagsága között 2 cm különbség van – a téli bakancsomban ennyivel hosszabb a „lábam”, ennyivel magasabbra kell emelni az ülést, amely 2 cm a másik cipőmmel már „nincs meg”.

Gondolom, most sokan mosolyogtok, és túlspilázottnak érzitek a problémát – ugyan már, 2 cm nem oszt, nem szoroz a 190 cm-es magasságomhoz képest, nehogy már ezen múljon a bringázás öröme…

Teljesen igazatok van. Egy kocabringásnak teljesen mindegy, aki hétvégén kimegy az utca végéig, meg vissza, semmit sem számít, azok, akiknek kerékpárja ezer sebből vérzik, a világon semmit sem vesznek észre belőle, stb.

Ellenben, ha egy kerékpár túllép egy bizonyos szintet, azzal több tízezer kilométert teszünk meg, azon több ezer órát „ülünk”, bizony mindent „megmutat”. Megmutatja a kerékpározás nagyon sok (minden?) örömét, és bizony felnagyítva megmutatja a hibákat is – jelen esetben a mindössze 2 cm-nyi különbséget.

…és akkor ültessük át ezt is a hangreprodukálás és a házimozizás területére.

Vannak rendszerek, melyek olyanok, mint nagyszüleink 50-60 éves, romhalmaz kerékpárjai, melyeken csak a sarki kisboltig tekertek, meg vissza. Az ilyen rendszereknek tök mindegy, hogy mire tesszük, milyen vezetéket kötünk be, milyen minőségű táppal látjuk el. Egyetlen erényük, hogy megszólalnak.

Vannak zenehallgatók, filmnézők, akik pontosan annyit várnak el rendszerüktől, pont annyira érdekli őket a minőség, mint „Mari nénit”, Józsi bácsit” a rozsdás bringájuk. „Forog a kerék, oszt rendben van”, legfeljebb toljuk…

Nem kezdek el további minőségi szinteket sorolni, de előbb-utóbb elérkezünk arra a szintre, amikor a rendszer megmutatja a „20-30 centis” különbséget, ráadásul a zenehallgató, a filmnéző még érzékelni is képes azt.

Majd jön a „2-3 centiméteres” különbséget megmutató rendszer és user.

Valamint a legfelsőbb szinten vannak olyan rendszerek, melyek akár „1-2 milliméternyi” eltérést is megmutatnak, valamint olyan felhasználók, akik mindezt érzékelik is.

Remélem, érthető voltam és senki sem érzi sértve magát – valamint remélem, hogy az aktuális „napi megtapasztalás” elolvasása után legalább egy kicsit mindenkinek nő a tolerancia-szintje.