Oz Audio – „a zene mindenkié”

English language can be selected in upper left corner (British flag).   Mindenféle felesleges „körbe udvarlás”, felvezetés nélkül csapjunk is a lecsóba. A délelőttöt az Oz Audio bemutatótermében töltöttem, ahol a zenehallgatás mellett jutott idő egy kellemes, kötetlen beszélgetésre is Ozorai Gáborral. Sokféle élmény ért zenei, hangi és műszaki értelemben egyaránt, melyeket némileg csapongva, megosztok veletek.

Kihangsúlyozom, tényleg csapongani fognak a gondolatok, mondanivalók, így rögtön kezdem azzal, hogy a hangminőség, igenis analóg. Mielőtt még bárki megnyugodna, örömmel konstatálná, hogy visszatértem a sokak szerint egyedüli üdvözítő „útra”, gyorsan ki is kell egészítenem, hogy „igenis analóg”, kivéve, amikor pedig nagyon nem.

Az Oz Audio bemutató-helyiségében az analóg forrás, a kínai Opera Audio WAX lemezjátszó a maga precíziós hangkarjával, amely cég készülékei a legfelsőbb körökbe is beengedést nyertek. A Walküre és Droplet LP5 lemezjátszói a Droplet CDP5 CD-játszó, Calaf félvezetős erősítő, Cyber csövesek, vagy éppen az M15 tölcséres hangsugárzó olyan hangtechnikai eszközök, melyeket látva, hallva senkinek sem jutna eszébe pejoratív értelemben emlegetni Kínát.

A digitális forrás, a Muzishare C5 szintén Kínában készült, mint ahogy a meghallgatott és a csak néma csendben lefotózott erősítők is.

A kínai intermezzo után visszakanyarodva, tehát azzal kezdtem az élményekről szóló beszámolót, hogy igenis analóg, mert, ahogy Duke Ellington Masterpieces by Ellington c. monó hanglemeze megszólalt a rendszeren…

Van egy igen határozott fokmérője a rendszerek felbontásának, minőségének, és ez pedig az, hogy miként képesek régi, monó felvételeket megszólaltatni. Vannak, melyek sehogy, ezért tulajdonosaik eleve nem is hallgatnak archív felvételeket. Vannak, melyek „úgy-ahogy”, ezért a tulajdonosaik időnként, ha éppen nincs más, meghallgatják legkedvesebb előadójuk, karmesterük, stb. egy-egy rövid szösszenetét.

…és vannak azok a rendszerek – mint pl. az, amit ma az Oz Audio szobájában hallhattam, amelyek képesek a monó felvételből is kibontani az eredeti helyszín atmoszféráját, és képesek élvezetes, hihető hangszerhangokat, hihető zenészeket reprodukálni.

A Masterpieces album így szólalt meg, és az, amit hallottam, bizony, nagyon sokunknak azonnal eladta volna a rendszert, de egyben rávilágított egy igencsak komoly problémára. A probléma pedig az, hogy vajon, hány LP képes egy-egy gyűjteményből úgy megszólalni az adott analóg rendszeren, mint pl. Ellington „bármit eladni képes” lemeze?

A választ mindenki adja meg maga magának minél elfogulatlanabbul, a saját tapasztalatai, élményei alapján.

Nos, az Oz Audio rendszerén is kaptam (kaptunk) egyfajta választ, amit az érthetőség kedvéért abszolút szubjektív sorrendként leírok. Hangsúlyozom, ez most nem analóg-digitális összehasonlítás, hanem irracionális vágy arra, hogy mindig, minden album azt adja – pl. az Oz Audio készülékein, hangsugárzóin -, mint amit az említett monó felvétel.

A legjobban tehát Ellington LP-je tetszett, majd másodikként a CD-ről megszólaló Amadinda, LGT, Stendhal Trio Zörr c. albuma holtversenyben a Kaláka 1977-ben megjelent LP-jével, majd jött sok-sok CD (Kamondy Ágnes, Sárik Péter – Berki Tamás CD-je, Vukán György Chopin CD-je), ezután néhány LP… Majd a sort zárta Verdi operája LP-ről, aminek már a világon semmi köze nem volt ahhoz a minőséghez, ahhoz az élményhez, amire azt írtam, nagy-nagy örömmel, hogy „igenis analóg”.

Nos, a ma meghallgatott albumok abszolút bebizonyították, hogy sajnos, nincs „üdvözítő út”. Ugyanazon formátumok szólhatnak nagyon jól, szólhatnak kevésbé élvezetesen és bizony nagyon rosszul, ami sajnos, alaposan félreviheti a zenehallgató, a vásárló értékítéletét.

Az Oz Audio rendszerén meghallgatott albumok közül két CD-t emelek ki, és nem véletlenül – aztán majd lesz pár gondolat a többiről.

Egyrészt, mindkettőt számtalanszor, számtalan rendszeren hallottam, valamint a rajtuk szereplő énekest, zenészeket, zenekarokat többször élőben is. Másrészt, mindkét albumról olyan számot választottunk, melyek hangulatilag, dinamikailag föl-le építkeznek, hullámoznak, „utaztatnak”.

Az Amadinda, LGT, Stendhal Trio közös albumának első, közel 18 perces „Drum Street Blues” c. száma olyan halkan indul, hogy az avatatlan zenehallgató nyom egy stopot, alaposan feltekeri a hangerőt, majd újra indítja a felvételt. Majd kezdi előröl a procedúrát, mert a csendből még így is alig-alig emelkedik ki némi hangfoszlány. Nos, ezt senki ne tegye, induljon az a hangfoszlány nagyon-nagyon halkan, éteri finomsággal, mert majd…

Az Oz Audio rendszerén elindult tehát a „csend” és a semmiből időnként meglibbent valami, majd megdobbant valami, majd történt valami. Nehezen „megfogható”, nehezen körülírható hangok, de hatásosak – már-már drámaiak.

A zene építkezett, be-belépett valaki, meg-megszólalt valami, és történt mindez kellemes, nyugodt tónusban. Azonban, valami hiányzott. Hiányzott a hangfelvételen korábban megszokott légtér, a csend ellenére a zenehallgatót körbevevő atmoszféra.

A zene szép lassan, pátoszos nyugalommal „épülgetett”, majd jött egy „amadindás” hatalmas „dumm”, Karácsony erősen torzított gitárjának felvisítása, ami egyértelművé tette, milyen jó, hogy ismerve a zenét, nem tekertük fel indulásánál a hangerőt.

A „Drum Street Blues” alaplüktetése összhangban volt a látvánnyal, vagyis az Audio Nirvana méretes, szélessávú hangszórójával, ami egy nagyméretű, alsó reflexnyílásos dobozban van elhelyezve, azonban a cizellált fémütős-játék kifejezetten meglepő volt. Bocs, Gábor, de a méret és a szélessávúakban használatos kisegítő „magastölcsér” hiánya miatt nem számítottam rá. Ugyanígy meglepő volt a marimba és a harangok hangjának gyorsasága, kellemessége.

Azzal kezdtem, hogy a csend, az építkezés már-már drámai volt, azonban az összképre inkább a kellemes szót használnám, és kevésbé az izgalmasat.

Úgy vélem, minden szélessávú hangsugárzó egyfajta kompromisszum. Sohasem tudjuk, hogy melyik ujjunkat harapjuk le, melyik hibával alkudjunk meg, és milyen pozitívumot „engedjünk el”. Az Audio Nirvana hangszóróból épített hangsugárzó is az, amely kompromisszum kifejezetten jól állt a „piedesztára emelt” Ellington albumnak. A kompromisszum két dologban nyilvánul meg – a csöves erősítővel hajtva, egyfajta vintage-es hangképet ad, amit nagyon lehet szeretni, ugyanakkor a hatalmas, szükségszerű hangdoboz saját hangjai jelen vannak a hangképben. Ugyanígy jelen van a hangképben a hatalmas papírmembrán saját rezonanciája, kiemelése(i), amit jól méretezett párhuzamos „szívókörrel”, soros keresztváltóval lehet kompenzálni. Azonban nagyon nem egyszerű eldönteni, hogy „hol” és „mennyit” kompenzálunk.

1 2