Popori W360 – a legnehezebb szülés, de a gyerek csodálatos

English language can be selected in upper left corner (British flag). A Popori W360 elektrosztatikus hangsugárzóról szóló beszámolóm megírását hetekkel ezelőtt elkezdtem, majd töröltem, újra kezdtem, majd ismét mindent töröltem, és végül azt mondtam, majd a végén, amikor minden bizonytalanságom eltűnik, és a variációs lehetőségekből megszületik az egy és egyetlen, az igazi, akkor majd megírom.

A történet úgy kezdődött, hogy egyetlen hétre beköltözött hozzám egy pár Popori W360 hangsugárzó, én meg világgá kürtöltem, hogy „…szerelmes vagyok, mint egy nagyágyú…”.

Az egy hétből kettő lett, majd három, négy, öt – a jövőt meg majd meglátjuk. Mindenesetre ma már nagyon nehezen tudnék megválni tőle – sok-sok százas Nárcisz papírzsepit kellene elhasználnom a búcsúzáskor.

Azonban ez nem volt mindig így. A kezdeti, első hallásra „szerelembeesést” követte a hosszas zenehallgatás, ami óhatatlanul együtt járt az elvakultan szerelmes ember által észre nem vett hibák felismerésével, majd a kijózanodással. Semmi gond, visszaadom, visszateszem helyére a famembrános JVC-t és az élet megy tovább.

Nagyjából így terveztem kapcsolatunkat, amikor egyszer csak azt vettem észre, hogy egy hangsugárzó-fejlesztési folyamat részese vagyok, és a nálam lévő Popori W360 együtt „finomhangolódik” a tervezőnél lévő végleges, és sorozatgyártásra kerülő példánnyal. Ráadásul nem pusztán passzív résztvevő vagyok, hanem távvezérelt „pákász” ember.

Először két konyakból kellett erőt merítenem, hogy Popori Ottó telefonos koordinálása mellett a hangsugárzó elektronikájába belenyúljak, annak belsejét, működését feltérképezzem, megértsem. Később aztán már lazán ment telefonos és „folyékony” segítség nélkül is, sőt, tulajdonképpen szabad kezet kaptam, hogy a lehetséges variációkat létrehozzam és összehasonlítsam.

Úgy vélem, életem egyik legnagyobb és egyben legmegtisztelőbb hifis-élménye volt a folyamat, amely során részese lehettem annak a „vajúdásnak”, amely során a popori w360-ból POPORI W360 lehetett.

Ma, egy hónap után immár a végleges, minden finomhangoláson átesett sztatikus hangsugárzók szólnak a szobámban – természetesen most is. Ma már nem csak hirtelen fellángolásból, hanem egy olyan folyamat végén mondhatom, hogy „…szerelmes vagyok, mint egy nagyágyú…”, amely során a „szerelmemmel” igen komoly válságokon, megpróbáltatásokon mentünk keresztül. Sőt, voltak pillanatok, amikor igen komolyan a szakításon járt az eszem, amikor azzal az elhatározással húztam ki a panelekből a kábeleket, hogy azokat kiviszem a sufniba (amíg el nem szállítják tőlem). A megmozdításig, a zeneszobából való kivitelig azonban sohasem jutottam el, mert mindig, minden helyzetben tudott valami olyasmit adni, ami miatt „megbocsájtottam” neki.

Azt azonban megtettem, hogy az apró JVC-ket behoztam a nappaliba, bekötöttem és összehasonlítottam a hozzájuk képest hatalmas panelekkel. Bizony nem tévedtem, nagyon jó hangsugárzók a kicsik. Már említettem, hogy két hét után simán vissza is tettem volna a megszokott helyükre, de ekkor Ottó felhívott, hogy „légy van a levesben…”.

Hittem neki, az apróságokat kivittem a szobából és megkezdődött a panelek „felélesztése”.

A „felélesztés” ugyan kicsit erős szó, de talán mégsem. Ott volt minden a panelekben, ott volt a lehetőség, hogy megszólaljon a csoda, de valahogy be volt gubózva, mint egy születésre váró pillangó.

A finomhangolási, „felélesztési” folyamat során mintegy harminc látogatóm volt (azaz valójában a sztatikus paneleket jöttek meglátogatni), akik különböző fázisokban hallgathatták meg a hangsugárzókat. Az ő visszajelzéseik, észrevételeik nagyon sokat segítettek, mert azokkal kiegészítve a saját tapasztalataimat (és persze Ottóét), tettük meg a következő lépést, amit újabb tapasztalatok és újabb lépések követtek.

Ebből következően, bár minden látogató a Popori W360 hangsugárzókat hallgatta meg a rendszerben, de nem ugyanazon emlékekkel, benyomásokkal távoztak. Ebből következően, voltak, akik többször is visszajöttek és meghallgatták a paneleket a különböző hangolási fázisokban.

Végül, a panelen, azaz annak dobozában végrehajtott legutolsó két változtatás volt a legnagyobb hatású, az adu ász. Tulajdonképpen azokkal kellett volna kezdeni, de abszolút értem, és megértem, hogy az odáig vezető út is szükséges volt, hogy minden mellékvágányt ki lehessen zárni. A legutolsó pedig azt eredményezte, hogy a selyemgubóból kilépett, megszületett egy igazi pillangó.

No persze nem azért nevezem átvitt értelemben pillangónak a W360-ast, mert az légies, könnyed, szárnyaló – pedig nagyon az -, pusztán a folyamatot szeretném érzékeltetni. Valamint nehogy bárki is azt gondolja, hogy a „pillangónak” titulált hangsugárzók – melyek bizonyos zenei műfajokkal tényleg azok – ne tudnának Udo Dirkschneider zenéjével letaglózni, padlóba verni.

Ez némileg ellentmondásosnak tűnik, sőt, valójában ellent mond a konvencionális „tankönyvi” ismereteknek, de ez a sztatikus, Maria Callas hangjával csilingelően, éterien szárnyal, John Bonham (Bonzo) dobszólójával pedig alapjaiban remegteti meg a házat. Beethoven IX. szimfóniájában megmutat minden hangszert, minden szólamot, könnycseppet csal a kórus a szemekbe, a dark jazz műfaj túlhúzott basszustartományával pedig átmasszírozza a testet.

…és ezeket nem pusztán olvastam valahol, hanem átéltem, átélem.

Arra, hogy a végeredmény, a végső változat bizony nagyon jó lett, a látogatóim a bizonyítékok. Azaz nem is maguk a látogatók, hanem a reakcióik, sőt egy bizonyos reakció.

A végleges Popori W360 paneleket három ember tudta eddig meghallgatni. Nem ismerik egymást, nem egyforma a zenei ízlésük, különböző rendszereket hallgatnak otthon. Azonban, mindhárman ugyanúgy viselkedtek a hangsugárzókat (és a rendszert) hallgatva.

Elfelejtkeztek szólni, hogy váltsunk lemezt, lépjünk tovább, hallgassunk bele másik albumba is, stb. Elindultak a lemezek, és ők néhány perc alatt teljesen belemerültek a zenébe, kikapcsolták a külvilágot, megfeledkeztek a „tesztelési szándékról” és csak 20-30 perc után tértek magukhoz, hogy ja, bele kellene hallgatni más műfajú felvételbe is. A „más műfajnál” lejátszódott ugyanez – totális belemerülés, tesztelési szándék megszűnése.

Ez a hangsugárzók egy hónappal ezelőtti alapváltozatánál, majd a különféle lehetőségek kipróbálásánál nem volt így – ami azt jelenti, hogy nem csak a tervező, Ottó gondolja úgy, nem csak én hallom, hanem a látogatók is, hogy ez a hangsugárzó elkészült, „a pillangó megszületett”.

Sajnos, a legutóbbi Popori nyílt napon nem ezt a W360 változatot mutatták be. Az ott hallottaknak semmi köze a véglegeshez, annak elektronikája tulajdonképpen egy köztes állapotban volt, amiről utólag már tudható, hogy hangilag a lehető legrosszabb megoldás (volt).

Kicsit visszatérek a kezdetekhez, vagyis az első kétheti együttélés során tapasztaltakhoz, a lila köd eltűnését követő állapothoz.

Bár nagyon tetszett a panelek tónusa, tetszett a zeneisége (ez egy nehezen megfogalmazható kategória), de már hallottam a hibáit. Először is ott volt a tér, vagyis nem volt ott, mert a famembrános JVC-khez képest az igencsak csekélyke volt. A basszus mélynek mély volt ugyan, de fölötte meg mosott, kicsit elkent. A ritmusa időnként lelassult. Ráadásul mindez kiegészült azzal, hogy gyakorlatilag szűz hangsugárzóként, nálam kezdett el bejáratódni.

A bejáratódási folyamat produkált egy olyan jelenséget, amitől először megijedtem, azonnal hibát véltem – és persze kerestem -, majd eszembe jutott, hogy ilyennel már találkoztam. Az első kb. 200 óra alatt időnként teljesen eltűnt a panelek basszusa, majd visszajött. A basszus nélküli időszak eleinte több óráig is tartott, majd egyre ritkábban jelentkezett és egyre rövidebb ideig tartott. Voltak olyan látogatóim, akik ezt a saját fülükkel is megtapasztalhatták.

Pár évvel ezelőtt egy Audiostatic DCI hangsugárzó bejáratása során ugyanezzel a jelenséggel találkoztam, valamint az első Radnai Rudolf hangszórókábelem is produkált hasonlót. Ezen korábbi tapasztalatok alapján (is) azt kell írjam, hogy ez bizony a bejáratódás velejárója.

Az említett okok miatt tehát a második hét végén összességében jobbnak találtam kedvenc JVC „cipős dobozaimat” és megszületett az elhatározás az évek óta változatlan rend visszaállítására.

Tudom, hogy boldogok a tudatlanok (meg persze a lelki szegények), tehát, valószínűleg boldogan hallgattam volna tovább a szélessávúakkal a rendszeremet, de a mai, három héttel idősebb és tapasztaltabb énem azt mondja, hogy nagyon-nagyon jól tettem, hogy esélyt adtam, nagyon jól tettem – és tényleg örök hálával tartozom érte Ottónak -, hogy először ugyan kedvetlenül és félelemmel, de mégiscsak leemeltem az elektronika fedelét.

Ma van tehát a szobámban egy pár elektroszatikus hangsugárzó, ami pontosan ugyanaz, mint amelyik öt héttel ezelőtt hozzám került, de mégis más, sőt, nagyon más. Kívülről semmiféle különbség nem látszódik, hiszen semmi nem is változott, ellenben a hátulján lévő fekete dobozban (az elektronikában) már nem ugyanúgy futnak az elektronok, sőt, inkább azt kell írjam, hogy nagyon másként.

Van tehát a szobámban egy hangsugárzó, aminek gyönyörű, hihető és hatalmas tere van, ami nem csak a középpontban ülve alakul ki. Széltében túlnyúlik a hangsugárzókon és időnként a falakon, valamint rendszeresen „bekúszik” mellém és mögém. A hangsugárzó mögött felépülő színpad mélysége arányában kevesebb, elől pedig több, de a színpad mélységi tagozódása, rétegződése meghökkentő.

Van tehát a szobámban egy hangsugárzó, melyen úgy hallgattam meg egyszerre Jacqueline du Pre (cselló) négy albumát, hogy közben végig párásodott a szemem, és folyamatosan katarzis élményem volt. Valamint ugyanezen hangsugárzón végighallgattam Udo Dirkschneider összes koncertfelvételét.

Van tehát a szobámban egy hangsugárzó, melyen Beethoven vonósnégyeseit hallgatva elbóbiskolok, álom és ébrenlét között lebegek, majd magamhoz téve, „végigdurrogtatom” Csajkovszkij 1812 szimfóniáját, aminek hatására még az emeleten is remegnek az ajtók.

Van tehát a szobámban egy hangsugárzó, melyen úgy szólnak örök kedvenceim, a Kaláka albumok, hogy akár megérinthetném Gábort, Danit, Vilmost, Pétert, Balázst és hangszereiket, és folyamatosan fedezek fel korábban nem hallott hangszerhangokat, dallamfoszlányokat.

Van tehát a szobámban egy hangsugárzó – amit a hallottak alapján végül megvásároltam.